A globális rendszer minden szereplőjének most az Új Világrendet kell megtanulnia, és tájékozódni a gyorsan átalakuló világban, ahol minden az ellenkezőjére fordult. Erről szólt Juncker 2016. szeptemberi 14-i üzenete az unió helyzetéről az Európai Parlamentben, amikor világosan kimondta, hogy ebben a helyzetben már nem elegendő a Civil Szuperhatalom ereje, a „puha hatalom”, hanem az EU-nak „kemény” katonai hatalommá kell fejlesztenie magát.

A hagyományos elit-politizálás következtében Magyarországon szakadék keletkezett a „társadalom” és a „politika” között. A politika legszűkebb terepe és fogalma jött így létre, ami csak a pártpolitikát és az állami-kormányzati tevékenységet fogja át, amiből a „társadalmi közép”, a politikai akaratnyilvánítás terepe ki van zárva, holott éppen ez a szféra köti össze a civil társadalmat az állammal.

Az utóbbi évtizedben valamennyi nagy nemzetközi közpolitikai intézet a demokrácia eróziójáról számolt be Kelet-Közép-Európában. A Freedom House 2011-ben kiadott jelentése már megkongatta a vészharangot a magyar politikai fordulat kapcsán, és megjegyezte: „a 2010-es magyar események azt demonstrálják, hogy a demokrácia fejlődésének pozitív trendje nem tekinthető evidensnek, különösen az új uniós tagállamokban”.

A magyar történelem legutóbbi évszázada voltaképp a rendszerváltások sorozata. Túl kell lépnünk azon, hogy csak az 1989-es nagy fordulatot emlegessük rendszerváltásként, ugyanakkor ezzel más, sokkal gazdagabb értelmet kap az az újabb nagy fordulat, amelyre a Fidesz-világ bukása után számítunk, hiszen az egész elmúlt negyedszázad meghaladását jelenti. Egyszerűen megkerülhetetlen, hogy az előző negyedszázad húszéves és ötéves szakaszát ne csak külön-külön, hanem együtt kezeljük, hiszen már az első húsz évben utat tévesztettünk, és a legutóbbi öt év csak „a selejt bosszúja”, 1989-hez nincs visszatérés.