► Verdi: Nabucco – A Nemzeti Filharmonikusok koncertje, Müpa, november 26.

Tényleg csodálatos ember Amartüvshin Enkhbat, bár nyilván nem mondható a század legnagyobb énekes színészének, áll masszívan a pódiumon, mindjárt meg fog szólalni, a hallgató embert elönti a könnyű idegesség, hogy vajon milyen lesz, milyen hang árad majd ki belőle, fölemeli a kis messzelátóját, hogy ne mulasszon el egy pillanatot sem, így aztán látszik, hogy az énekes épp az orrát húzogatja, a jobb arca megrándul, szóval az egész pillanat számára inkább testi, mint lelki. Számomra meg inkább lelki, de igazából mindig is sejtettem, hogy zenét hallgatni jobb, mint zenélni.

► Richard Strauss: Arabella – a Metropolitan előadásának élő közvetítése, november 22.

Konieczny mégis egy csoda. Ismerjük ezt a csodát, évről évre itt zeng nyár elején, a Wagner-napok keretében, Wotan, vad és messze zengő, de most nem is erre gondolok. Évről évre azt hiszem, hogy ezzel az énekléssel nem lehet messzire jutni, úgy értem, hosszabb távon nem lehet énekelni, mert annyira igénybe veszi a hangszalagokat ez a típusú, állandóan feszített, állandóan erőből megfújt hanghalom, de Tomasz Konieczny kitart. Most a Metropolitan-közvetítés szünetében el is mondta, hogy Mandrykát, az Arabella című Richard Strauss-opera férfi főhősét már több mint tíz éve énekli, és tessék, még most is énekli, a világ első operaházában.

► Songs of Passion – Warner, 2025

Egy lemez Dowland és egy lemez Purcell. Annyira kézenfekvő és bevált párosítás, hogy magam is többször alkalmaztam, amikor még kazettákat készítettem házi, vagyis autós és walkman-használatra. Egy oldal Dowland, persze ő elszálltabb, szomorúbb és egy századdal idősebb, egy oldal Purcell, lelkendezés, élet és halál. Mindkettő angolul, kiegészítik és csöppet sem zavarják egymást. Most meg itt van az egész, egy tokban, két lemezen. Igazán nagyon mértékletes válogatás, mindkét szerzőtől a legnagyobb slágerek. Lea énekel, Thomas lantozik, és vannak körülöttük kiegészítő emberek, énekesek, hangszeresek.

► Ludovic Tézier dalestje – Operaház, november 9.

Schumann A költő szerelme című dalciklusával indult az este. Azért ez nagypálya, nemcsak neki, mindenkinek az, Schumann mintha ott kezdte volna a dalciklusírást, ahol Schubert abbahagyta, egyre nagyobb és nagyobb hangsúlyt helyezve a kíséretre, az énekes és a zongorista együttműködésére, a mű kamarazene-jellegére. Ez Tézier esetében leginkább azt jelentette, hogy ő elénekelte mind a tizenhat dalt, körülbelül egyformán, és hogy mi ebben a változatosság, a tartalom, a fejlődés és a zene, azt eljátszotta a zongoránál Julius Drake. Csak azért nem panasz, mert Tézier-nek nagyon szép, meleg, vaskos, erőteljes hangja van, öröm ezt a légnyomásváltozást testben érzékelni, egy szobában lenni vele, de egy dal­est ideális esetben egyáltalán nem ilyen. Vagyis ez így nem dalest, hanem zongoraest, énekkísérettel.

► Benjamin Appl dalestje – Carnegie Hall, október 28.

Ez hát a legendás Carnegie Hall, ahol a nyitókoncerten Csajkovszkij vezényelt, ahol bemutatták az Újvilág szimfóniát, ahol Bartók a Kontrasztokat játszotta Szigetivel és Benny Goodmannel. Nem a nagyterem, csak a kisebb, a körülbelül hatszáz személyes Judy and Arthur Zankel Hall.  Így sincs tele, pedig Benjamin Appl énekel benne. Lemaradtam a pesti (vagyis budai) dalestjéről, de most pótolom, és nagyszerű az alkalom, Dietrich Fischer-Dieskau századik születésnapjára állította össze a programot, olyan dalokból, amiket a nagy DFD is énekelt (ámbár mi az, amit ő nem énekelt).

► Donizetti: Az ezred lánya – Metropolitan Opera, október 23.

Számunkra, számomra a legfontosabb szereplő a Sulpice-t éneklő Kálmán Péter, áriátlan szerep, de nemcsak ott van szinte végig a színpadon, kettősök, hármasok, vinnie kell a cselekményt. Hiszen nem egy drámai remeklés a librettó, ketten szeretik egymást, és nem áll senki sem közéjük, csak a rengeteg pénz meg a rang. Megoldják. Hogy a színpadon is meg legyen oldva, ahhoz kell Laurent Pelly régóta használatos és most is csodálatosan működő, meglehetősen koreografikus rendezése, nevetünk, vidulunk, és majdnem elfelejtjük, hogy voltaképpen ezért jöttünk, magyar énekest nézni a nagy Metropolitanben. Mennyire szeretik azok is, akiket nem izgat, hogy magyar.

► Purcell: Dido és Aeneas – Warner, 2025

Mivel a 2024-es Dido és Aeneas előadások sorozata sajnos pont nem jutott el hozzánk, van egy előzetes mérlegelés az emberben, hogy mihez fog kezdeni az esseni előadással. Vagyis hogy miért nem stúdiófelvételt jelentettek meg belőle. Annyit hozzá tud adni az élő előadás izgalma, a közönség visszafojtott figyelme, az esetleges véletlen zaj a nagy egészhez?

► Testamentum – Surányi András filmje

Aztán jön a film. Az ember először csak azt keresi, hogy mi a baj. Zsótér Sándor biztosan baj, mert iszonyat idétlen, ahogy bartókoskodni próbál, hallgat és cigarettázik. Néha mond valamit önnönmaga leveleiből. Üdvözlöm, Mr. Bartók. Az én eszmém a népek testvérré válása. De tényleg körülbelül ezen a szinten mennek a bartókos részek, nem is tudom, mennyire róható fel Zsótérnak, hogy az egész olyan idétlen és papírízű, fád, szürke, lapos. Ki tudna ilyesmit élő beszéddé változtatni?

► Lévay Szilveszter – Michael Kunze: Elisabeth – Erkel Színház, október 3.

A darabhoz kötődő személyes ellen- és rokonszenvem persze teljesen mellékes dolog, nem rólam van szó, hanem az Erkel Színházról, ahol közönségépítés zajlik, és mivel az Elisabeth különlegesen népszerű, és több vonatkozásban is Magyarországhoz köthető, teljesen érthető választás. Kicsit nekem furcsa, hogy a darab előtt és után azt írják ki a színpad fölé, hogy ERKEL, mintha nem volna mindenki biztos abban, hogy hová is jött, de láthatóan ennek is megvan az oka.

► Opera141 – ünnepi hangverseny – Operaház, szeptember 27.

Nem panasz, ez így semmiképpen nem panasz, de van az is. Mert amikor a lassú tétel vége felé közeledünk, van egy pillanat, amibe bele kell borzongani, amikor elfogynak a hangszerek, csak a vonósok pengetnek négy hangot. Ha abba nem borzong bele a hallgató, akkor valamiről lemaradtunk. Kis túlzással: lemaradtunk az egész szimfóniáról. Kapunk egy csomó mindent helyette, lendületet, száguldást, karaktert, a teljes szimfónia üstdob concertóként értelmezését, és mindennek lehet örülni. Még az üstdobnak is. Mernek játszani, szól is a zene, van karaktere, de közben végig azt érzem, hogy Rajna Martin irányításával épp csak a felszínét karcoljuk a darabnak. Vagy, mondjuk, a felszín alatti legfelső réteget.

► A Fesztiválzenekar Bartók-estje – Müpa, szeptember 19.

Gúzsba kötve táncol a Duda Éva Társulat, csak átvitt értelemben, de ahhoz elég konkrétan, hogy ne is lehessen eldönteni, a helyzet korlátozza őket, vagy ebben most ennyi van. A történetet elmesélik, de nem átélhető, nem érzem sem a Lány ellenállhatatlan vonzerejét, se a mandarin tébolyult vágyát, hogy megy, megy, tűzön-vízen, késen, kötélen, öklökön át, mert ott a Lány. Illetve érzem, de nem látom, csak hallom.

► Mozart: Don Giovanni – Müpa, szeptember 9.

Visszatérve az operába, vagyis a Müpába: miben különbözik ez az előadás a filmtől? Hát persze, az énekesekben. Fischer Iván az átlagosat, az előbb emlegetett és megvetett átlagost próbálja hőssé formálni, így aztán a két donnát a Bengtsson–Persson duó alakítja. Egyik haloványabb, mint a másik, sem erőben, sem hangszínben, sem színpadi létezésben nem kiemelkedőek. Zerlina csak azért nem fájóbb náluk, mert igazán nagyon fiatal, van a létezésében valami friss, könnyed, súlytalan. Ez utóbbi már nem a szó jó értelmében. Mintha tényleg ez volna a tanulság: neked legalább volt egy jó félórád az életedben, amikor magadra vontad egy Don Giovanni figyelmét. Oszd be évtizedekre.

► Psycho – Margitszigeti Szabadtéri Színház, szeptember 5.

A kételyekkel nem voltam egyedül, voltaképpen a nagy közönségkételkedésnek köszönhetően kerültem én is a Margitszigetre, annyira nem fogytak a jegyek, hogy a végén már bizonyos kód beütésével 1500 forint ellenében oda ült az ember, ahová csak akart. De hová akarjak? Mi a jó hely? Moziban hátra szokás jegyet venni, koncerten nem is tudom, talán középre, színházban előre.

► Kálmán Imre: Csárdáskirálynő – a nagyváradi Szigligeti Színház előadása a Városmajorban, augusztus 30.

Még most sem tudom, az előadás után,  miért tartott ez ilyen végtelenül sokáig. Hogy nem tett jót, az biztos, de kibírtam. Nem voltam ebben végig ennyire biztos, az előadás kezdete a vége, összemegy a függöny, hajlonganak, valaki azt mondja, van még benne, megint hajlonganak, aztán Szilvia ráad. Megint, de a nézőknek először elénekli a belépőjét. Ekkor hittem azt, hogy kész, ennyi volt, zenei vagy zenés színházi előadásról szóló beszámolónak a Nagyváradról a Városmajorba jött előadás sajnos nem lehet tárgya. Ez sajnos nem az a színvonal, az, hogy egyetlen hang sincs a helyén, de mindegyik csúnya, így együtt egy kicsit sok a jóból. Vagy nagyon kevés a jóból.

► Beethoven-est – Fuga, augusztus 24.

Nincs mit tenni, ez a szomorkás tapasztalat: az a nagy szólista személyiség, karizma nincs meg Miranda Liuban, elboldogul a hangszerrel, kedves, rokonszenves, de nem árad túl, nem azért jön az ember, hogy őt hallja. Nem mondom, hogy ez feltétlenül baj, elvégre van itt egy másik nagy személyiség, ez a bizonyos Beethoven, ő is elégendő ok a koncertre menéshez, végre az történik, amire mindig vágyik az ember: a művet hallgatja, és nem az előadást.

► Carlo Maria Giulini Remastered – Warner, 2025

Kivételes a felvétel. Nemcsak a rögzíthetetlen és még utólag is remasterizálhatatlan dinamikája miatt, de a kórus és a zenekar miatt is, pedig nincsenek is mindig takkra együtt. És a négy nem teljesen összeillő szólista. Elisabeth Schwarzkopf, aki nem ideális, de mit lehet tenni, ha ő a producer felesége, Christa Ludwig a friss, szép orgánumával, Gedda lírája, Ghiaurov ősereje és sziszegő  hangjai. Amilyen kerek és kompakt a teljes mű, miközben tudjuk, hogy igazából nem is ennyire kerek, nem is ennyire kompakt, és még van benne valami színházi léhaság is, hogy a leghatásosabb részt újra és újra visszahozza Verdi: ha félni akartok, hát féljetek.

► Mahler 1. szimfónia – finálé – YouTube

Mi lesz ebből a nagy pillanatból Klaus Mäkelä irányításával? Star Wars. De tényleg. Szólnak a rezek, de valahogy pattogósan, indulószerűen, aztán az állva játszó kürtök fölé megérkeznek a trombiták, a birodalom visszavágott, a jedi visszatért. Rendben van, értem, ebben a világban élünk, sokaknak ez a művészet és a zene legmagasabb rendű megnyilatkozása, de azért állj, állj, állj.

Most csak a musicaleknél maradva: volt azért egy egész jó év: 1975. Az egyik menő új musical a Chicago volt, a bemutató innét nézve szokatlan időpontra, június elejére esett. Siker, fontos siker, hiszen a Kander–Ebb szerzőpáros már megírta a nagy művét, a Kabarét, és az elegendő szokott lenni egy életre, de ők nem nyughattak, újra nagyot dobtak. Ma már úgy tűnik, még nagyobbat, mint elsőre, a Chicago ma népszerűbb a Kabarénál. A szerzők közé tartozik még Bob Fosse is, övé a történet, ő rendezte és koreografálta az előadást. A musical nyilván népszerű volt a maga idejében is, de nem annyira, mint ma. Főleg azért nem, mert 1975 júliusában bemutattak egy még sikeresebb musicalt, a Chorus Line-t.

► Verdi: Nabucco – Arena di Verona, július 24.

No de ki a rendező? Ki a díszlet- és jelmeztervező, a koreográfus? Ó, Stefano Poda. Volt szerencsénk hozzá itthon, ő rendezte a most is futó operaházi Otellót, fekete emberek mászkálnak a sötétben. Ez más, ez színesebb, de ugyanaz. Röviden azt mondanám, hogy ez nem rendezés. Ötletparádé és képzőművészet, valami megfogja Podát, és akkor azt színpadra álmodja, a nyitányra kardcsörgetést vizionált, hát kardot csörgetnek, amúgy meg neonfényekre gondolt, hát neonok fénylenek.

► Duke Ellington Orchestra – Margitszigeti Szabadtéri Színpad, július 19.

Ez most sok vagy kevés? Inkább sok. Az ember a múltba réved, hej, Cotton Club, 1929, haj, Newport, 1956. Csuhaj, Margitsziget, 2025. Tényleg nem teljesen ugyanaz, de itt is szép. A zenekarvezető még elnézést kér, amiért összetévesztette Bukaresttel Budapestet, nekem föl sem tűnt, így még könnyebb megbocsátani. Ellington messze van, messzebb, mint Bucuresti. Közelebb, mint a csillagok.