Az üvegszemű lányt ismerem látásból, ő meg engem nem, legalábbis nem látásból. Milyen lehetek a szagom, a lélegezetem, a zörejem alapján. Erre kíváncsi lennék. Vonszolom magam a melegben a pad felé, párolódom. A lány mindig ott ül, ezen a padon, a park elhanyagolt részén, a lábával kalimpál, forró és sűrű a levegő, mint az aszfalt. Nem tudom, mi a dátum, még az év se jut az eszembe, kiveszem a zsebemből a kavicsomat, szopogatom, van valami mellékíze. Tegnap még jó volt, talán penészedik, tud egy kavics rohadni? A lány betelik a lóbálással, leteszi a lábát, felém szagol. Fintorog. Felismert? Leülök mellé. Pisilnem kell, igaza volt Dénesnek, katasztrófa megelőző egy palackot kell tartani a nadrágban. Visszatartom egy darabig, aztán meglátom, nem tervezek semmit, izzadok, mit is keresek itt.

(Tarma) Gyorsan érkezett a vonat a pusztító hőségben, szerettem volna embereket látni, de kihalt volt a pályaudvar, egyetlen élőlény se bukkant elő, mintha se vezetője, se kalauza nem lett volna a szerelvénynek, meglehet, távolról irányították, ami alig elképzelhető ebben az elmaradott birodalomban, amikor végre felfedeztem a szálfaegyenes, gyanút árasztó asszonyt, amint törpe testével, szürke hajával, szürke kendőjével, szürke ruhájával beleolvadt a környezetbe, mint egy jól álcázott katonai jármű, felszállt az egyik tandemre és a biciklitaxis füléhez hajolt, a kabátja alól kivett egy szürke pólyába csomagolt gyermeket, előreadta a taxisnak, aki a bicikli oldalára szerelt kosárba helyezte, majd egy síppal jelezte a világnak, hogy elindulnak a repedezetten szerteágazó gyűjtőpont felé, ahonnan az üres biciklik lassuló ütemben érkeztek vissza, ahogy egy felvágott ütőér vérszökőkútjának áramlása hagy alább a láthatatlan szervezet utolsó dobbanásainak ritmusában.

Nagyot zökkent a busz, a másik nő az ölében megigazította a csomagot, attól tartott, hogy a leves kilötyög.

– Arra gondoltam, lehetnénk barátnők – mondta az ősz hajú rövid hallgatás után.

– Igen? – csodálkozott a másik.

– Mert nekem fontos, hogy legyen valaki, akivel úszni mehetek.

– Én is szeretek úszni.

– Jaj de érdekes, látja.  Melyikbe jár?

– A Lukácsba.

– Én a Császárba. A Lukácsba be nem tenném a lábam.

– Sajnálom – mondta a másik, és magához ölelte a csomagját. – Én viszont a Császárba nem mennék soha.