Tükörország térképe
(Debussy–Ravel-maraton, Művészetek Palotája, február 3.)
A Fesztiválzenekar szervezésében évek óta ismétlődő, tematikus koncertmaratonok azonban nem így működnek. Ezek a rendezvények bővítik és megkérdőjelezik a tradicionális formát, olyan struktúrát teremtenek, ami szükségképpen nyitott, mert egész nap és egymással párhuzamosan zajló események sorából áll. Ebből következően, mivel lehetetlen az egészet áttekinteni, lehetetlen minden részletében szimultán részt venni, ennek a bizonyos értelemben végeláthatatlan eseménysornak nincs lineárisan átélhető dramaturgiája. Miközben az ember válogat a lehetőségekből és az új kivágatokból, mindig új élményt hoz létre magának, a hangversenyek sora elemeire szedhető óraműből önálló világgá változik, amelyben barangolni lehet, amelyet tetszés szerint fel lehet fedezni, mint valami párhuzamos univerzumot.
Zene londoniakra
(Londoni Szimfonikus Zenekar, Sir Simon Rattle – Művészetek Palotája, 2019. január 14.)
Az egész hangverseny azt a benyomást keltette, mintha az idő egyetlen végtelenül tágas pontba sűrűsödött volna, amely egy teljes, gyönyörűen rétegzett univerzumot rejt ugyan, de egy olyan világot, amelynek csaknem láthatóvá váló arányai és színei képekkel igazság szerint nem közelíthetők meg, csak a zene eszközeivel tárhatóak fel.
Szerepcsere
(A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Perényi Miklós, Carlo Montanaro – Zeneakadémia, november 27.)
Ami a Schumann-versenyművet illeti, azt kétségkívül másféle erőviszonyok, az előadók másféle hierarchiája jellemezte, mint a másik két kompozíciót, igaz, nem értelmezési kérdések miatt, hanem egyszerűen a szólista jelenlétéből kifolyólag. Perényi Miklós ugyanis szép tónusú hangon játszott, választékos eleganciával és finoman értelmező figyelemmel, de sajátosan elemző lassúsággal is, az energikus technikai bravúrok helyét mintegy mellékesen és némileg tompán vázolva.
Pompa és dísz
(Orfeo Zenekar, Purcell Kórus, Baráth Emőke, Szutrély Katalin, Megyesi Zoltán, Najbauer Lóránt, Vashegyi György – Művészetek Palotája, november 15.)
Noha Vashegyi Györgytől és együtteseitől az elmúlt években számos izgalmas és szép előadást hallhatott a közönség, ez a Művészetek Palotájában rendezett őszi koncert nem tartozott az igazán magával ragadó produkciók közé. Bár a karmester fegyelmezett figyelemmel hangsúlyozta a művek hasonló jellegét, hatalmat sugárzó energiáit, grandiózus és éles formai kontúrjait, a változatosságukkal, életteli önállóságukkal mégis adós maradt.
Kontúrok és gesztusok
(Sir John Eliot Gardiner, Monteverdi Kórus, A Forradalom és Romantika Zenekara – Művészetek Palotája, november 2.)
Gardiner interpretációjában viszont éppen az arányok megőrzése volt a legnagyszerűbb tapasztalat. Ő ugyanis sem a miserend átláthatóságát nem rendelte alá a színpadi dramaturgiának annak érdekében, hogy a mű zenei egységét biztosítani tudja, sem fordítva nem járt el. Helyette a lehető legpontosabban és legvilágosabban igyekezett kidomborítani az egyes tételek saját karakterét, az Introitus szélesen áradó, mégis leheletszerű dallamosságát, a Dies iare vissza-visszatérő kórusának süvítő és örvénylő energiáit, az Agnus Dei népéneket idéző naiv vallásosságát.
Eleven illúziók
(Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Nemzeti Énekkar, Várdai István, Bertrand de Billy – Művészetek Palotája, 2018. október 4.)
Ez az eleven megfoghatatlanság, elérhetetlen jelenvalóság tette olyan kivételessé a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar október 4-i hangversenyét is, ez a tartózkodó, mégis ellenállhatatlanul beszédes figyelem, amely úgy hozott létre kapcsolatokat az este zeneszerzőinek gondolkodás- és kifejezésmódjai között, hogy közben egyetlen pillanatig sem erőltetett semmiféle száraz, elméleti összefüggést.
Parnasso in festa
(Baráth Emőke, Philippe Jaroussky, Ensemble Artaserse – Művészetek Palotája, szeptember 13.)
Philippe Jaroussky interpretációinak legellenállhatatlanabb vonása a szuggesztivitás volt. Noha az énekes enyhe megfázással küzdött, és ez eleinte kissé nyomot is hagyott hangjának megszokhatatlanul könnyed hajlékonyságán és csillogásán – hallhatóan több erőfeszítést és koncentrációt igényelt a csak rá jellemző, különleges szín megőrzése –, a koncert második felétől kezdve egyre biztosabban uralta a hangképzés folyamatának legapróbb részleteit is, lehengerlően gördülékeny futamokkal, tökéletes fényű, leheletfinoman megszólaltatott pianissimókkal kápráztatva el a hallgatóságát hangszínének gyönyörű feszültséggé sűrűsödő, tükörsima ragyogása és az olyan fantáziadús disszonanciákból építkező, improvizált ékesítések mellett, amelyeket például az Ariodante Scherza infidájában alkalmazott.
Póló és lakkcipő
(Baráti Kristóf, Szűcs Máté, Várdai István, Alexandra Conunova, Fejérvári Zoltán – Kaposvár, Szivárvány Kultúrpalota, augusztus 14.)
Az idén már kilencedik alkalommal megrendezett Kaposfest egyik legvonzóbb vonása igazság szerint éppen ez a szándék: az okosan átgondolt struktúra és a belőle fakadó civilizációs győzelem, amelyet a precíz arányokkal megtervezett program arat a hétköznapi identitás érvényességét felfüggesztő, tehetetlen szabadság felett. Mindez ráadásul egyáltalán nem a formalitásokon múlik, sokkal inkább a szerkezet és a célok egységén.
Szvitek, szerenádok
(Anima Musicae Kamarazenekar – Óbudai Társaskör, július 30.)
Egy-egy nyári hangverseny élményszerűsége nagyban függ attól, sikerül-e a fellépőknek megtalálniuk a szórakoztató és katartikus elemek egyensúlyát. Az Anima Musicae Kamarazenekarnak az Óbudai Társaskör kertjében sikerült. Bár programjukat romantikus estnek nevezték, márpedig ez esztétikai szempontból aligha lehetett igaz, legfeljebb akkor, ha humorral és nosztalgiával vegyített, enyhén szentimentális érzelmességet értettek alatta, Holst, Elgar, Sosztakovics és Csajkovszkij műveiből válogatott műsorukat mégis igazán jó érzékkel állították össze.
Testvérré lesz?
(Il Pomo D’Oro, Joyce DiDonato – Művészetek Palotája, június 19.)
A világhírű amerikai énekesnő viszonylag friss, háborút és békét zenei eszközökkel megjelenítő projektje ugyanis, amely június 19-én a Művészetek Palotájába is megérkezett, éppen azzal a céllal jött létre, hogy a javarészt Händel- és Purcell-áriák, illetve Cavalieritől, Leótól, Gesualdótól és Arvo Pärttől a műsorba illesztett tételek segítségével nyugvópontot kínáljon a káoszban.
Feltétlenül
(Piotr Anderszewski, Skót Kamarazenekar – Művészetek Palotája, május 22.)
Csakugyan azt lehetett várni, hogy a két versenymű ragyogó kontúrjai és feszes drámaisága által közrefogva a Poulenc-darab egészen különös gyújtópontot jelent majd, egyfajta ferde tükörként funkcionál, amely a maga hagyományos zenei ötleteket új kontextusba ágyazó, mégis saját logikát követő struktúrájával különleges, álomszerűen kiszámíthatatlan, szürreális impressziókon szűri át a Mozart-kompozíciók klasszikusan kiegyensúlyozott hangzásképét és formarendjét. Annak, hogy mégsem így történt, és a koncert végső soron egyáltalán nem az artisztikus eszközökkel megjeleníthető univerzális rendezettség és a véglegesen elveszett objektív realitás fanyarul tiszta viszonyára épült, több oka is volt, de a jelek szerint mindegyik a zongorista személyében és előadói elképzeléseiben gyökerezett.
Nők
(Natalie Dessay, Philippe Cassard – Zeneakadémia, április 19.)
Ami mégis indokolttá tette az érzelmi energiának ezeket a hatalmas kitöréseit, az Dessay zseniálisan pontos érzéke volt, amellyel a színészi intenzitást és a zenei megjelenítés finomságait összehangolta. Noha a hangja kétségkívül vesztett fényéből az évek során, és ragyogóan telt árnyalatai csak az energikusabb, lendületesebb frázisokban mutatkoztak meg többnyire, az a különleges kifejezőerő, hajlékonyan készséges változékonyság, a szöveg részleteire mindenkor éber és szellemes figyelemmel reflektáló előadás, ami az énekesnőt jellemzi, még mindig utánozhatatlan és utolérhetetlen.
Alla zingarese
(Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Kokas Dóra, José Gallardo, Pál István „Szalonna” és bandája – Zeneakadémia, március 17.)
Kelemen Barnabás zenésztársaival, Kokas Katalinnal, Kokas Dórával, José Gallardóval, valamint Pál István „Szalonnával” és bandájával (…) olyan hangversenyt adott március 17-én a Zeneakadémián, amelynek műsora a klasszikus tradíció és a részben magyarosnak, részben cigányosnak tekintett hagyomány határmezsgyéjén sorakozó művekből válogatott. A program szigorúan muzikológiai szempontból, a forrásanyagot vizsgálva, persze, semmiképp sem volt egységesnek tekinthető, mivel Haydntól Bartókig, a verbunkos dallamok divatjától a parasztzenei (adott esetben akár román) gyűjtések tudományosan precíz eredményeiig nagyjából minden szerepelt rajta, amit Európából nézve az „all’ongarese” gyűjtőfogalmával bármilyen módon is kapcsolatba lehetett hozni.
A hűség kérdése
(Arkagyij Volodosz – Művészetek Palotája, február 21.)
Volodosz gyönyörű, fényes és magányos zongorahanggal, csodálatosan lírai billentéssel, grafikusan tisztán követhető vonalvezetéssel, kíméletlenül világosan formált és idegenül egymás mellett hagyott, mégis harmonikusan összeillő tematikus többszólamúsággal kápráztatta el a hallgatóságát, nem is beszélve azokról a benyomásokról, amelyeket virtuozitásának lehengerlő dimenziói ébresztettek az emberben. Az élmény mégsem volt egészen zavartalan, az értelmezés szabadságának határai ugyanis bizonyos tekintetben túlságosan is tágasnak tűntek ezen a hangversenyen.
Levegőből formált hangok
(Nicolas Altstaedt, Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Carlo Montanaro – Művészetek Palotája, február 1.)
Noha egy versenymű előadásáról beszámolva szerkezeti szempontból voltaképpen nincs értelme külön méltatni a szólista teljesítményét, ebben az esetben mégis elkerülhetetlenül szükségesnek tűnik, hogy mindenekelőtt Altstaedt produkciójáról essék szó. Nem is a művész játékának virtuozitása miatt, amely könnyed természetességéből és az előadott kompozíció formai összefüggéseinek mély megértéséből fakadóan gyakorlatilag magától értetődő jelenségnek számít, sokkal inkább interpretációinak rendkívüli elevensége, szenvedélyessége és megfoghatatlan szépsége, különös egyedülvalósága okán. Briliáns technikája, csodálatos hangképzése, ötletgazdag vonókezelése ezen az estén is lenyűgöző élményt nyújtott, nem is beszélve arról az életteli változékonyságról, színgazdagságról, ellenállhatatlan lendületről, nyers energiáról és beszédszerűen tagolt, lágy dallamosságról, amellyel Dvořák csellóversenyét szokatlanul markáns és magával ragadóan személyes hangvételű kompozícióvá avatta.
Pusztán zene
(Budapesti Fesztiválzenekar, Várjon Dénes, Fischer Iván, Művészetek Palotája, január 22.)
A Fesztiválzenekar előadásában mindig a tiszta zenei hatás az elsődleges: annyira erőteljes és ellenállhatatlan, hogy a lehetséges asszociációs játékok vonzereje egészen jelentéktelenné sápad mellette. Ebben az épp annyira fizikai, mint szellemi élményben a hangzás egyszerre bensőségesen meleg és öntudatosan hódító fénye, a játékmód dinamizmusa, vitalitása, kifinomult és érzékeny változékonysága sosem öncélú. Mindig a zene sajátos absztrakciójának szolgálatában áll, ilyen módon pedig – számos más erénye mellett – a lehető legváltozatosabban összeállított programok koherenciáját is képes fenntartani.
Hangolás kérdése
(Camerata Salzburg, Pinchas Zukerman – Művészetek Palotája, december 8.)
Van, amikor a művészek és a közönség között ütközik akadályba az akusztikus jelek rendszerének értelmezése, de olyan is előfordul, amikor a fellépők között támad zavar, mert különböző előadói elképzeléseik csak jelentős nehézségek árán egyeztethetők össze egymással.
A Camerata Salzburg és Pinchas Zukerman koncertjét az utóbbi sajátosság befolyásolta igen jelentősen. Noha mind a zenekar, mind a hegedűművészi és karmesteri minőségben egyaránt színpadra lépő Zukerman intenzív és meggyőző párbeszédet folytatott a közönséggel, egymással a hangverseny első felében mintha nem találták volna a hangot.
Átlényegülés
(Ránki Dezső – Zeneakadémia, november 6.)
Ránki azt az absztrakt azonosságot ragadta meg Haydn B-dúr szonátájában (Hob.XVI:41), Schumann Humoreszkjében (op. 20) és Brahms Händel-témára készült variációsorozatában és fúgájában (op. 24), ami ebben a három kompozícióban vitathatatlanul közös: az alaphangnemüket. A hangversenyt a művész voltaképpen teljes egészében a B-dúr hangnem felfedezésének szentelte, mégpedig egészen meglepően természetes attitűddel. Nem a hangnemben rejlő és stíluskorszakonként változó modulációs lehetőségekre, a B-dúrt tradicionálisan kifejező melodikus fordulatokra, hangulati toposzokra irányította közönsége figyelmét, mintegy katalógust készítve a dialektikusan változó karakterisztikus vonásokról: ehelyett – minden didaktikus céltól mentesen – egyszerűen csak feltárta hallgatói előtt a hangnem legsajátosabb belső viszonyait.
Mikrokozmosz másképp
(Royal Concertgebouw Orchestra Amsterdam, Iveta Apkalna, Fassang László, Eötvös Péter – Művészetek Palotája, október 14.)
Október 14-én rendezték a Művészetek Palotájában az idei őszi kortárs művészeti fesztivál, a Café Budapest egyik legjobban várt eseményét: a Royal Concertgebouw Orchestra Amsterdam lépett fel a Bartók-teremben Eötvös Péter irányításával, valamint Iveta Apkalna és Fassang László orgonaművészek közreműködésével. A műsor a rendezvénysorozat arculatának megfelelően viszonylag modernnek számító, mindazonáltal meglehetősen tágas időintervallumból, az utóbbi jó százharminc év terméséből válogatott művekből állt: Liszt késői, 1881-ben komponált szimfonikus költeményével, A bölcsőtől a sírig címet viselő darabbal kezdődött, (…) majd egy nagyobb ugrással Eötvös új művének, a hamburgi Elbphilharmonie által megrendelt, zenekarra, orgonára és Hammond-orgonára komponált Multiversumnak a magyarországi bemutatójával zárult.
Áthidaló megoldás
(Magdalena Kožená, Antonio El Pipa, Private Musicke, Compañía de Flamenco – Művészetek Palotája, szeptember 17.)
Az idei fesztivál középpontjába Spanyolország került, a művészi kölcsönhatások változékony szépségének megmutatása pedig már a nyitókoncerten igencsak erőteljes koncepcióval körvonalazott szándékként jelent meg. Az este a Private Musicke együttese és a Compañía de Flamenco, illetve az ünnepelt mezzoszoprán, Magdalena Kožená és a neves táncos, Antonio El Pipa egymástól markánsan eltérő repertoárjának ritmikus váltakozására épült, azzal a szándékkal, hogy a spanyol és a magyar kulturális hagyományok koncerttermi találkozásán túl sajátos reflexiók bontakozhassanak ki az ibériai barokk kompozíciók viszonylag kevéssé ismert világa és a népszerű flamenco-tradíció között is.