(Núria Rial, Corinna Scheurle, Julian Prégardien, Samuel Hasselhorn, Insula Orchestra, Accentus, Laurence Equilbey – Művészetek Palotája, december 12.)

Mindezek ismeretében Laurence Equilbey saját együttesei, az Insula Orchestra és az Accentus élén inkább a kantátasorozat szellemi egységét, absztrakt alkotás mivoltát kívánta kidomborítani a Művészetek Palotájában december 12-én rendezett hangversenyen, mintsem egyházi jellegét. Döntése, persze, a konkrét körülményeket tekintve is jogosnak volt tekinthető, amiatt pedig még inkább, hogy a funkcionalitás és művészi koncepció közt érdekesen egyensúlyozó kompozíció határait a dirigens még tovább szűkítette, és csak az első három kantátát tűzte az este műsorára.

(Gyenyisz Macujev – Művészetek Palotája, 2021. november 4.)

Macujev azonban nem különösebben muzeális lelkületű művész, ha lehet ilyet mondani. Számára a történeti tudatosság legalábbis másodlagos kérdés a játéktechnikai felkészültséggel aratható, nagyon is jelen idejű koncerttermi sikerrel összehasonlítva, ennélfogva a sonata kifejezés az ő hangversenyén inkább archaikus értelemben érvényesült: nem strukturális meghatározás volt, hanem a hangszerjátékra irányuló jelzés. A hangszer pedig, amelyet az orosz művész megszólaltatott, egyértelműen a zongora volt mindvégig, nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is.

(Alexander Melnyikov – Zeneakadémia, október 17.)

Sűrű volt és már-már fullasztó, részben önmagától, részben a melléütésektől, ezek azonban rendre csak a gesztusként, értelmezésként, a borzalom felkeltésének szándékával hozzáadott tremolókban, arpeggiókban, oktávfutamokban jelentkeztek, sosem a tematikusan jelentős elemek megszólaltatásakor, amelyeket Melnyikov egyszer sem engedett bizonytalanságba süllyedni, hanem mindig markánsan és csaknem minden hajlékonyságot kerülő, pregnáns hangképzéssel szólaltatott meg. Ezzel a döntéssel pedig elérte, hogy egyvalami mindenképpen tisztán állt az ember előtt a mű végére: az alkotás voltaképpeni célja és értelme, a nyers, ragyogó és megalkuvást nem ismerő őrület.

(Orchester Wiener Akademie, Thomas Hampson, Martin Haselböck – Művészetek Palotája, október 12.)

A motivikus elemek nagyívű egymásra vonatkoztatásából megszülető szerkezet logikája, elevensége, drámai monumentalitása éppúgy meggyengült Haselböck keze alatt, mint a Liszt-dalok elhitető ereje, az életteli, határozottan megformált részletek felragyogó pillanatai rendre kissé kusza szakaszokba fulladtak, az előadás pedig a program által felvázolt, historizáló tárlaton való végigvezetés helyett nagyrészt magára hagyta a közönséget az értelmezés kérdéseivel.

(Poppea megkoronázása, Fischer Iván Operatársulat – Művészetek Palotája, szeptember 9.)

A zenei megvalósítás ugyanakkor kifogástalan volt. A Budapesti Fesztiválzenekar hol itt, hol ott csoportosított, mindig a cselekményt követő zenészei, akik úgy hatottak, mintha udvari muzsikusokként nem is nekünk, hanem a szereplőknek játszottak volna, nagyszerű produkciót hoztak létre (mégpedig csaknem teljesen önállóan, mert Fischer Iván alapvetően continuo-játékosként vett részt a darabban).

(Martha Argerich, Theodosia Ntokou, Beethoven – Warner Classics, 2021)

Alapvetően azonban mégis valami elvont és vágyott nyugalom jellemzi a produkciót, napfényes tisztaság és érzelmeken túli béke. Olyan az egész, mintha Beethoven szilárd anyagból akarta volna kifaragni a szépség megfoghatatlan ideáját, és csak most vennénk észre, hogy csakugyan sikerült neki. Olyan, mintha úgy néznénk a napba, hogy közben nem káprázik tőle a szemünk.

(Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Madaras Gergely – Martonvásár, július 10.)

Nem mintha a maradandó zenei benyomások felkeltése idegen törekvés lenne a nyári sorozatokat rendező Nemzeti Filharmonikusoktól, inkább csak arról van szó, hogy a kezdeményezés elsődlegesen nem ezért indult évtizedekkel ezelőtt. Ezek a hangversenyek mindig is inkább számítottak szociális eseményeknek, mint zenei produkcióknak, és a Beethoven alkotói személyiségéhez kötődő, ismert kulturális elbeszélések rituális ismétlése kezdettől fogva legalább olyan fontos volt, mint a műsorra tűzött kompozíciók egyedi és egyszeri megszólaltatása.

(Trumpetissimo. Boldoczki Gábor, Pálfalvi Tamás, Tarkövi Gábor, Richter Gábor, Rónai Gábor, Seidl Dénes, Liszt Ferenc Kamarazenekar, Művészetek Palotája, július 2.)

A hat trombitaművészt, Boldoczki Gábort, Pálfalvi Tamást, Tarkövi Gábort, Richter Gábort, Rónai Gábort és Seidl Dénest (pontosabban a program kilencven százalékában a névsor Boldoczkitól Richterig terjedő kivágatát) foglalkoztató, alapvetően barokk műsor frappánsan illeszkedett a nyári igényekhez. Egyszerre volt valamelyest revüszerű és ízléses, szórakoztató és értékes, egyszóval remekül kombinálta a közönségcsalogató, látványos elemeket klasszikusan megunhatatlan művekkel, Corelli, Tartini, Vivaldi, Torelli, Franceschini és Stölzel versenyműveivel, illetve azok átirataival, valamint Jean-Féry Rebel Az elemek című sorozatának Káosz tételével és Robert Erickson szólótrombitára készült, 1977-es bravúrdarabjával, a Kryllel.

(Iván Tímea, Fejérvári Zoltán, Szabó Péter – Bartók Emlékház,  június 6.)

Nemcsak arról van itt szó, hogy a több mint egy éve tartó és állandóan új erőt gyűjtő járványhelyzet lényegében lenullázta a hangversenyéletet, bár ez is igaz, hanem sokkal inkább arról, hogy amikor majd egyszer újra lehet kezdeni (talán már az ősszel), érdemes volna megpróbálni átformálni az egészet. A nagyzenekari és szólóestek látványos sorozatai természetesen fontos és jelentős élmények, de nagyszerű lenne, ha ezek társasági esemény jellege mellett sokkal több kamarazenét (és bármiféle alternatív klasszikus zenei programot) lehetne hallani sokkal több helyszínen és időpontban, ha általában véve természetesebbé válhatna, hogy az emberek életében zene szól.

(Nemzeti Filharmonikusok, Várdai István, Sebastian Lang-Lessing, Művészetek Palotája, május 10.)

Első pillantásra sajátos egyvelegnek tűnt a műsor, zenekari darabok, operarészletek, szólócsellót alkalmazó, rövid kompozíciók és egy csellóverseny nosztalgikus elegyének, amelynek a műsorfüzet tanúsága szerint egy XIX. század eleji szokás adta az alapgondolatát, az a zenehallgatási gyakorlat, amely még nem tekintette a ciklikus kompozíciókat megbonthatatlan dramaturgiai egységnek, és az egyes tételeiket refrén- vagy rondótémaszerűen fűzte bele a sokszor nagyon is tarka, sok előadót, sokféle műfajt felvonultató program laza folyamatába. A Nemzeti Filharmonikusok estje azonban igazság szerint hagyott lehetőséget a továbbgondolásra is, amennyiben az egyes művek egymásutánja mégiscsak felfogható volt egy háromrészes koncert műsoraként is.

(Albrecht Mayer, Vital Julian Frey, Deu­tsche Kammerphilharmonie Bremen – Deu­tsche Grammophon.)

Ez az első ránézésre meglehetősen sajátos válogatás, persze, automatikusan felveti a kérdést, vajon mi lehet a borítón Mayer fotójával és Mozart aláírásával csábító lemez valós célja: csakugyan a komponista arcképét rajzolja-e meg inkább, vagy alapvetően Albrecht Mayer Mozartra hivatkozó jutalomjátékához kapja kézhez az érdeklődő? A válasz, szerencsére, pártatlanul megnyugtató, mert a felvétel mindkét várakozásnak nagyszerűen megfelel.

(Andrè Schuen, Daniel Heide – Deutsche Grammophon)

Míg az olyan klasszikus felvételeken, amilyenek Dietrich Fischer-Dieskau Schubert-előadásai, a Molnárlány-ciklus pszichés íve a bánat és bizonytalanság kifejezése mellett is emelkedik a húsz darabból álló sorozat közepén elhelyezkedő tizenegyedik dalig (Mein!), addig Schuen interpretációjában ez a sűrűsödés nem érzékelhető igazán. A Morgengruß, a Des Müllers Blumen és a Tränenregen elvarázsolt, álmodozó karaktere ebben a folyamatban inkább egyfajta valóságon kívüli állapotot teremt, amelyben nincsen a személyes érzésektől független viszonyítási pont, nincs külső tér és idő, és a Mein! tetőpontja, a viszonzott szerelem elragadtatása is inkább a büszkeségnek ad hangot, mint a boldogságnak.

(Budapesti Fesztiválzenekar, Elisabeth Kulman, Fischer Iván – Művészetek Palotája, február 13.)

Az a zárkózottan koncentrált figyelem, amely olyan jellemző Fischer Iván Mahler-produkcióira, és amely a katartikus végkicsengés ellenére sem a végső drámai tetőpontot avatja feledhetetlenné elsősorban, hanem a groteszk magasztossá nemesedésének élményét.

(MÁV Szimfonikus Zenekar, Balogh Ádám, Christoph Campestrini – Zeneakadémia, január 14.)

Ha valaki leválasztja a Mahler-szimfóniák hangszínárnyalatait a motivikus elemekről és a formai logikáról, az, mint ebben az esetben is, egy másik darabot kap eredményül. Okosan felépített, hatásos, drámai alkotást, de olyat, amelyből Mahler művészetének éppen az értelme, a kifejezés legfontosabb célja hiányzik.

(Purcell Kórus, Orfeo Zenekar, Vashegyi György – Művészetek Palotája, november 29.)

Noha Vashegyi irányítása mellett minden kifogástalanul szép volt, kidolgozott és érzékenyen formált (Balogh Vera nagyszerű obligát fuvolaszólama éppen úgy, mint a kórus csodálatosan világos és tiszta előadásmódja), némileg mégis ékszerszerűre sikerültek a produkciók. Olyannyira hiányzott belőlük minden érdesség, kontraszt és drámai energia, nyersebb hangsúly vagy kíméletlenül kifeszített disszonancia, hogy Paulik László egyébként finoman frazeált, könnyed és gördülékeny szólójának intonációs megbicsaklásai Tartini D-dúr hegedűversenyében (D. 34) csaknem üdítően hatottak, mintha a valódiság jelei lennének a már-már túl tökéletes produkcióban.

(Il Giardino Armonico, Isabelle Faust, Gio­vanni Antonini, Zeneakadémia, október 31.)

Noha az embert egy darabig furdalta azért a kíváncsiság, milyenek lehettek volna ezek a versenyművek valamivel nyersebb előadásmódban, el kell ismerni, hogy Isabelle Faust szárnyaló játékához ez a fegyelmezettebb, lekerekítettebb attitűd illett jobban. A szólista így a tutti szakaszokban tökéletesen eggyé válhatott a zenekari szólamokkal, míg a szólórészekben könnyed és elegáns formálással húzhatta alá szólama szerkezeti jelentőségét.

(Julia Lezsnyeva, Graun: Opera Arias – Decca, 2017)

Az Orfeo, A Mithridate, a Coriolano, a Britannico vagy épp az Armida áriáiban az énekesnő fantasztikus magabiztossággal uralkodik a legkegyetlenebb kihívások felett is: előadásában egyetlen frázis sem törik meg egy pillanatra sem, hangja mindig gyönyörű és fényes, és minden futamot, minden ékesítést valósággal meghökkentő könnyedséggel formál. Bár interpretációira általában véve nem jellemző a szenvedélyes, drámai szuggesztivitás, cserébe lenyűgöző az a természetesség, amellyel a tiszta virtuozitást képes makulátlan szépségű és végtelenül egyszerű jelenségként feltüntetni.

(Budapesti Fesztiválzenekar, Elisabeth Kulman, Andrew Staples, Fischer Iván – Művészetek Palotája, szeptember 13.)

Ha a Beethoven-szimfónia értelmezése a jelekként használt motívumokkal való ábrázolás nyíltságára, a strukturális játékokra helyezte a hangsúlyt, akkor a Dal a Földről esetében inkább az elemek összefogása került előtérbe. Ez Mahler sajátos kompozíciós eljárása miatt is szükségszerű volt, amiatt a töredékesség miatt, ami – noha nagyon pontos formai tervezés eredménye – azt a benyomást kelti a hallgatóban, hogy csak pillanatokra képes egységgé összeállni a képzelet, az akarat és a vágy fantasztikus szellemi erőfeszítése révén.

(Beethoven – Révolution, Symphonies 1 à 5; Le Concert des Nations, Jordi Savall – Alia Vox, 2020)

Az előadás nem egy tanulmány illusztrációja, hanem az elképzelhető legélettelibb, legváltozatosabb, legegyénibb szimfóniák gyűjteménye, amely remekül tükrözi, hogy a Le Concert des Nations harmincöt zenészét és a velük együtt játszó, Európa különböző országaiból válogatott másik húsz kiváló muzsikust irányító Jordi Savall mindig gyakorlatiasan gondolkodik. Most sem kultúrtörténeti kincseket szólaltat meg, hanem használati zenét dirigál, akkor is, ha ez a zene jó eséllyel sokrétűbb, mint maga az univerzum.

(Musica Vivax Wien, Milena Arsovska, Hara Fruzsina, Csalog Benedek, Hegyi Barnabás, Bán István – Budavári evangélikus templom, július 7.)

Bár a rövid felkészülési idő minden bizonnyal különösen nehézzé tette a Musica Vivax Wien zenészei számára, hogy alaposan kidolgozott produkcióval lépjenek a hallgatóság elé – a dirigens Bán István elmondása szerint alig másfél héttel a fesztivál kezdete előtt vált biztossá, hogy a koncerteket meg lehet tartani –, a szólistákért mégis mindenképpen megérte a Várban tölteni az estét. Noha a hangszeres együttes sokáig kifejezetten nyersen szólt, fésületlen, széttartó vonósokkal uralkodva az érzékeny és biztos continuo felett, és az egyes tételek is sokszor bizonyultak vontatottnak és merevnek, a koncert négy szólófellépője mindvégig nagyszerű teljesítményt nyújtott.