(L mint lélekgyógyász)

– Sok mindenről beszélgetünk a terápiában a pszichológusnőmmel – mesélte Gabi –, hogy rendet tegyünk a feldolgozatlan érzéseim között, mert talán ez a rendetlenség okozta a bajt a fejemben, amikor rosszul lettem, és félrevert a szívem. Sok munkánk van ezzel a rendbetétellel, mert nem csak a mostani életünk emlékei kavarognak bennünk, de az előzőek nyomai is ott vannak a mélyben. A terápia kitágítja a tudatomat, hogy azokat is fel tudjam idézni, és tisztázzam őket.

– Milyen előző életek? – kérdeztem hökkenten.

– Én már ötszázezer évvel ezelőtt is megszülettem, Afrikában! – mondta mosolyogva. – Ott találkoztam először Péterrel és veled.

– Velem?!

– Nézd meg a combját! Szerintem táncosnő lehet!

Azóta kiderült, hogy Szuzuki gazdája nem táncosnő, hanem hivatalnok egy japán vállalatnál, ahol angolul beszélnek. Most is angolul trécselt a futtató távoli sarkában a sárga sapkás, lila mellényes férfival, akit még sose láttam erre, ahogy az agarát sem. Az illető kék nadrágot és bordó cipőt viselt. Nem nézett ki rosszul. Úgy tűnt, Szuzuki gazdájának is ez volt a véleménye, mert kissé idétlenül kacarászva beszélgetett vele. Péter féltékenyen téblábolt köröttük, mint aki ott is van, meg nem is. Nem mert bekapcsolódni a beszélgetésbe, mert az angolja gyenge.

Anyánk szép nő volt, és nagyon szeretett volna végre boldog lenni. Nem volt még negyvenéves. Azt hiszem, akkoriban nem tudott még kötni, se horgolni, csak később tanult meg, hogy aztán folyton szörnyű pulóvereket kössön nekem meg az öcsémnek, magának pedig színpompás mintázatú mellényeket, horgolt és kötött ruhákat. Három évvel később, amikor lakást kaptunk a Vásártéren épülő új lakótelepen, három falvédőt is horgolt az ágyaink mellé. Mert három ágyunk is lett, és két szobánk. Nem volt sok bútor bennük, de anyánk pasijának szekretere velünk költözött, pedig a gazdája már nem lakott velünk az új lakásban. Rendőrök vitték el, még a Kastély utcai albérletünkből. Sikkasztás vádjával tartóztatták le. A tárgyalásán kiderült, hogy más városokban is volt családja.

A nagyapám rádiókészülékéhez rajta kívül senkinek nem szabadott nyúlni, még a nagyanyámnak se, nemhogy nekem. Igazi világvevő volt, hullámváltós, zöld varázsszemmel. A Telefongyár TERTA T 325 nevű három plusz két csöves, hat hangolt körös középszuper készüléke hosszú-, közép- és rövidhullám vételére is alkalmas volt, de a miénk hullámváltója mindig a rövidhullámra, állomáskeresője a tizenkilenc méterre volt állítva, ott szólt a legjobban a Szabad Magyarország Hangja, már amikor nem zavarták annyira a nyavalyások, hogy egy szót se lehessen érteni abból, amit mondtak benne. Nem tudtam, kik azok a nyavalyások, mert a nagyapám csak ennyit mondott róluk. Ha zavarták az adást, akkor a világvevőnk csak dörgött meg sípolt, és a varázsszeme nyugtalanul hunyorgott. Nagyapám csak ritkán engedte meg, hogy visszaváltsam a hullámváltót a középhullámra, az állomáskeresőt pedig eltekerjem a Budapest egyre, amit Kossuth, vagy a Budapest kettőre, amit Petőfi rádiónak hívtak. Ezek a rádióadások is magyarul beszéltek, a nyavalyások mégsem zavarták őket.

– Miért nem ezeket hallgatjuk? – kérdeztem a nagyapámat.

– Mert örökké hazudnak.

– Mit hazudnak?

– Mindent.

– Én ezt nem értem.

Tata, gyünnek a nyulak! De tudod milyenek? Akkorák voltak, mint egy lóhát! Lóhátasok, tudod? Holdvilág volt, egy csoda, ahogy jöttek azok a hatalmasak! Nekem hatalmasnak tűntek, a holdvilág szerintem föl is nagyította. Ahogy öregszik az ember, minden kisebb lesz körülötte. Most már biztos eredeti arányába látnám, ha öregapám fölkelne, és megint kivinne vadászni, és ugyanolyan kemény tél lenne.

„Jó. Először lekulákozott. Te rohadt, piszkos kulákivadék, mondja nekem. Én hallottam a régi időkről, öregapám kuláklistára került, pedig mi nagyon kis gazdaságot vezettünk, pár négyzetméterrel lehetett több az a föld, de ugyanazok a törvények vonatkoztak ránk a Rákosi rendszerben, mint a nagygazdákra. Be kellett adni ezer tojást egy hónapban. Az öregapámat leültették annak idején.” 

Színház

Városkép

Városkép

Városkép