„Tavaly az Európai Unióban arányosan nálunk kaptak a legkevesebben menedékjogot, azaz valódi nemzetközi védelmet. Néha egyértelmű esetekben is szinte vért izzadva kell a bíróságokon kiharcolni ezt a sokak számára az életet magát jelentő jogot. Csak most mindehhez egy humanitárius világkatasztrófa szolgáltatja a hátteret. És ma ráadásul – amellett, hogy az elődeihez hasonlóan alig fordít energiát a feltételek létrehozására – a magyar kormány uszít is ezek ellen a szerencsétlen emberek ellen, miközben a miniszterelnök a magyarok lelkében lakozó irgalomról beszél” – mondja a Magyar Helsinki Bizottság menekültügyi programjában sok éve dolgozó, romákat, hajléktalanokat, melegeket rendszeresen ingyen védő ügyvéd. Szerinte ami ma Magyarországon bevándorlásügyben történik, az maga a képmutatás.

Vajon megfelelő-e az az út, amelyen ma a régió és benne Magyarország roma mozgalmai haladnak? Képesek-e ezen az úton eljutni a romák a társadalmi integrációig és a politikai emancipációig, illetve – ahogyan a néhány évvel ezelőtt elindított vita egyik kezdeményezője, Bíró András fogalmaz – az áldozati szereptől a polgári tudatig?

„Ma már olyan sok van nálunk ezekből a nem szokványos, a korábbi bevett gyakorlattól eltérő, a vonatkozási kerethez képest sajátos megoldásokból, hogy az elemzők is hajlanak arra, hogy elfogadják a kormányzat, illetve a kormányfő öndefinícióját, amelyet kezdetben csak afféle politikusi nagyotmondásnak hittek. (...) Hogy amit a miniszterelnök mond, azt komolyan gondolja: ami a szemünk előtt zajlik, az nem valaminek a korrekciója, nem túlhajtott reakció egy korábbi elhajlásra, hanem egy alternatív világkép nyomán egy merőben új szisztéma kiépítése. És ha ez új szisztéma, annak a fele sem tréfa” – mondja Bod Péter Ákos, az Antall-kormány ipari minisztere, majd jegybankelnök, ma a Corvinus Egyetem tanszékvezetője.

„Szeretnék egy mozgalmat, amely a cigányügyre is reflektálna, de nem csak arra. Ahol közösen gondolkodhatnánk romák és nem romák, fiatalok és nem fiatalok bizonyos ügyekről, például a szegregáció ügyéről, ami szerintem nem csak a cigányok ügye, mert nemcsak a romáknak rossz, hanem a nem romáknak is, mindenkinek. És nemcsak azért, mert a szegregált körülmények között nevelt gyerekekből nagy valószínűséggel munkanélküliek, illetve közmunkások lesznek felnőtt korukra, hanem azért is, mert így a nem romáknak nem lesznek roma ismerőseik, miközben mi is itt élünk 800 ezren ebben az országban. És ha úgy növünk fel, hogy nincs módunk megismerni egymást, akkor könnyű dolguk lesz mindkét oldalon a gyűlöletkeltőknek” – mondja Varga Attila, aki most, 25 évesen másodszor készül érettségi vizsgát tenni, ezúttal emelt szinten, hogy nagyobb eséllyel futhasson neki az egyetemi felvételinek. Az interjú közvetlenül a nyíregyházi, görög katolikus egyház által fenntartott, szegregáló cigányiskolával kapcsolatos kú­riai döntés kihirdetése után készült.

„Azon már túl vagyunk, hogy Münchhausen báró módjára majd az ágazat megmenti magát, az átszervezés megtakarítást hoz, és abból majd az egészségügy megmenthető. Nem, az átalakítás maga is pénzbe kerül, és a hatékonyságjavulás nem költségcsökkentést hoz, hanem – egy ideig – fedezi az egészségügy költségnövekedését. Ráadásul ha most kis pénzek spórolásával hagyják szétesni az egészségügyet, az később csak nagyon komoly áldozatok árán és részlegesen lesz helyreállítható. De amíg a politika azt látja, hogy a stadion és a politikai látványpékség több szavazatot hoz, addig nem is fog több pénzt költeni erre a garantáltan nem sikerágazatra. Tehát mi vagyunk megrendelői pozícióban, csak ezt el kellene végre hinnünk” – mondja Kincses Gyula, végzettségére nézve orvos és egészségügyi szakközgazdász, egykori MDF-es képviselő, a második Gyurcsány-kormány SZDSZ által jelölt egészségügyi államtitkára. Szerinte „a tavaly év végén elfogadott új egészségügyi salátatörvény tovább erősíti azt a tendenciát, amelynek befejezéseként az egészségügy végképp kettészakad. (...) A végeredménye ennek a folyamatnak egy ingyenes, de egyre rosszabb minőségű, egyre rosszabb hozzáférhetőségű, orvoshiánnyal küzdő közösségi egészségügy lesz, és mellette, azonban tőle elzárva megerősödik egy drága, de a komolyabb betegséget nem megfelelően kezelő magánegészségügy. Így azután se a szegény, se a gazdag nem jut majd a szükséges ellátáshoz.

„Nincs sikeres magyar gazdasági modell, csak egy lehetőségein túlterjeszkedő állam, amely uniós pénzekből finanszírozza nemcsak a gazdasági növekedést, de önmagát is. Mert sajnos képtelen a magyar gazdaság motorját úgy beindítani, hogy az saját magát tudja finanszírozni” – ekként jellemzi a jelenlegi kormány gazdaságpolitikáját a ma üzletemberként, egy kockázati tőkebefektető cégcsoport tulajdonosaként és irányítójaként tevékenykedő Oszkó Péter. A válságkezelő Bajnai-kormány pénzügyminisztere oldaltól függetlenül van lesújtó véleménnyel a magyar politikai elitről: „Többnyire öncélú, önző, rövidlátó, rövid távú egzisztenciális érdekek motiválják őket, és csak csekély mértékben foglalkoznak az ország ügyeivel. Ezért van belátható időn belül kudarcra kárhoztatva, amit csinálnak. (...) Nincs morális küszöb, sem szégyenérzet, nincsenek betartandó szabályok, közösségi normák, itt jelenleg mindent szabad. Itt a cél minden eszközt szentesít, és ez rettenetesen lepusztult állapotba hozta a magyar politikai elitet.”

„A megélhetés, a mindennapos létfenntartás a magyar társadalom egyre nagyobb részének jelent mind súlyosabb, gyakran alig megoldható problémát, tehát ez ma már nemcsak a társadalom alul lévő tizedét-huszadát érinti, hanem a nyolc-kilenctizedét, a fölső 15-20 százalékon kívül már-már az egész társadalmat” – mondja a szociológus-szociálpolitikus Krémer Balázs egyetemi docens, a Szociális Szakmai Szövetség elnöke. A magyarországi egyenlőtlenségek ilyen mértékű és irányú növekedését azonban rég nem a válság elhúzódó hatásai okozzák – állítja a Beszélőben és a Magyar polip című tanulmánykötetekben megjelent cikkeiben és esszéiben, hanem maga a magyar kormány, ráadásul szándékosan, tudatosan.

„Ma Magyarországon két közfinanszírozott intézmény között is óriási lehet a különbség, úgy is mondhatnám, ég és föld. Ha X városban kerülök be a belgyógyászatra, akkor mintha Belgiumban lennék, ha Y városban, akkor meg mintha börtönbe mennék” – ekként fogalmazza meg véleményét a magyar állami egészségügyről a három és fél évig létezett, 2010-ben megszüntetett Egészségbiztosítási Felügyelet egykori elnöke. A ma ügyvédként praktizáló, orvosi és jogi diplomával is rendelkező Kovácsy Zsombor szerint eddig csak azért nem dőlt össze a magyar egészségügy, „mert van néhány lelkiismeretes vagy éppen immobilis, Angliába költözni nem tudó vagy nem akaró orvos, nővér, meg azért, mert hálapénz van”.

„Aki sokat tud, aki szeret gondolkodni, aki képes tájékozódni, eligazodni a világban, az nem alkalmas közrabszolgának, következésképp olyanná kell alakítani az oktatási rendszert, hogy abból többségében közrabszolgának való tömeg kerüljön ki. Ezzel ráadásul spórolni is lehet, hiszen sokkal kevesebbet kell az oktatásra költeni” – ekként értelmezi az Orbán-kormány legújabban nyilvánosságra került, az oktatási rendszer átalakításával kapcsolatos elképzeléseit Andor Mihály. Szerinte a több mint négy éve tartó kormányzati politika nyilvánvaló és letagadhatatlan célja a tőle független egzisztenciák eltüntetése, illetve a tőle függők többségének közrabszolgává tétele.

„Ha belül maradunk a rendszeren, akkor magunk is részei leszünk a gépezetnek. De mivel nekünk nem az a célunk – ez nagyon fontos! –, hogy megjavítsunk egy rendszert, amely egyébként javíthatatlan, hanem hogy lecseréljük, kívül kell kerülnünk rajta, hogy valóságos ellenzéke lehessünk. Tehát amíg az Orbán-rendszer fennáll, addig mi nem ennek a nem alkotmányos államnak a túlkapásait vagy hibáit szeretnénk nyesegetni-javítgatni, ezzel magunk is éltetve és legitimálva azt, hanem lecserélni, felváltani egy olyan rendszerrel, amelynek az alapjogok képezik a talapzatát. Vagyis most már az a feladatunk, azért kell dolgoznunk, hogy épüljön fel újra egy alkotmányos magyar állam” – ekként vélekedik a magyarországi civil világ helyzetéről és feladatairól a Társaság a Szabadságjogokért szakmai igazgatója, Szabó Máté. Ennek a gondolatmenetnek azonban szerinte van egy, a politikusokra, az ellenzéki pártokra nézve is fontos konzekvenciája: hogy hiába mutatkoznak szavakban rendszerkritikusnak, hiába állnak ki szónoklataikban a jogállam és a liberális demokrácia értékei mellett, ha egyébként részvételükkel, klasszikus, demokráciákban szokásos ellenzéki szerepfelfogásukkal maguk is működtetik azt a rendszert, amelyet kritizálnak.

„Egy leendő főpolgármesternek – ha nem Tarlós Istvánnak hívnák, akitől ez nem várható –, azon kívül, hogy legjobb tudása szerint működteti a fővárost, eminens feladata az lenne, hogy egyfajta ombudsman, érdekképviselő, szóvivő legyen, aki naponta kiáll és elmondja, mit vett el a maffiaállam a fővárostól, és hogyan lehetne ebből a helyzetből kilábalni – majd egyszer, ha ismét demokrácia lesz” – ekként vázolja egy elképzelt ellenzéki főpolgármester feladatait Budapest korábbi, egymás után ötször megválasztott főpolgármestere. Demszky, aki úgy érzi, egyre relevánsabbá válik mindaz, amit arról tud, hogyan lehet ellenállni egy diktatúrának, a jelenlegi rendszert egyfajta regressziónak tekinti, amelynek az ellenzék is integráns része. Szerinte ma már nem politikai ellenzékre van szükség, amely kormányváltást akar, hanem rendszerellenzékre, amely a rendszerváltásért küzd.

„Most már annak a lehetősége is megszűnt, hogy az önkormányzatok (...) saját értékrendjük szerint elkölthető diszkrecionális forrásokra is szert tegyenek, tehát hogy autonóm módon hozhassanak döntést a feladat mineműségéről. De ha egy önkormányzat nem dönthet önállóan arról, »milyen terhet vetek ki rád, polgár, és azért te mit várhatsz el tőlem«, akkor az adófizető polgárnak sincs semmiféle lehetősége arra, hogy erről érdemben véleményt nyilvánítson. Pedig ez lenne az önkormányzatiság alapvető feltétele. Ahol ez hiányzik, ott tanácsrendszer van” – ez a véleménye a magyar önkormányzatok jelenéről Atkári Jánosnak, aki 1991 és 2006 között, majd 2010 után újra különböző funkciókban maga is önkormányzati ember volt, először mint a Fővárosi Önkormányzat Főpolgármesteri Hivatalának sajtó-, később kabinetfőnöke, majd háromszor főpolgármester-helyettese, végül mint a főpolgármester főtanácsadója. Szerinte ebben a helyzetben annak sincs semmi jelentősége, hogyan fogják hívni a következő főpolgármestert.

„Az az összkép, amely Orbán beszédében kirajzolódik, nem írja le pontosan azt, ami most Magyarországon van, legfeljebb az általa kívánatosnak tartott irányt jelöli ki. Aminél a mai magyar realitás, bármennyire rossz is, még mindig lényegesen jobb” – mondja a CEU oktatója, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet munkatársa. Szerinte a beszéd nem Magyarország jelenéről, hanem egy lehetséges, a miniszterelnök által kívánatosnak tartott jövőről, Orbán szándékairól és ideáljairól mond el sokat, hiszen ami az általa példaképként állított országokban, Oroszországban, Kínában, Törökországban és Szingapúrban egyedül közös, az a korlátozott vagy egyáltalán nem létező demokrácia.

„Európában a szakértők szerint minden ötödik gyerek lehet áldozat, Magyarország persze jól teljesít, és ezért nálunk csak minden tizedik gyerekről beszélnek. Iszonyatosan nagy a latencia, és még inkább nagy egy olyan országban, ahol ez tabutéma. Én tehát ezt az öt százalékot tíznek gondolom, de teljesen mindegy, mert az öt is iszonyúan sok” – mondja annak a segítő honlapnak az alapítója, amelyen a gyermekkori szexuális abúzus áldozatai szabadon, név nélkül elmesélhetik az őket ért traumát, de akár csak azt az egyetlen mondatot is közzétehetik, amellyel az elkövető hallgatásra, szenvedésre bírta őket. Anoni Mara természetesen álnév, a negyvenes évei elején járó tanárnő, akivel az interjú készült, e név alatt tette közzé Bűn vagy bűnhődés címmel saját történetét, vallomását az ellene hatéves korában elkövetett szexuális abúzusról és a terápiáról, amely három évtizeddel később segített neki rátalálni a megnyugvás felé vezető útra.

„Az új, Európában a ’70-es évektől fokozatosan, több hullámban létrejött szélsőjobboldali pártok olyan témákat sajátítanak ki maguknak, amelyekben álláspontjuk megegyezik a többségi véleménnyel. Ez történik Magyarországon is, amikor a Jobbik olyan témákat foglal le – például a romaügyet –, amelyekben a többségi véleményt tudja megjeleníteni. Ha erre a többi párt úgy reagál, hogy „nem állunk szóba vele”, vagyis nem érvelnek vele szemben, akkor lemondanak a társadalmi attitűdök formálásáról, és nem a Jobbikot zárják karanténba, hanem saját magukat” – mondja a Political Capital vezető elemzője. Szerinte ez kényszerhelyzet, ahol a baloldalnak már nincs választása: vagy a Jobbikkal vitatkozik, vagy senkivel.

„Az orbáni agrárpolitika modernizációellenes, általában fejlődésellenes, hatékonyságellenes, foglalkoztatásellenes. És főleg, ami a leglényegesebb, totál tudásellenes. Ma, a tudásalapú mezőgazdaság korában! És én emiatt vagyok a legdühösebb erre a politikára” – mondja Raskó György. Az angolul, németül, franciául és spanyolul tárgyaló agrárközgazdász, aki három éven át helyettes, majd közigazgatási államtitkára volt az Antall-kormány földművelésügyi minisztériumának, maga is gazdálkodó, egy mezőgazdasági társaság egyik tulajdonosa és ügyvezető igazgatója. Szerinte a május elsején hatályba lépett, új agrártörvény egyetlen célja, hogy a falvakban stabilizálja a Fidesz gazdasági hatalmát.

„Jól látja, semmi biztosat nem tudunk. Egyetlenegy konkrét támaszpont van, a Pelso felirat, amely azt bizonyítja, hogy akinek eredetileg ajándékul szánták ezt az edényt, valahol Pannóniában, a Balaton északi partján élt. Ez az egyetlen konkrétum, amelyet bizonyítani lehet. A többi darabot – de ezt őszinte pillanataikban a magyar kutatók is kimondják – enélkül akárhol találhatták volna a birodalomban”– állítja Szilágyi János György, aki 1992 előtt négy évtizeden át volt a Szépművészeti Múzeum antik gyűjteményének a vezetője, és aki harminc éve, amikor Kaliforniában, a Getty Múzeumban véletlenül találkozott a Seuso-kinccsel, felfedezte annak pannóniai vonatkozásait. Szerinte a kincs teljes értékeléséhez „az egésznek kellene a birtokában lenni, vagy legalább­is kutathatóságának a birtokában”.

„A Fidesz nagyon jól ráérzett az ország »lelkületére«, főképpen a vidék hangulatára, amit a budapesti értelmiség nem tudott megérezni. Tehát van társadalmi alapja a győzelmének, mindenképp győzött volna, viszont ez a győzelem társadalmi értelemben nem kétharmados” – állítja a CEU professzora. Egy esetben azonban szerinte mégis annak tekinthető: „ha a Fidesz és a Jobbik táborát egyetlen nagy jobboldali blokknak tekintjük, együtt ugyanis a szavazatok 65 százalékát szerezték meg, ami nyugatos, liberális szempontból nézve dermesztő”.

A kormányzati romapolitika zászlóshajójaként kezelt nyíregyházi Huszár-telepi iskola fenntartója és működtetője, a Görög Katolikus Egyház és a városi önkormányzat pert vesztett az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány ellen. A Nyíregyházi Törvényszék – első fokon, nem jogerősen – törvénysértőnek és ezért megszüntetendőnek ítélte az iskolában zajló, felzárkóztatónak nevezett, ám szegregált oktatást.

A magyar állam részvénytulajdona három év alatt megduplázódott. Állami kézbe kerültek energetikai óriások és kisebb bankok, nagy közszolgáltatók és apró boltok, jó profitot hozó és a csőd szélén álló cégek, teljes pakettek és kisebbségi részesedések – állapítja meg a magyar gazdaság tulajdonviszonyaiban 2010 óta bekövetkezett, kiterjedt átrendeződést felmérő vizsgálatai összefoglalásaképpen Voszka Éva egyetemi tanár, az MTA doktora. A Szegedi Tudományegyetem Gazdaságtudományi Kara oktatójának számításai szerint a magyar állam nagyjából ezermilliárd forintot költött cégvásárlásra, beleértve azt is, amikor állami vállalatok állták a számlát.