Csengery Kristóf

(Annie Fischer on Screen. The Complete Hungarian TV Broadcasts 1962–1985. Gamma Home Entertainment)

Csakhogy aki valamit tud Fischer Annie személyiségéről, azt is tudja, hogy éppen a felvételek készítése volt – mind a hang-, mind a képfelvételeké –, amitől radikálisan független személyisége idegenkedett. Ismeretes, hogy idős korában averziója látszólag enyhült, és sok órát töltött a Hungaroton stúdiójában, hogy felvételt készítsen Beethoven összes zongoraszonátájából, végül azonban nem engedte, hogy a lemezek életében megjelenjenek, azok kiadása csak halála után valósulhatott meg. Tévétől, filmtől hasonlóan igyekezett távoltartani magát, interjút soha nem adott. Néhányszor mégis megtörtént, hogy egy-egy hangversenyét kamerák rögzítették. Ezek a hazai felvételek jelentek meg most egy öt DVD-t tartalmazó kiadványban.

Tovább

(Musa Italiana. Mendelssohn, Schubert, Mozart. Riccardo Chailly, Filarmonica della Scala. Decca)

De hát mi is az a bizonyos italianità? Pontosan meghatározni aligha lehet, körülírni talán igen. Feltétlenül szerepet játszik benne a dallambőség és a dallamok éneklő karaktere: az, hogy a melódia, még ha hangszerre írták is, vokális ihletésű. Fontos elem a tűz, a délszaki temperamentum, a zenéből áradó életkedv, az energia, a hangsúlyok élénksége – és az, hogy a zenét átjárja az érzékiség, amely bizonyos korokban a hangzás áttetsző karakterét jelenti, más időkben a színekben való gazdagságot. Nagyjából ezek volnának az olaszos jelleg fő alkotóelemei – más talán még hozzátenné, hogy az olasz zene nemcsak énekelni szeret, de a mozdulatnak, a táncnak is elkötelezettje.

Tovább

(Auer Trio Plays Schubert: The Complete Piano Trios. Binder Music Manufactory)

Kiérlelt felvételek magas színvonalú hangszeres játékkal. A muzsikálásból megérezhető a zeneszerző művei iránti elkötelezettség, ahogyan az is, hogy az Auer Trió – amelyet tagjai a veszprémi születésű, magyar származású, de Szentpéterváron világhírűvé lett hegedűvirtuózról, Auer Lipótról (1845–1930) neveztek el – a három művész zenei „szerelemgyereke”: olyan együttes, amelyben, bár a kellő professzionizmussal és szakmai rutinnal, mégis a közös játék spontán öröme által vezérelve zenélnek – vagyis a tolmácsolások arról tanúskodnak, hogy a stúdióban lelkesen dolgoztak, szívesen készítették el a lemezt.

Tovább

(Ruth Slenczynska: My Life in Music. Decca)

A tavaly készült lemez nem akármilyen élmény. Természetesen ámulattal hallgatjuk, hogy valaki 97 évesen sértetlen technikával, sőt virtuózan zongorázik, ám ennél is több, hogy ebből a zenélésből árad az életkedv, az energia, a találékonyság, hogy az értelmezések egyéniek, eredetiek, nemegyszer ellentmondanak a mai konvencióknak. Mai konvenciók? Valóban, az ámulaton és a pozitív megrendülésen túl alighanem ez a lemez legizgalmasabb hozama: arra figyelni, miben más ez a zenélés mint a manapság megszokott.

Tovább

(Michael Haydn: Violin & Flute Concertos. Capella Savaria on Period Instruments, Andrea Bertalan, Zsolt Kalló. Hungaroton)

Nem nehéz szavakba foglalni, mit érez a zenehallgató a művekkel való megismerkedéskor. Felüdülést. A tizenkét tétel olyan, mint egy élvezetes, frissítő szellemi-érzéki pezsgőfürdő. A zene tele van ötletekkel, csupa lelemény, csupa szellemesség, csupa energia és kontraszt, a lassú tételek bensőségesek, személyes hangúak, a gyorsak lendülete magával ragad, a hangszerkezelés egyszerre hálás és ugyanakkor sok-sok mutatós megmozdulásra ad alkalmat.

Tovább

 (Vivaldi, Verdi: Le Quattro Stagioni. I Musici. Marco Fiorini – violin. Decca)

Az I Musici di Roma neve fogalom. Az Accademia di Santa Cecilia végzős hallgatóiból 1951-ben alakult kamarazenekar 1952-ben mutatkozott be a közönség előtt – hivatalosan tehát most ünnepli fennállásának hetvenedik évfordulóját. Volt és van ennek az együttesnek egyénisége, profilja? Határozott igen a válasz: a képlékeny és puha, fényt árasztó hangzás jellegzetesen olasz zamatú, érzéki szépsége az egyik vörös fonál, a hangszeres maximalizmus, a virtuozitás, a kifinomult játékkultúrával párosuló ízlés és a szélsőségektől idegenkedő, elegáns mértéktartás a másik.

Tovább

(Bach: Wohltemperiertes Klavier, II. Trevor Pinnock – csembaló. Deutsche Grammophon)

Az első lemez borítóján Helga Philipp, a másodikén Victor Vasarely egy-egy képe látható. Mindkét alkotás alapközege a geometrikus absztrakció, a hálót vagy kürtőt megjelenítő szerkezet magába vonzza a tekintetet, trükkösen játszva a térérzettel és a végtelen képzetével. Mindkét esetben elemi fontosságú a konstrukció és a tárgyilagos logika. Feltételezhetjük, a két op-art mű szerepeltetése Pinnock egyetértésével történt, s üzenetértéke van, mely a szerkezet, az intellektus vezetőszerepének fontosságára hívja fel a figyelmet a Wohltemperiertes esetében.

Tovább

(Balázs Fülei: Blurred Boundaries – Hungaroton)

Füleinek nemrég jelent meg egy lemeze Blurred Boundaries címmel, műsorán Ravel (Miroirs – Tükrök, 1904/05), Franck (Prelűd, korál és fúga, 1884) és Debussy (Estampes – Metszetek, 1903) kompozícióival. Hogy mit jelentenek az Elmosódott határok, a kísérő szövegben maga a művész magyarázza el. A szinesztézia jelenségére hívja fel figyelmünket: arra, amikor hallásunkkal fogadjuk be az ingereket, ám ezek színek, illatok, hő vagy hűvösség, tapintásélmények, térbeli formák képzetét is felkeltik bennünk. Ilyenkor elmosódnak a határok az érzékek felségterületei között.

Tovább

(Les Vents Français – Zeneakadémia, május 2.)

Ha jól emlékszem, Magyarországon még nem koncerteztek – legalábbis együtt, kvintettként még nem, a tagok külön-külön azonban már sokszor, kiváltképp Pahud, Leleux (ő karmesterként is) és Vlatković. Ha valaki nem tudná: ők öten mind hangszerük tigrisei, világsztárok, akik az instrumentális mindentudást egyesítik kifinomult előadói kultúrával, érzékeny és felfedező szellemű repertoárépítéssel. Akinek a fúvós irodalom vagy a fúvós játék csak valami lesajnált „futottak még” kategória, „plebejus dolog”, hallgassa meg a Les Vents Français felvételeit (jó néhány jelent meg az utóbbi években, sokszínű műsorral): el fog ámulni, milyen gazdagság, választékosság, szellemi előkelőség sugárzik az öt muzsikus játékából.

Tovább

(Bruce Liu: Chopin. Deutsche Gram­mophon)

Egyáltalán: a teljes lemezen, mindvégig megfigyelhető, hogy verseny ide, verseny oda, Bruce Liu, fittyet hányva a megmérettetés díjban-pénzben-presztízsben kifejeződő tétjére, abszolút felszabadult és természetes közlékenységgel játszik, s ez a rubatókban, a hangsúlyok retorikai funkciójában és a nagy, régi tradíciótól örökölt szabadság sok bátran alkalmazott elemében nyilvánul meg.

Tovább

(Ünnepi hangverseny Bartók Béla születésnapján, Bartók Béla Emlékház, március 25.)

A legnagyobb feladatot a Bartók Emlékház estjén Farkas Gábor vállalta, hiszen ő valamennyi műsorszámban szerepelt. Olvasatában az 1. elégia dallamvilágának és harmóniáinak kromatikus telítettsége érzékenyen jelenítette meg a búcsúzó posztromantika és egy feszülten expresszív modern hangkeresés találkozását, az op. 14-es Szvit tolmácsolásában pedig ezek után élénk kontrasztként hatott az éles hangsúlyokkal, szögletességgel operáló konstruktivizmus. Kodály zongoradarabjait Farkas értelmezésében jelentős érzelmi-indulati felhajtóerő, színgazdagság és reprezentatív virtuozitás jellemezte.

Tovább

(Babar, a kis elefánt története. Simon Izabella, Hegyi Barbara. Hungaroton)

Hegyi Barbara úgy mondja a szöveget, ahogyan egy szülő mesél a gyerekének: dikciójának legfőbb vonása a megszólító közvetlenség és a sallangtalan természetesség. Orgánumának kezdettől szexepilje egy karcos regiszter – ezt is remekül használja. Simon Izabella zongorázása a Babar-miniatűrökben színes, kontrasztgazdag, változatos és ábrázoló szellemű, kiaknázza a tételek humorát, hangulatfestő-illusztratív jellegét. A két művészi teljesítmény tökéletes összhangot alkot: megszületik a kedves, fordulatos zenés mese hasonlíthatatlan varázsa.

Tovább

(MÁV Szimfonikus Zenekar, Takács-Nagy Gábor, Pinchas Zukerman, Zeneakadémia, február 25.)

Nem vagyok biztos abban, hogy hallottam már Takács-Nagyot Kodályt vezényelni, de egymást követően három Kodály-művet még biztosan soha nem hallottam tőle, s a mostani élmény világossá tette jelentős affinitását a zeneszerző művészete iránt. A produkciókban érvényesült a kodályi zene pátosza, súlya, melankóliája és energiája, veretes dallamainak jellegzetes magyar duktusa, kibontakozott a darabok hangszerelésének alapvetően sötét tónusú, mégis sok és sokféle árnyalatban pompázó színvilága.

Tovább

(1948 – Erdődy Kamarazenekar, Szefcsik Zsolt. Dux)

Grażyna Bacewicz sűrű hangzású vonós zenekari Concertója (a válogatás legmodernebb műve) hallatlanul ötletes, sodró lendületű, rendkívül határozott hangütésű, szuggesztív zene, amely minden pillanatban mond valami újat, lebilincselően fordulatos, legfőbb erényei közé tartozik a hangsúlygazdagság és a ritmikai feszültség. Harmóniavilágát nemegyszer érezzük bartókosnak, de ez a hatás ugyanúgy nem fosztja meg a darabot az eredetiségtől, ahogyan Szervánszky vagy Sugár művét sem.

Tovább

 (Bach: Goldberg-variations – David Fray, Erato)

Fray tavaly júniusban felvételt készített a Goldberg-variációkból, a lemez a közelmúltban jelent meg. Végighallgatva a nyitó és a záró témamegszólaltatás között felsorakozó harminc változatot, sokféle észrevételt tehetünk, de a legelső ez lehet: az előadás megkérdőjelezhetetlenül helytáll a zenéért, magától értődőn képviseli a kompozíció szellemi nagyságrendjét.

Tovább

(Saint-Saëns összes szimfóniája. Or­chestre National de France, vezényel Cristian Măcelaru, közreműködik Olivier Latry – orgona. Warner Classics)

A lemez tehát az alkotói „ismerd meg önmagad”, a személyiség keresésének és megtalálásának élménye, melynek révén, aki nem tudta, most ráébredhet, milyen nagyszerű zeneszerző Camille Saint-Saëns. A Francia Rádió kebelében működő Orchestre National de France színesen, karaktergazdagon, virtuózan játszik, fölényesen ismerve és közvetítve a művek stílusát és nagyságrendjét, a Magyarországon egyelőre ismeretlen, negyvenegy éves Cristian Măcelaru szuggesztív, határozottan irányító, erőteljes produkciókat létrehozó karmesterként mutatkozik be – nem igényel merészséget megjósolni, hogy később is fogunk hallani róla.

Tovább

(A Bécsi Filharmonikusok újévi koncertje – Musikvereinssaal, Bécs. A Duna Televízió közvetítése, 2022. január 1.)

Hallottam zenészkörökben megfogalmazódott véleményekről, melyek szerint Barenboim jelenléte szürke volt, az általa irányított muzsikálás kedélytelen. Érdemes erre reagálni, hátha mások is éreztek effélét. Nem tapasztaltam sem szürkeséget, sem a kedély hiányát. Barenboim vezénylése olyan volt, amilyen egy tartalmas gondolkodású, nagy tudású, bölcs, hetvenkilenc éves karmesteré lehet: sallangtalan, letisztult, lényegre törő.

Tovább

 (Chopin: Tizenkét etűd, op. 25, négy scherzo. Beatrice Rana – zongora. Warner Classics)

Nemrég megjelent lemezén egy elfogulatlan, elemző gondolkodású előadó, az utóbbi évek legfontosabb felfedezettjeinek egyike friss és rendkívül pregnáns olvasatban tárja elénk Chopin két műcsoportját, mentesítve e darabokat minden hamis előítélettől, tisztaságuk, nemességük, nagyságuk és erejük teljében mutatva fel őket. A zongorista házaspár gyermekeként nevelkedett, olasz Beatrice Rana (1993), a 2011-es Montreali Nemzetközi Zongoraverseny nagydíjasa, a 2013-as nemzetközi Van Cliburn Verseny ezüstérmese olyan művészekkel tartozik azonos súlycsoportba, mint Danyiil Trifonov, Jan Lisiecki, Igor Levit, Sophie Pacini, Gyenyisz Kozsuhin vagy David Fray – vagyis a legjobbak egyike.

Tovább

(Kamarazene nagyteremre. Frankl Péter és a Kelemen Quartet – Zeneakadémia, november 25.)

Nem rémlik hasonló koncertműsor a múltból, pedig az ötlet rendkívül frappáns: felmutatni a két nagy alkotásban a kétféle romantikus szenvedélyt. Aligha véletlen, hogy nem sokan vállalkoznak a két darab egy estén történő megszólaltatására, hiszen a kettő együtt veszélyesen megterhelő a zongorista számára, kíméletlen erőpróba, amelyen páran elvéreznének. Most akadt vállalkozó, az élete 87. évében járó Frankl Péter személyében.

Tovább

(Rohmann Ditta és Fejérvári Zoltán – Zeneakadémia, november 16.)

Rohmann és Fejérvári kamarazenélését figyelve a zenehallgató újra és újra megállapíthatta: a cselló–fortepiano konstellációban modern hangszeres élményeinkhez képest megváltoznak a darabok hangzásdimenziói, gesztusaik – átalakul egész kommunikációs rendszerük. Másképp érvényesül egy telt szimfonikus akkord, másképp egy figyelmeztető basszusmenet, egy staccato, egy trilla, másképp hat ránk egy retorikusan tagolt dallam. Mindez meg is béníthatta volna a zongoristát, de nem így történt: Fejérvári Zoltán felszabadultan és kreatívan, sok oldott, rögtönzésszerű elemmel muzsikált, játéka megtelt kezdeményezéssel és felfedezőkedvvel, sok apró részlet kapott a zongoraszólamban figyelemfelkeltő hangsúlyt. Rohmann Ditta éneklő hangon csellózott, az ő – intellektuális kontroll és érzelmek között egyensúlyt teremtő – játékát is a részletekre irányuló figyelem jellemezte, s a két művész együttműködése mindvégig harmóniát sugárzott. Közös produkciójuk egymás kölcsönös inspirálásának jegyében bontakozott ki.

Tovább
Élet és Irodalom 2022