Tavaly októberben egy Facebook-bejegyzés alatt rám írt egy hölgy, hogy mondandója lenne. Mivel valósnak látszott a profilja, és nem kukkolásra csábított, visszaírtam, kérve: jelentkezzen privátban. Jelentkezett is, azzal, hogy „Kiss Árpád szeretne beszélni magával”. Kiss Árpád a mindközönségesen „romagyilkosságoknak” nevezett eseménysor elsőrendű elítéltje, nyomozati, bírósági értékelés szerint a halálbrigád vezetője, parancsnoka, a szervező ész. A hosszú történet rövidre fogva: november-decemberben kétszer is beszélgettünk Kiss Árpáddal Skype-on másfél-másfél óra hosszan. A címben írtak vagy-vagy kérdése sem tűnt eldönthetőnek. Számtalan pont várt verifikálásra, és vár továbbra is; a dolgokra rálátással bíró politikai aktorok a hallgatásba menekülnek. Kiss Árpáddal azóta is volt kapcsolatfelvétel, májusban, exkluzivitást ígért, és a dolgok aprólékos átbeszélését.

2011 és 2016 között nagyjából havi rendszerességgel bírósági jegyzeteket írtam az Élet és Irodalom hasábjain a „romák sérelmére elkövetett rasszista sorozatgyilkosság” peréről első, másod- és harmadfokon. Mikor már néhány riportom megjelent, a témához általában két jó tanácsot kaptam beszélgetésben barátaimtól mintának, patternnek, követendő előzménynek. Az egyik amerikai volt, Truman Capote, a Hidegvérrel szerzője; a másik pedig a Vajda, Eötvös Károly. Mikor az ún. „romagyilkosságok” ötödik, tiszalöki áldozata, Kóka Jenő özvegyének konyhájában ültem a szomszédos Tiszaeszláron, az összevetés Eötvös Károly tevékenységével és művével pláne nem tűnt megkerülhetőnek. Kóka Jenőt 2009 áprilisában érte a gyilkos golyó Tiszalökön, mikor este tíz előtt kijött a házából, hogy a tiszaújvárosi Alkaloidába menjen éjszakai műszakra autóval, ahol már harminc éve folyamatosan dolgozott. Az özvegy elmondása szerint előtte megvacsoráztatta férjét – rántott szelet, kenyér, csemegeuborka –, majd hajat mosott, frottírtörölközővel betekert fejjel ült a tévé előtt. Férje kilépett a megvilágított tornácra, a slusszkulcsot babrálta, mikor a golyós Mauser lövedéke szíven találta, s azonnal kiszenvedett. Kóka Jenőné kiszaladt, meglátva vértócsában fekvő férjét sikoltott és összeesett.

Amivel itt foglalkozandó vagyok, az nem Perón juszticializmusa mint a ma ismert populizmusok első megjelenése, hanem irodalmi előzménye egy nálunk sajnálatosan kevéssé ismert író, Roberto Arlt műveiben. (Sok utózmánya is van, a legjelentősebb talán Ernesto Sábató Hősökről és sírokról című, magyarul ismeretlen nagyregénye.) „Borges életében lett az argentin irodalom az, amiről a legtöbb olvasó azt gondolja, hogy az argentin irodalom” – mondja a chilei-mexikói Roberto Bolaño (1953-2003), az új évezred nagy és jelentős irodalmi felfedezése. Ám volt egy másik irály is Roberto Arlttal.

Hatvanhárom éve, ugyancsak ősszel, járta egy vicc Budapestet. Kohn találkozik Grünnel, Hacsek a Sajóval, mindegy. „Mondja, tudja maga, mik a világ katonai nagyhatalmai? – kérdi egyikük. Hát hogyne tudnám – válaszol a másik. A Szovjetunió, Amerika, Anglia, Franciaország – és itt elbizonytalanodik, tekinget jobbra, balra, pörögnek az agyféltekék, mi lehet még. Grün (Sajó) ránéz szúrosan, felemeli jobb kezének mutatóujját: – Valamint Budapest nyolcadik és kilencedik kerülete! (Forrás: Eörsi László.) No igen, a Corvin és a Kilián, a Tűzoltó és a Tompa utca, Iván Kovács László és Maléter, Angyal István és a Bordó sapkás Jancsi (Bárány János), ha csak néhány napra is, de kiverték a ruszkikat a városból. Nem kis túlerőt.

Éppen tíz éve történt meg a rendszerváltás utáni magyar történelem legsúlyosabb faji alapon elkövetett terrorista sorozatgyilkossága, amelyhez hasonló a holokauszt után csak a miskolci és a kunmadarasi antiszemita pogrom volt 1946-ban.

Két hete kiszivárgott, hogy Robert Mueller különleges ügyész milyen kérdéseket tenne fel az elnöknek az oroszbeavatkozási vizsgálatban. Trump, bár látványosan egyetért a meghallgatáson való részvétellel, hárít és búvik, nem megy a napra, mint akinek vaj van a fején, és átalakította jogi csapatát. Mueller kérdései jól mutatják a vizsgálat irányát. Jogi szakértők szerint, ha Trump elmegy a meghallgatásra, akkor „klasszikus hamistanúzási csapdába lép”, ami jó eséllyel elnöksége végét jelentené.

Nemrég valamiért újranéztem egy dokumentumfilmet, amelyben egy 1989-es lapalapítással kapcsolatos archív tévéinterjúban találkoztam egy fiatalemberrel, aki indokolatlanul és idegesítően nyüzsgönc kamera előtti mozgással arról beszélt programatikusan, hogy „persze, a politika komoly dolog, és kell is komolyan beszélni róla, de azért lássuk meg benne a bolhacirkuszt és a kutyakomédiát is”. Hogy mennyire fején találtam a szöget anno, azt a Donald Trump elnökségének első évéről szóló sikerkönyv olvasása közben realizáltam lapról lapra.

A múlt hét végi hírek között olyan információ tűnt fel, mely alapjaiban rengetheti meg az amerikai elnöki legitimációt. Megvan a tavalyi elnökválasztás oroszügyeivel foglalkozó ügyész újabb vádlottja Mi­chael Flynn volt nemzetbizonsági főtanácsadó személyében. Eddig Paul Manafort volt kampányfőnök, üzlettársa, Rick Gates és George Papadopoulos vezető kampánykülügyér került vád alá.

Pontosan mit is tettek Trump megválasztásáért az oroszok, amiről eddig tudunk? A választások, a szavazatszám direkt befolyásolására nincs bizonyíték, ám hangulatteremtésben sokat. Az orosz állami trollok, cyberhadviselők, legális és illegális véleménybefolyásolók csak a Facebookon 126 millió, a Tweeteren 60 millió amerikait értek el a kampányidőszakban, sok tízmilliókamuprofil működött mindkét nagy hatású közösségi médián, viszonylag egyszerű, ám jól célzott üzenetekkel: a Sátán ábrázolatú Hillary Clinton Jézus Krisztussal szkanderezik, ilyesmik.

2016. január 12-én született meg a jogerős ítélet a Kúrián a romagyilkosságok ügyében harmadfokon (három tényleges életfogytiglan), míg a per jogi oldalával kapcsolatban számos értékelés látott már napvilágot (lásd például: „Ezzel keltem, ezzel feküdtem közel három évig. Megoldottam.” Beszélgetés dr. Miszori Lászlóval, a romagyilkosságok perének elsőfokú bírájával, ÉS, 2016/21., május 27.), addig a bűncselekménysorozat nyomozati részét illetően hivatalos megszólalás eddig nem volt. Most lett. Az ügyben egyébként Pintér belügyminiszter nyilvános meghallgatásán elhangzottan folyik még nyomozás, a „koronatanú” hamistanúzási pere folyó hó 20-án zajlott, a harmadrendű romániai büntetőügyében nincs hír, és ügyvédje szerint az elsőrendű strasbourgi ügye az elbírálás stádiumában van.

A népszórakoztatásnak különösen kacagtató, noha mérsékelten emelkedett műsorszáma lehetne Donald Trump elnöksége, ha éppen nem tartaná hüvelykujját azon a piros gombon, amelyet néhány gnosztikuson kívül senki nem szeretne, hogy megnyomjon. Minden napra új mese.

Trump nagy lépést tett az előd fő műve, az Obamacare egészségbiztosítási rendszer lebontásában, és mostanában derült ki, hogy Obama alábecsülte és alulreagálta az amerikai választásokra 2016‑ban leselkedő orosz veszélyt. Mindenesetre az első Trump–Putyin-csúcstalálkozó időpontja most péntek-szombatra esik.

A Ruskiegate fokozódik, az oroszok a spájzban voltak, így várhatjuk James Comey lapzártánk utáni (csütörtöki) szenátusi meghallgatását. Közben a 17 titkosszolgálat egyikénél, az NSA-nél (Edgar Snowden volt cége) egy Reality Winner nevű ifjú hölgy szivárogtatott a kíberháborús orosz behatolás ügyében. A 25 éves nőről nem csak az derült ki, hogy szülei a hülyenévadás megszállottjai lehettek negyedszázada, de az is, hogy letartóztatta az FBI hétfőn top secret információ szivárogtatása miatt, amiért akár tíz évet is kaphat.

Mikor egy múlt heti reggel a híreket átfutva láttam, hogy Donald Trump kirúgta a Federal Bureau of Investigation igazgatóját, James B. Comey‑t, az a fotó jutott eszembe, melyen kedvenc amerikai politikatudomány professzorom, Hunter S. Thompson ábrázoltatik képzőművészeti munkássága közben: az FBI alapító igazgatójának fémre kasírozott fényképét különböző kaliberű fegyverekkel szitává lövi, később aláírja és egy aspeni galériában áruba bocsátja.