Anna Burns: Tejes. Fordította Gres­ko­vits Endre. Scolar Kiadó, Bu­da­pest, 2020, 399 oldal, 3999 Ft

Eközben az alaphelyzet végtelenül egyszerű: egy sokgyerekes család hetedik gyermekét, egy tizennyolcéves lányt, akinek már majdnem egy éve udvarol egy nála két évvel idősebb fiú, hírbe hozzák, hogy összeszűrte a levet a Tejes gúnynévre hallgató, negyvenes éveiben járó nős férfival. Sem anyja rázúduló vádjaival, sem a közösségben tökéletesen alaptalanul elterjedő, háta mögötti szóbeszéddel szemben nem képes megvédeni magát, és lassanként felőrli őt a tehetetlensége és a kiszolgáltatottsága, az az érzelmi senkiföldje, ahova elsodródott. Miközben a megoldáson, a helyzetből való kilábaláson töpreng, végigmeséli a családja történetét, sorra veszi a maga életének problémáit, női létének kérdéseit egy látszólag végletesen férfiak uralta világban, számot vet saját negyedének sokszoros szorításban és különféle kényszerek között vergődő állapotával, és magyarázatot igyekszik keresni arra a reménytelenségre, amelyben ő maga meg a tágabb környezete létezik.

Valeria Luiselli: Elveszett gyerekek archívuma. Fordította Mesterházi Mónika. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 518 oldal, 4999 Ft

Az Elveszett gyerekek archívuma egyidejűleg több tematikus vagy műfaji vasat tart a tűzben, és ezeket a különféle típusokat tovább osztják a bennük megszólaló hangok, beszédek, nyelvi regiszterek. Benne van egy párkapcsolati válságot végigmesélő regény, amelynek lélektani vonatkozásai különösképpen felerősödnek attól, hogy a dologban tökéletesen hallgatag férj mellett egy-egy rövid megjegyzést közbeiktató feleség narrátori szerepét a szöveg fele táján a fiú veszi át. Ott van a szöveget végig átjáró és a regény struktúráját generáló metafora, az összegyűjtés, a dokumentálás, a megőrzés, a megörökítés motívuma, a már megtörtént és az e pillanatban történő különös szimbiózisa, ugyancsak a cselekményt alakító elem. Benne van a regény leglátványosabbnak nevezett rétege, a 2010-es évek közepének legégetőbb kérdése, a menekülés, a migráció, a befogadás, a kiközösítés, az asszimiláció, a gyűlöletkeltés, az új élet halvány ígérete; az Elveszett gyerekek archívuma a menekültregénynek a közelmúlt legjobbjaihoz hasonlítható, bátor, valamiképpen tökéletesen illúziótlan megvalósítása.

Ian McEwan: Mi, gépek. For­dí­tot­ta Lukács Laura. Scolar Kiadó, Bu­da­pest, 2020, 319 oldal, 3999 Ft

A kortárs angol próza talán legnagyobb élő mestere újra olyan regényt írt, amilyenek az elsőrangú McEwan-regények szoktak lenni. A szöveget és magát a fikciót újfent nem valamilyen nyíltan bevallott vagy nagy műgonddal szem elől rejtett és megfejtésre váró teoretikus elképzelés működteti, hanem az a pofonegyszerű és igen evidensen megvalósított elbeszéléstechnikai tény, hogy a regény fő szálába, a Charlie és Miranda kibontakozó kapcsolatába óhatatlanul konfliktusként belépő Adam történetéhez további négy-öt nagyobb történetegység van szervesen, különösebb zökkenők vagy átmenetek nélkül hozzáillesztve, összeszőve, oly módon, hogy az előző bekezdésben részletesebben ismertetett diszkrónia, az alternatív történelem eszközeit felhasználó eljárással és ironikus részletezettséggel megrajzolt nagyobb háttér igen szellemes mozgatásával ezekben az egységekben minduntalan a regény nagy témája szólal meg és van mindvégig evidenciában tartva. Ez a nagy téma pedig nem röstell az az egyszerű végső kérdés lenni, hogy mi is valójában az ember.

Sárközi Mátyás: Hampstead. London romantikus művésznegyede. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2020, 125 oldal, 2600 Ft

Hampstead Londonon belül rendhagyó kerület, Sárközi pedig igen sok mindenre odafigyelő kalauz. Hampstead már adottságaival is kiemelkedik Londonból. Egyfelől valóban itt van az alapvetően sík főváros legmagasabb pontja, másfelől a londoni belvároshoz viszonylagos közelségben, hatalmas zöld felületével, a Hampstead Heath-szel a negyed úgyszólván kötelező városi kirándulóhely. Továbbá, ahogy a könyvben kétszer is elhangzik, „London tüdeje”, olyan terület, amelynek természeti jótéteményeiből az ott lakók és a nagyváros is részesülnek. A ma is pompás Heath köré az évszázadok során települések épültek, Hampstead pedig, a XVII. századtól ezen a néven, több mint kétszáz éve kedvelt célpontja nemcsak a jómódúaknak és a politikai elitnek, hanem a mindenkori művészvilág ilyen-olyan képviselőinek is.

Taffy Brodesser-Akner: Fleish­man bajban van. Fordította Ke­pes János. 21. Század Kiadó, Bu­dapest, 2020. 464 oldal, 4990 Ft

Taffy Brodesser-Akner bemutatkozó regényének gazdagon felsorakoztatott szereplőgárdája úgy viselkedik, mintha egyikük sem ismerné az Anna Karenina nevezetes kezdőmondatát („A boldog családok mindegyike olyan, mint a másik, minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan”) – ebben a regényben végső soron a boldogtalan családok is mind ugyanolyanok. Tolsztoj mondatának persze sokféle értelmezése lehet a „hír az, ha a postás harapja meg a kutyát”-tól a „boldog család” laboratóriumi jelzős összetételének tagadásáig, a Fleishman bajban van lapjain elénk kerülő családok közül az egyik mégis egészen biztosan boldogtalan, és már nem is család a szó szabályos értelmében: Toby Fleishman, a negyvenes éveinek elején járó hepatológus kórházi orvos és Rachel, egy maga alapította, hírességeket menedzselő kreatív ügynökség tulajdonos vezetője több mint másfél évtizedes házasság után a válásukat követő első időszakukat élik.

Guillermo Cabrera Infante: Trük­kös tigristrió. Fordította Kutasy Mer­cédesz. Jelenkor Kiadó, Bu­da­pest, 2020, 575 oldal, 4499 Ft

Guillermo Cabrera Infante regényének magyar változata annak köszönheti létét, hogy nagyszerű fordítója, Kutasy Mercédesz előlépett egy merész, a magyar nyelven írt irodalom fenséges megoldásaira, a magyar nyelv humoros vagy ironikus fordulataira, a jellegzetes férfiszleng kiszólásaira és megannyi magyar nyelvi formára egyformán támaszkodó szövegváltozattal, egy olyan átültetéssel, amely nemhogy nem él a „lefordíthatatlan szójáték” fordítói lábjegyzetével, hanem egyetlen fordítói lábjegyzettel sem él: mer bízni abban, hogy az általa megteremtett asszociációs rendszer a szövegen belül végül képes lesz elvinni, a hátán vinni azt a jelentést, ami az eredetiben benne van.

Carmen Maria Machado: A női test és más összetevők. For­dí­totta Ács Eleonóra, Ballai Má­ria, Bosnyák Edit, Farkas Ve­ro­nika, Molnár Berta Eleonóra, Nagy Mónika, Orosz Anna, Tö­rök Krisz­tina. Agave Könyvek, Bu­da­pest, 2020, 285 oldal, 3280 Ft

A nyolc elbeszélés majd mindegyikének középpontjában az egyes szám első személyben megszólaló főhősnő áll, akinek leszbikus párkapcsolata többnyire stabil, érzelmileg és státusz szerint is rendezett, és egy darabig képes ebből a szemszögből, saját biztonságából nézni és ábrázolni a körülötte lévő világot, amely persze jócskán előáll furcsa, meglepő vagy váratlan fordulatokkal, sok olyasmivel, ami befolyásolja vagy megváltoztatja ennek a középpontban álló nőnek a sorsát, körülményeit. Jól tükrözi mindezt a gyűjtemény az eredeti angolhoz képest szükségszerűen korlátozott magyar címe, ebben az értelmezésben „a női test” lenne az „én” megfelelője, magyar kontextusban inkább szokatlan merészséggel, szabadabb részletezéssel és direktséggel, a „más összetevők” pedig az „én”-t körülvevő, impulzusokkal ellátó, befolyásoló, átváltoztató világ.

Kétségtelen, hogy Tolnai Ottó széles áradatú irodalmi megnyilvánulásaiban egy-egy részletesen leírt mozdulatnak, ismerős gesztusnak, egyszerű köznapi cselekedetnek (mint amilyen például egy járdaszakasz végigsöprése) a szokásosnál sokkal nagyobb akcentusa és jelentősége van, és ahogy haladunk az időben a nyolcvanadik születésnap felé, ez az akcentus és jelentőség, a kicsi, a „kis semmis” evidenciája mintha még tovább is növekedne nála, sajátos ellentmondásban a kinyomtatott életmű zavarba hozó terjedelmével. A nagyszabású formátlanságban megtalálni azt a bizonyos minimális, legkisebbre redukált formát, aminek viszont pontos jelentése és plasztikus konnotációja van: minden valószínűség szerint emiatt Tolnai Ottó a legszabadabb élő magyar író. És ebben, az ő szabadságában még azt a címben említett leírhatatlan érzést, ezer bolha összehangolt képtelen mozdulatát is világosan érzékeltetni lehet.

Jeanine Cummins: Amerika földje. Fordította Csáki Judit. Helikon Kiadó, Budapest, 2020, 437 oldal, 3999 Ft

Az Amerika földje legnagyobb ereje – alapmetaforáján, az „Amerika földjéhez” fűződő taktilis és apró részleteiben irodalmian megérzékített viszonyon kívül – vitathatatlanul a menekülés, a migráció, a szülőföld elhagyásának külön-külön, szinte példázatszerűen felcsendülő esetekre bontott, az ismétlődésre, a hasonlóságra, az „ugyanolyanra” alapozott bemutatása, demonstrálása, és a menekülés gesztusának a jogaiba állítása, kétely nélküli érvényessé nyilvánítása ezen a bemutatáson keresztül. 2015, az Európát érő első nagy közel-keleti menekülthullám  óta a kortárs világirodalomban érzékelhetően megszaporodtak azok a regények (és a 2015 előtt e témakörben írtak is új színben tűntek fel), amelyek középpontjukba a szülőföld ilyen vagy olyan kényszerből bekövetkező elhagyását, a menekülést, az új, a jobb vagy biztonságosabb hely és élet megtalálását helyezik. Az Amerika földje is ebbe a sorba illeszkedik, középfajú regényként mintaszerűen, a mindenkori áldozatok nézőpontjából beszédesen, tartalmasan, plasztikusan, érthető kézenfekvőségre átfordítva mutatja be olvasójának a migrációt, az elvándorlást, az ismeretlen újba menekülést.

Simon Stranger: Fény és sötétség lexikona. Fordította Patat Ben­ce. Scolar Kiadó, Budapest, 2020, 398 oldal, 3999 Ft

A könyv címének megfelelően „sötétség” és „fény” kerül tehát szembe egymással, egyetlen, mérhetetlenül hosszúra nyúló történelmi pillanatban tragikusan, és a holokausztkönyvek elsőre magától értetődő rendjének szívszorító egyértelműségével: a sötétséget csakis a bűnösök, a fényt kizárólag az áldozatok képviselhetik itt, és akár az emberi moralitást, akár a történelmi igazságérzetet tekintve evidens, hogy mindez nem lehet másképpen. A lélektani részletezés, az események láncolatának különféle rekonstruáló magyarázatkísérletei mindkét oldal felől nézve csak elmélyítik ezt az evidenciát.

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk. Fordította Varga Zsuzsanna. Európa Könyv­kiadó, Budapest, 2020, 361 oldal, 3799 Ft

Beszédhelyzete szerint az itt olvasható szöveg ugyanis levélregény, az anyának szóló beszámoló, vallomás, rákérdezés, faggatózás, megszólítás és misszilis üzenet, a kommunikáció kísérlete az angolul meglett felnőttként sem beszélő és egyébként is írástudatlan anyával, aki minden emberi lény közül mégis a legközelebb áll a megszólaló főhőshöz. Ebben a konfesszionális viszonyban, mely az író valóságos önéletrajzi tényein és eseményein alapul (noha az elbeszélő a fikció elvonatkoztatása kedvéért mindvégig családi becenevén, Kiskutyaként van emlegetve), fontos szerepet kap az eredet taglalása, az elbeszélő születése előtt bekövetkezett események felidézése, a családi történetek minél aprólékosabb felsorolása, és a számba vett tényeknek a magyarázata és értelmezése.

Don DeLillo: Nulla K. Fordította Szé­ky János. Jelenkor Kiadó, Bu­da­pest, 2020, 322 oldal, 3499 Ft

A mostani regény publikálásakor DeLillo nyolcvan éves volt, legutóbbi öt, a kétezres években írt regényével együtt ez a könyv szintén szerzőjének kései pályaszakaszához tartozik. A Nulla K osztozik ennek a kései szakasznak a többi darabjával fő narratív-retorikai megoldásában: hozzájuk hasonlóan ez is tézisregény, a téma ezúttal is élet és halál viszonya, de hogy ne ilyen körvonalazatlanul fogalmazzam, inkább úgy írom, az élés, a túlélés, illetve az elpusztulás és a meghalás dialektikája, ahol a konkrét referencialitástól szándékosan megtisztított szépirodalmi ornamentika úgyszólván minden pontján erősíti és alátámasztja a regénybe belefoglalt, látszólag egyszerű vagy egyértelmű tézist. A Cosmopolis inkább melodramatikus sémájával összehasonlítva a Nulla K fejezeteiben ez a regény gyorsítótárául szolgáló háttér kifejezetten élénk és érdekes.

Colson Whitehead: A Nickel-fiúk. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2019, 270 oldal, 3990 Ft

A Nickel-fiúknak kétségtelenül súlypontja ez az iskolaregényekre, a Törless iskolaéveire és az Iskola a határonra emlékeztető, vaskos és kegyetlen réteg, amelynek külső körvonalai – a fentiekben épp eleget bizonygattam – meglehetősen referenciálisak. Ugyanígy súlypontja a regénynek közvetlen korszaka is, a hatvanas évek első harmada, amelyben játszódik, hiszen egybeesik az amerikai Dél afro-amerikai lakosságának emancipációs küzdelmeivel. De szépírói életre ez az anyag a fentieken túlmutató irodalmi eszközeivel kel, például azzal, hogy a közvetlen műfaj szabályainak megfelelően belefoglalja főhősének vagy hőseinek a jellegzetes fejlődésregényét, sorban bemutatja azokat a mozzanatokat, ahogy ezek a gyerekek megpróbálják kiismerni és lehetőségeik szerint legyőzni az őket sújtó irracionális szabályokat, felülkerekedni rajtuk és túlélni a megpróbáltatásokat. A hallatlanul ökonomikus elbeszélésmóddal (melyben egyensúlyban vannak a hátra- és előreutaló narratív megoldások) a nem egészen háromszáz oldalas szövegben ott rejtőzik egy hatvan évet átfogó, mintaszerű amerikai nagyregény, centrumában egy hangsúlyos és modern elbeszélői trükkel, amelynek felfedezését ezen a helyen inkább az olvasóra hagyom.

Afonso Cruz: Festő a mosogató alatt. Fordította Király Szabolcs. Typotex Kiadó, Budapest, 2019, 167 oldal, 2800 Ft

A könyv hátsó borítója és szerzői utószava, az Epilógus is elárulja, hogy a regény cselekménye megtörtént eseményeken alapul. Cruz apai nagyszülei az óceánparti Portugáliában, Figueira da Foz-i házukban a második világháború alatt valóban bújtattak egy Szlovákiából menekült, Amerikába tartó, pontosabban oda visszatérni kívánó zsidó származású férfit, egy Ivan Sors nevű festőt. Egykori jelenlétének emlékét nemcsak a családi legendárium és néhány felidézett pontos dátum, hanem egy-két a lakásban maradt tárgyi emlék és a rejtőzés hónapjai alatt festett pár Sors-festmény is megőrizte (az Epilógusban mindezekről a regény fiktív matériájába bekerülő tárgyakról fényképfelvételek is láthatók). Mert hát a Festő a mosogató alatt végül is Afonso Cruzhoz méltóan vérbeli fikció, az Ivan Sors névből a regényben Jozef Sors lesz, és a szöveg voltaképpen az ő kitalált, regénnyé írt története, ha úgy tetszik, a fejlődésregénye, amelyben a címet adó motívum, a portugáliai bujkálás az első pillantásra várhatónál igazából kisebb akcentust kap.

Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol trilógia. I. Menny és pokol. II. Az angyalok bánata. III. Az ember szíve. Fordította Egyed Veronika. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 249+400+473 oldal, 7499 Ft

Mindenesetre ebben a világban indul el a Községből a Bárđur nevű férfi és a tízes éveinek végén járó, elárvult fiú a néhány órányira eső halászfaluba, hiszen akármilyen zordak a téli viszonyok, dolgozni kell, a tőkehalat mint a közösség megélhetését biztosító egyetlen számbavehető forrást a tenger mélyéből, messze a vízre kievezve zsákmányul kell ejteni. Stefánsson első magyarul, a Typotex Kiadó világirodalmi sorozatában Patat Bence fordításában tavaly megjelent, A halaknak nincs lábuk című, a modernkori Izlandon játszódó regényéből és néhány hete az e hasábokon Köves Gáborral folytatott beszélgetéséből („Minden vasárnap tüntetni mentem”; ÉS, 2019/44) egyaránt tudhatjuk, hogy a kitalált szépirodalomnak (és ezen belül a verseknek) milyen hasonlíthatatlanul kiemelt szerepe van a mindenkori izlandi azonosságtudatban. Bárđurt és a fiút is legszorosabban az irodalom iránti rajongás köti össze. Utolsó közös olvasmányuknak, Milton Elveszett Paradicsomának egy sorából (ez ennek a recenziónak a címe) Bárđur saját figyelmetlenségéből bekövetkező halála után (a könyv megzavarja a férfit, anorákját a szállásán felejti, s a jeges vihartól sújtott tengeren vergődő csónakban halálra fagy) a regény főszereplőjévé előlépő, és mindvégig megnevezetlenül maradó fiú ismétlődő jelmondata lesz, a gyászt, a bánatot, a veszteséget jelképező emlék, mely az első kötetben sokszor, a másodikban néhányszor, a harmadikban már csak egyszer tűnik elő.

Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai I-II. Fordította Soproni András. 21. Század Kiadó, Budapest, 2019, 383+463 oldal, 5990 Ft

Valójában ez a képregényre koncentráltság magyarázza a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai generális narratív megoldását is – egyáltalán nem biztos, hogy egy képregényben az utolsó kocka vagy az utolsó kockák hozzák el az igazságot, egyáltalán nem biztos, hogy tényleg létezik egyenes vonalú igazság; a lényeg gyakran közép tájt vagy éppen a felvezetésben, és szinte kivétel nélkül a részletekben rejlik.

Cormac McCarthy: Odakint a sötétség. Fordította Greskovits Endre. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 262 oldal, 3499 Ft

A mostani regény, az Odakint a sötétség Cormac McCarthy második könyve, írója harmincötödik életévében járt, amikor 1968-ban a regény a Random House kiadó gondozásában megjelent. A tény, hogy az első két könyv (és nyugodtan idevehetjük a sorban negyediket, a Suttreet is) a fő McCarthy-művekhez vagy a főműveknek tekintett McCarthy-regényekhez viszonyítva később jelenik meg magyarul, esetleg azt a hamis benyomást keltheti, hogy a pálya ifjúkori részéhez tartozó regények afféle zsengék, az írói készülődés, a nagy íróvá érés folyamatának elkerülhetetlen gyakorló fázisai. Nos, ami az Odakint a sötétséget illeti, ez a vélekedés tökéletes tévedés volna.

Hegedűs Ágota: miszizdontdisztörb. Parnasszus Könyvek, Tipp Cult Kft., Budapest, 2019, 297 ol­­dal, 2590 Ft

Bármiféle felismerhető konkrétum vagy megfeleltetés nélkül olyan erősen van belekódolva a mostani undok világ a miszizdontdisztörbbe (nem a politikája, hanem az etikája, a mentálhigiénéje, az alapszabálya, hogy ha előtted van, vedd el), hogy ez harminc-negyven évvel ezelőtt észveszejtő képtelenségnek, nonszensz lehetetlenségnek hatott volna. A furcsa ebben az, hogy egészen biztosan lesz olvasója a könyvnek, akit levesz majd a lábáról ez a talmi, sokszor nyelvileg is megjelenített, a kiszólásaiban érzékeltetett világ, a könyv legláthatóbb, legkézzelfoghatóbb rétege, és nem fogja észrevenni a fentebb már említett írói eljárást, a szerzői-elbeszélői dezillúziót, a szövegek második-harmadik rétegében érvényesülő tiszta fogalmazást, az apró részletek iránti taktilis fogékonyságot vagy éppen a szépirodalmi-narratív eszközökkel kimondott ítéletet e világ fölött.

Makovecz Benjamin: Száz­ti­zen­egy lábjegyzet Makovecz Imréről. Park Könyvkiadó, Budapest, 2019, 242 oldal, 2950 Ft

Makovecz Benjamint ismeretlenül is mindig nagy becsben tartottam, akár grafikusként, könyvillusztrátorként, akár műfordítóként, Arthur Koestler vagy természettudományos-ismeretterjesztő könyvek magyar megszólaltatójaként, akár a legutóbbi években fényképészként (a Fortepan gyűjteményében a nyolcvanas évek második felének azóta nagyrészt tovatűnt budapesti gyönyörűségei láthatók többezres nagyságrendben az ő kameráján keresztül) találkoztam vele. Apjához hasonló világnézeti proklamációiról vagy politikai megnyilvánulásairól sosem értesültem, tevékenysége érdekesen sokoldalú és vonzó volt. A mostani könyv esetében nekem végső soron ez az ellentét jelentette azt a bizonyos szikrát: nézzük meg az almát, nézzük meg még egyszer a fáját, lássuk, milyen messze vagy milyen közel vannak egymástól.