Amilyen jól sikerült a Martine Aubry-féle Szocialista Pártnak 2011–2012‑ben – mind technikailag, mind politikailag – az előválasztás, annyira ellentmondásosak a 2017-es francia előválasztásokhoz kötődő tapasztalatok. Meglepetésre nemcsak a kudarcos kormányzás után vesztésre álló szocialisták küzdenek előválasztási nehézségekkel (illetve az előválasztásból következő politikai problémákkal), hanem a végső győzelemre esélyes republikánusok is. A republikánusoknál azonban értelemszerűen nagyobb is a tét: a François Fillon személye körüli feszültségek akár a – szinte már zsebben érzett – köztársasági elnöki tisztség elvesztését is jelenthetik a jobboldali mérsékeltek számára.

„Hánykolódik, de el nem süllyed” – szól a mottó Párizs címerén. A francia Szocialista Párt (PS) székházában talán reménykedhetnek, hogy az évszázados igazság most is áll, s a viharos Hollande-korszak vége, a köztársasági elnök visszavonulása megakadályozza a sokszor megjósolt pártsüllyedést. A hullámok François Hollande nélkül is nagyok. A KANTAR Sofres – OnePoint közvélemény-kutatóinak Hollande nélküli forgatókönyve még az elnöki bejelentés előtt 9,5–11 százalékot mért Manuel Valls miniszterelnöknek a 2017-es választás első fordulójában, 6–7 százalékot pedig fő előválasztási ellenfelének, Arnaud Monte­bourg-nak. A szocialisták jelöltjét eszerint a függetlenként induló Emmanuel Macron volt gazdasági miniszter és a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon is megelőzné.

Látva a magyar demokratikus ellenzék útkeresését, számosan felvetették, hogy a személyi és programbéli kihívásokra választ adhatna egy előválasztás. A javaslat mögött az a nem túl forradalmi belátás áll, hogy a jelenlegi magyar választási rendszer nem kedvez a széttagozódott balliberális ellenzéknek, pontosabban mindig a legerősebb egységes tömbnek kedvez. Az előválasztás így elvben az esélynövelés eszköze, a széttagoltság szervezett meghaladási módja. Ám az elmúlt tíz esztendő francia előválasztási és belső pártszavazási példái mind azt mutatják, hogy a műfaj nem ad garanciát a sikerre. Cserébe legalább sokféleképpen lehet belebukni.

Igen, egészen egyszerűen meg kellene vitatni őket, és nemcsak politikai filozófiai szinten, hanem az érintettek nyilvános, nemcsak szakpolitikai, hanem nagypolitikai szintű bevonásával. Ám ha ez a vita most következne be, akkor abból a helyzet jelenlegi állása szerint csak Marine Le Pen jöhetne ki jól.

Nem biztos, hogy a nizzai merénylet után is érvényes lesz a politikai bölcsesség, miszerint a válság a hatalmon lévőknek kedvez. Nem, mert 17 hónap alatt ez a harmadik súlyos áldozatokat követelő merénylet francia földön. Ezúttal a kormányzat (így François Hollande) politikai felelőssége már legitim módon felvethető. Az ellenzék fel is veti. Mindenki érzi, hogy nincs igazi kockázata a gyászidőszak megtörésének. Ám a Sarkozy-féle republikánusoknak is óvatosnak kell lenniük, mert egy komoly bevándorlási, valamint terrorizmusról és iszlámról szóló vita most elsősorban a Nemzeti Frontnak és Marine Le Pennek kedvezne. Annak a Marine Le Pennek, aki a helyzet jelenlegi állása szerint jó eséllyel pályázik a 2017. április 23-i elnökválasztás első fordulójának vezető helyére. Vége a játéknak, eldőlt a meccs?

Orbán Viktor szerint „kontinensünkön ma mi, magyarok vagyunk a földrész gaulle-istái”. Ez vélhetően azt is jelenti, hogy a magyar miniszterelnök lenne az új De Gaulle. Nos, ez nem alapból elvetendő vagy megvetendő cél. Lássuk be, sok magyar hazafi reménykedik, hogy Magyarország előbb-utóbb kitermel egy olyan színvonalon teljesítő és olyan történelmi jelentőségű államférfit, mint az egykori francia elnök. Íme tehát a legfontosabb feladatok, a De Gaulle-i magasságokra törő politikusok és miniszterelnökök szíves figyelmébe.

Ha a kedves olvasó netalán azt gondolná, hogy ebből a cikkből majd megtudja, „mi a tuti” a prostituáltak ügyfeleinek büntetése esetében, gyorsan ki kell ábrándítanom: jelen írás elsősorban leíró elemzés – és szerzőjének is több kérdése van, mint válasza. Pontosan úgy érzi magát, mint az a szokatlanul őszinte francia ellenzéki képviselő, aki a vita margóján csak annyit mondott, nem tudja, mi a jó döntés. Ugyanis érték és érték, érték és pragmatizmus összecsapása ez, és valójában sem az európai, sem a francia baloldalnak nincsen mindent megoldó válasza.

 Sőt, a francia baloldal példájából úgy tűnik, hogy a kulturálisan baloldali, illetve az emberi jogok iránt érzékeny pártok és szervezetek rendkívül megosztottak a prostituáltak klienseinek büntetése kérdésében. 

François Hollande meglepően gyenge köztársasági elnöknek látszik, aki sem tekintéllyel, sem vízióval nem rendelkezik – de legalább roppant népszerűtlen. Egyetlen vigasza az lehet, hogy a parlamenti ellenzék sincs sokkal jobb állapotban: az UMP az elmúlt másfél évben gyakorlatilag csak pártvezérei és erős emberei iszapbirkózásával és botrányaival vétette magát észre. A parlamenti pártok gyengesége azonban utat nyithat az egyre szalonképesebbnek tűnő szélsőjobboldali párt, a Marine Le Pen-féle Nemzeti Front előtt. A kérdés, hogy ki és hogyan állíthatja meg ezt az előretörést. Elképzelhető, hogy egy erős ember, Nicolas Sarkozy rehabilitációjával végződik majd ez a ciklus?

A választójog, illetve elemeinek érték- vagy érdekalapú alakítgatása nem hazai találmány. Talán még egy akadémiai doktori dolgozat is kevés lenne a nemzetközi példák mindenre kiterjedő összeszedegetéséhez és részletes elemzéséhez. A választókerületi határok átrajzolása és a szabályok önérdeket figyelembe vevő alakítása nem szép dolog, de közvetlen hasznához nem férhet kétség: legutóbb például az amerikai republikánusok REDMAP-memója (Redistricting Majority Project) dicsekedett azzal, hogy e praktikáknak köszönhetően sikerült megőrizniük a képviselőházi többséget. A kortárs magyar vitákban példaként fel-felhozott Franciaország pedig kifejezetten élen jár az efféle machinációkban: szinte nincsen olyan eleme a széles értelemben vett választójognak, amelyhez valaki, valamikor, valamilyen célzattal ne nyúlt volna hozzá.