Fáy Miklós

► Brahms-est Kocsis Zoltán halálának évfordulóján – Müpa, november 6.

Vannak ennek a Vashegyi György-féle koncepciónak veszteségei is. Ha minden a szövegről, minden elsősorban az énekesekről és a kóristákról szól, akkor a zenekarnak a szó régi értelmében vett kísérőszerep jut, játsszák el azt a sok szépséget, de leginkább azért, hogy a hangzás dúsabb, vaskosabb legyen, de hát annyiszor tapasztalni ennek az ellenkezőjét: ez egy nagy zenei gomolygás, amelynek elég nehezen lesz vége, hogy számomra ez a változat kifejezetten frissnek és érdekesnek hatott. Ami a szólistákat illeti: Pasztircsák Polina finoman, puhán, okosan és szépen énekelt, lehet vitatkozni, hogy visszafogottan énekelt-e, vagy inkább halkan, számomra ez így volt helyénvaló, nem neki kellett a halottakat ébreszteni.

Tovább

► Verdi: Otello – Wiener Staatsoper, november 2.

Ismét magyar tenor énekel a bécsi operában! Jó, nem főszerepet, én sem ezért jöttem, hanem mert Jonas Kaufmannt akartam látni. Hogy miért akartam látni, azt magam előtt sem tisztáztam teljesen, végül is régen lemondtam már róla, nem az az énekes, akitől igazi élményeket vár az ember, legutóbb operettslágereket énekelt mikrofonba a Müpában, akkor vajon miféle Otello várható tőle?

Tovább

► Liszt: Krisztus – Müpa, október 22.

Hogy lesz valami a profizmus és a közönségigények varázslatos semmibevétele helyett fékevesztett dilettantizmus? Ha az lesz. A magam részéről csak csodálni tudom, hogy Lisztet mennyire nem érdekelte a realitás, hogy mindenki, aki a pódiumon van, azt érzi,  hallgatóként van jelen, néha megszólalhat, de alapvetően mindig mások zenélnek. A kórus a zenekart hallgatja, a zenekar az orgonával kísért énekkart, a szólisták egymást vagy a többieket, ha végre szóhoz jutnak, akkor aztán mindent bele.

Tovább

► Verdi: Macbeth – A Metropolitan előadásának élő közvetítése a Müpában, október 17.

Itt van a világ lekeresettebb, legnépszerűbb drámai szopránja, Lise Davidsen, ő fújja el Lady Macbeth áriáit, ennél nincs jobb. Végre nem kell izgulni, hogy megszólalnak-e a hangok, és hogy az énekesnőnek marad-e még hangszála a következő évadra is, Davidsen bírta, bírja, bírni fogja. Lehet, hogy az ebből fakadó feszültség hiányzik? Így olyan, mintha a kifeszített kötél a földön volna, nem kell félni, hogy leesik és összetöri magát?

Tovább

► Magyar Kincsek Ünnepe – Zeneakadémia, október 11.

Várni éppenséggel lehetett minden jót, afelől nem volt kétségem, hogy Baráti Kristóf el tudja vezényelni a bonyodalmas zeneművet, különben nyilván bele sem kezd, csak hát az egész koncert nem erre volt kitalálva. Bartók volt benne a múlt, a százéves zene, százéves emberek, százéves Györgyök, Kroó és Kurtág tiszteletére. Róluk szólt az egész nap a Zeneakadémián, este operabemutatóval, közben azonban volt még egy főcím is: Magyar kincsek ünnepe. Magyar zenék, rejtett vagy félig rejtett kincsek, meg a Mandarin, ami nem annyira rejtett.

Tovább

► Così fan tutte a Metropolitanben

Hát ezek honosították Lorenzo Da Pontét. Szabad ezt? Nem állítom, hogy a jó Così fan tutte előadás feltétlenül Nápolyban játszódik, hiszen egyáltalán nem használják a várost benne, csak annyi fontos, hogy van kikötője, ahonnét el lehet hajózni a háborúba, de azért New York? Coney Island? Vidámpark, óriáskerék, ötvenes évek, harisnyára húzott fehér bokazokni?

Tovább

► Verdi-gála Plácido Domingóval – Magyar Állami Operaház, szeptember 23.

Akkor hát ez volt az utolsó? A legeslegutolsó? Látom, Domingo naptárja tele van, háromnaponta föllép, de nem tudom elképzelni, hogy tényleg teljesíti is ezeket a szerződéseket. Szóval a művészbejáró felé kerülök, hogy megnézzem, várják-e még a szent öreget. Várják. Ilyenkor jön rá az ember, hogy ha arról ábrándozott, hogy ő lesz az utolsó Domingo-rajongó, akkor föl kell kötnie a gatyát. Egy Michael nevű ember ül az Operaház oldalsó lépcsőjén, mellette a két mankója, és arról beszél, hogy ő 1969-ben látta először Domingót. Aztán ugyanez a Michael felkapja mankóit és körbenyargalja az épületet, mert híre jön, hogy a művész a másik kijáraton távozik.

Tovább

► Kolonits Klára estje – Eiffel Műhelyház, szeptember 20.

Jön Kolonits Klára, és énekelni kezd. Mi is Kolonits Klára most az Operaház számára? Hivatalosan díva, a nagy operai személyiségek és hangvarázslók pesti rokona, leszármazottja, a hagyomány továbbéltetője. Aki miatt felcihelődik a lusta közönség, hogy saját fülével hallja, amit lehet. De ha az, akkor nem egészen világos, hogy az estje miért az Eiffelben van. Vagy ez már megfordult, azért van itt, hátha megtelik a nemszeretem külvárosi helyszín is.

Tovább

► Mozart: A varázsfuvola. Fischer Iván Operatársulat, Budapesti Fesztiválzenekar – Művészetek Palotája, szeptember 9.

A zenekar válogatott tagokból áll, vendég koncertmesterrel, kis létszámban, és az árokban szinte körbeveszik Fischer Ivánt, mint valami beavatottak. Csak nem tudom, mibe vannak beavatva. Korrektül, de különösebb meggyőződés nélkül játsszák végig a művet. Van némi meglepetés, hogy a nyitányba beleénekelnek a színpadon, ja-pa-pa-pa, mint annak idején a Swingle Singers, de ez az elem aztán nem tér vissza, nem nyer semmiféle értelmet. És nem jönnek el a nagy pillanatok sem, nincs lelke az előadásnak, nincs megérkezés sötétből a fénybe, nincs lelkesültség, hogy holnaptól jobb leszek. Dehogy leszek. Olyan sem leszek, mint tegnap.

Tovább

► A Fesztiválzenekar koncertje a Stage+-on

A tévé jobb, a képminőség ideális, a helyszín ugyanaz, csak most a Fesztiválzenekar és az Ötödik. Teljesen telt ház. A Concertgebouw erkélyére különböző zeneszerzők neve van kiírva, összesen negyvenhat, ismeretlenek és ismerősek, Rich. Strauss és Julius Röntgen, Bartók és Mahler. Az utóbbi olvasható Fischer Iván jobb füle mellett, ha őt mutatja a kamera.

Tovább

► Bruckner: 4. szimfónia – Warner, 2026

Tetszetős elmélet, de hát itt van Nathalie Stutzmann, háta mögött egy meglepően jól sikerült Újvilág szimfóniával. Az Atlanta Symphonyval, ami, ha nem is ismeretlen társulat, semmiképpen nem tartozik a nagy vagy nagynak tartott amerikai zenekarok közé. Az a lemez rángatott ide, ehhez a CD-hez, a Brucknerhez, tán erről is tud ez az énekesből lett karmester valami egészen újat mondani. Vagy a régit, de másképp, meggyőzőbben.

Tovább

► Bizet: Carmen – az augusztus 9-i salzburgi előadás a Stage+-on

Jonathan Tetelman énekli Don Josét, meglepően szépen. Talán csak nekem meglepő. Láttam már néhányszor, rokonszenves tenor, énekelni nem tud olyan nagyon, de igyekszik, jó megjelenésű, és még magas is, sztár lett belőle rövid idő alatt, és tartok tőle, hogy rövid időre, de ez végül is mindegy, ha éppen operába járunk ebben a rövid időben. Most váratlan odaadással énekli nemcsak a Virágáriát, de az egész szerepet. Jó volna tudni, hogy magától, vagy a karmestertől, vagy a rendezőtől, mindenesetre ott van, eddigi pályája csúcsán.

Tovább

► Verdi: Nabucco – Margitszigeti Szabadtéri Színpad, augusztus 13.

Mielőtt végképp és mélyen elmerülnénk az önsajnálatban: nem volt rossz az este. Mégis a Nabucco a csillagos ég alatt, és a nők…! Nem minden nő, mert a debreceni Kodály Kórus női karának hangicsálása alól szívesen kértem volna fölmentést a nyitókórus alatt, de a nevesített nők tényleg mentik az estét. Vörös Szilvia a varázslatosan puha, szép mezzoszopránjával. Szomorú arcot vág közben, mert ilyen a szerep, már a szerzők sem bajlódtak a kidolgozásával, de az akusztikai élmény minimum első osztály. Inkább fölötte.

Tovább

► Verdi: Aida – előadás a veronai Arenában, augusztus 9.

Nem állítom, hogy Franco Zeffirellit soha nem hagyta cserben a józansága és a jó ízlése, de ennyire ritkán, mint a huszonharmadik évadját futó Aida rendezésében. Veronában, az Arenában. Csodálatos, tébolyult pénzszórás, arany piramison nagy bazi fáraó ül, körülötte mindenki csillogó ruhában énekel, mintha a strassz az egyiptomi öltözék elengedhetetlen része volna. Tiszta Las Vegas.

Tovább

► Best of Puccini – Magyar Állami Operaház, július 30.

Műfajilag ilyen, gálakoncert, még így is szokatlanul egységes, mert csak Puccinit játszanak az Operaházban, így aztán nem kerül sor A végzet hatalma nyitányra. Máris megkönnyebbülés. Best of Puccini az est címe, nyilván ez egy be nem tartható ígéret, hiszen kimarad, úgy, ahogy van, a Tosca, pedig mondják, hogy abban is vannak szép részletek. De inkább nézzük, mi az, ami van.

Tovább

► Verdi: A trubadúr – Margitszigeti Szabadtéri Színház, július 25.

Tudom, csak egy opera, a van értelme nem mindig érvényes kérdés, A trubadúrt egyébként is szidalmazzák a cselekménye miatt, de ha jól adják elő, akkor nincs mit szidni rajta. Így élünk. Minden pont az ellenkezőjére fordul, mint ahogy szeretnénk. Akit meg akarunk menteni, azt megöljük, akit szeretünk, szidunk, és az a legnagyobb büntetés, hogy életben kell maradni. Ezt is énekli Luna gróf az utolsó szó jogán: és én még élek.

Tovább

► Hommage à Kurtág – Salzburg, július 17.

Túlbonyolítom. A koncert az egy koncert az egy koncert. Nem is Kurtággal kezdenek, hanem Perotinnal, a XIII. század elejével. Nem is vele kezdenek, hanem harangszóval, utána énekli valaki hátulról Perotint, csodás női hang tölti be a teret, van, aki forgatja a fejét, de szerintem nem kell. Ez volna a lényeg, a hangzó környezet, közben csöndesen gyülekeznek a zenészek, az Utopia zenekar és kórus, jön a karmester, Teodor Currentzis, és ahogy kicseng az utolsó hang is, megérkezik a Kurtág-zene. Megérkezik a szöveg... illetve nem érkezik.

Tovább

► Puccini: Pillangókisasszony – Magyar Állami Operaház, június 11.

Szenvedünk? Azt talán nem, és nem kevesebb az előadás annál, amit remélni lehetett a szereposztást látva. Akkor miért vagyunk mégis itt? Mert ez a vége, búcsú ettől a rendezéstől, Kerényi Miklós Gábor huszonhat éves színre vitelétől. Mintha ez volna a legtovább fennmaradt Kerényi-rendezés, voltak ennél nagyobb szabásúak, voltak izgalmasabbak és eredetibbek, de az operai hosszú fennmaradás sok esetben tényleg azt jelenti: ez nem fájt senkinek. Az van benne, aminek lennie kell, tologatható falak, kimonóba öltözött emberek, tőr és halál.

Tovább

Tovább

► Rossini: A török Itáliában, Glyndebourne, július 1.

A török Itáliában nem Rossini-sztáropera. 1814-ben mutatták be a Scalában, annyiban érdekes a librettó, hogy arról szól, a darab írója alkotói válságban van, épp nem jut eszébe semmi. A művészet a jelek szerint épp a valóságot másolta, Felice Romaninak sem jutott sok az eszébe, csak hogy megfordítja a korábbi Rossini-opera cselekményét, és nem az olasz nő megy Algírba, hanem Szelim jön Itáliába. Rossini persze formában volt, de Rossini mindig formában volt. Így viszont van egy érdekes össze nem illés: alig történik érdemleges dolog, de fantasztikus zene szól.

Tovább
Élet és Irodalom 2026