Az európaiak közül sokan nem értik, hogy miért éppen ide ömlenek. Ha Dél- és Közép-Európában kérdezik a vándorokat, hogy akarnak-e itt menedéket kérni, a válasz: nem. Ők, a halál elől futók a gazdag Németországba és Skandináviába tartanak rendíthetetlenül, szegényebb helyre nem kívánkoznak, ami a kétség árnyékát veti arra az állításra, hogy csak az életüket féltik.

Vörös posztó voltam a különböző helyi szamarak szemében, akár mint zsidó, akár mint polgár, és úgy is, mint a könyveim szerzője, amelyeket államellenes izgatásnak minősítettek, én viszont azokat antipolitikus szövegeknek tartottam. Valóban nem kívánom, hogy a politikusoknak sok hatalma legyen, mert nem csupán a jó közérzetemet és a szabadságomat, de időnként az életemet is féltenem kellett tőlük. Keverednek országainkban az etatizáció és a polgárosodás tünetei; kérdés, hogy melyik irányzat lesz tartósan a meghatározó.

A könyvégetés olyan városi ünnep, mint a nyilvános kivégzés. Lapozzunk hátra nyolc évtizednyit a történelmi kronológiában, ha már szokásunk lett megemlékezni a jeles napokról, nemcsak az örvendetesekről, de a nekünk utálatosakról is. Az én érzéseim a szóban forgó időről, már azért is vegyesek, mert nemcsak a harmadik birodalom született 1933 tavaszán, hanem szerénységem is, és a tényt, hogy ezt megcselekedtem, utóbb sosem helytelenítettem.