(Hulló levelek. Finn film. Rendező: Aki Kaurismäki.)

A zene elvágyódást sugároz, ám a szereplők, felhajtván italukat, kilépnek a szürkeségbe, ahol csüggedten, beletörődve élik mindennapjaikat. Ebbe a világba csak a szerelem hozhat megváltást – a Hulló levelek az utóbbi évek egyik legszebb szerelmes mozija. Tökéletes ellentéte az érzelmes hollywoodi románcoknak, amelyek oly olcsóvá és hamissá teszik az érzelmeket.

(20. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, 2023. nov. 22–29.) 

Quo vadis, Domine? A félszáz, merőben különböző film nem adott, mert nem adhatott választ a péteri kérdésre, ám az idei, minden eddiginél erősebb mezőnyből, meglepetésre, nem a letargia csendült ki, hanem a remény. Ezt most óvatosan mondom, elvégre senki nem nézhette végig a párhuzamosan futó összes súlyos produkciót, amelyek mindegyike külön elmélkedést érdemelne, rovatunk ellenne velük jövő karácsonyig. Hogy miért éppen most a remény? Talán, mert nem maradt más.

(Semmelweis. Magyar film. Rendező: Koltai Lajos.)

Példázatos közép-európai, magyar dráma helyett hollywoodi hőstörténetet formáltak Semmelweis baljós életútjából. Ehhez arra volt szükség, hogy minden zavaró tényezőt kiemeljenek az életsorsból, elsősorban a második részéből, a hazatéréstől a megőrülésig. Amihez természetesen joguk volt, a régvolt históriák mindig szabad rablás tárgyai, ám Tóth Endrének kell igazat adnunk: egy nagy és igaz történet mellett mentek el, melynek nyomába sem ér az a mese, amellyel belőle sematikus melodrámát faragtak.

(Egy zuhanás anatómiája. Francia film. Rendező: Justine Triet.)              

(Elfogy a levegő. Rendező: Moldovai Katalin.)

Ebben a történetben a diákok kevésbé passzívak, mint Reisz Gábor filmjének magyar maturandusai. Pedig őket valóban megfélemlítik. Nem igazi lázadás ez, de több a semminél. A főszereplő fiú (Sándor Soma) is érettebben cselekszik, mint a Magyarázat mindenre sodródó gimnazistája. Az Elfogy a levegő komorabb, tragikusabb, mint a hasonló magyarországi történet – ám, vele ellentétben, halvány reménysugár ragyogja be. 

(Mellékszereplők, magyar film. Rendező: Sopsits Árpád)

Higgadt, kiérlelt munka a hosszú szünet után megszólaló rendező új alkotása. Körülbelül akkora összegből készült, amennyi a milliárdos presztízsprodukciók büfészámlája. Ideje hozzá szoknunk, hogy már csak a margón, gerillamódszerekkel forognak értékes filmek – hol csurran nekik némi adófillér, hol nem. Csak az utóbbi hónapok terméséből így készült a Magyarázatok mindenre, az Elfogy a levegő, az Éger – és most Sopsits műve.

(Vérvörös égbolt. Rendező: Christian Petzold. A tanári szoba. Rendező: Ilker Çatak. Szemrevaló Filmfesztivál, Budapest, Pécs, Szeged, Debrecen, Veszprém, okt. 5–15.)

Petzoldnál bő nemzedékkel fiatalabb Ilker Çatak, az év német filmjének megszavazott, Oscarra nevezett A tanári szoba rendezője. A történet mintha két hasonló témájú új magyar film, az Elfogy a levegő és – részben – a Magyarázat mindenre nyugat-európai verziója lenne. Legutóbb e helyütt Reisz Gábor filmje kapcsán arról értekeztünk, hogy kultúránkban – térségünkben mindenképp – a pedagógus válik az újabb kori boszorkányperek áldozatává. Érdekes összehasonlítani, hogyan zajlik ugyanez a mienknél toleránsabb társadalomban, demokratikus viszonyok között.

(Magyarázat mindenre. Magyar–szlovák film. Rendező: Reisz Gábor.)

Ismerős dramaturgiai séma ez, a boszorkányüldözés mai ká-európai változata. Az utóbbi években a román film volt erős ilyenekben: Radu Jude lidérces remekműve, a Zűrös kettyintés, vagy pornó a diliházban, távolabbról Cristian Mungiu két filmje, az Érettségi és az R.M.N., s egy bemutatás előtt álló remek elsőfilmes munka, Moldovai Katalin (történetesen Erdélyben forgott) Elfogy a levegője. Reisz harmadik játékfilmjében ez válik a meghatározó történetszállá, amelyet egyre halványabban sző át a felnövéstörténet, hogy aztán a lendületes fináléban helyre billenjen a dramaturgiai egyensúly.

(Cinefest Nemzetközi Filmfesztivál. Miskolc, szept. 1–9.)

A rendkívül jó szemmel és ízléssel válogatott programban nem csak Cannes több fontos premierje volt látható, beleértve az Arany Pálmával díjazott Egy zuhanás anatómiáját, hanem – szinkronban a velencei bemutatóval – Yorgos Lanthimostól a Szegény párák, továbbá egy fontos, izgalmas friss magyar munka, a Reisz Gábor rendezte Magyarázat mindenre. Ha Fassbinder felosztását vesszük alapul, akkor a görög rendező hazai közreműködéssel, Budapesten forgott műve az ellenkező póluson helyezkedik el, mint Wenders és Kaurismäki minimalista remeklései.

Stumm und Laut némafilmfesztivál. Bécs, augusztus 18–19.

Átvágva a tágas téren, utunkat a Columbusplatz felé vesszük, amely a Stumm und Laut némafilmes fesztiválnak ad otthont. Két estén át filmtörténeti csemegék peregnek a bevásárlóközpont és vendéglők határolta kis terecskén, élő elektronikus zenei kísérettel. S bár a turisták látogatta városmagtól távolabb, a Hauptbahnhof szomszédságába érkezünk, meglepetésre a széksorok megtelnek, mögötte a padokon és betonkockákon is szoronganak, a szerencsésebbek a környező teraszok asztalainál élvezhetik, sör és Wienerschnitzel mellett, a mozgóképes élő zenét, amelybe belehallatszik a rendelést fölvevő vendégpincérek összetéveszthetetlen magyar akcentusa.

(Roving Woman. Amerikai–lengyel film. Rendező: Michal Chmielewski)

Barbie. Emirátusokbeli–amerikai film. Rendező: Greta Gerwig

A Barbie-mozi megérkezett a Váci úti bevásárlóközpont multiplexébe, ahol otthonra talált, mást szükségtelen is lenne vetíteni a tizenhárom sejtelmesen bevilágított moziteremben. Nem azért, mert mindegyik terem megtelne, hanem azért, mert a többi film fölösleges. Greta Gerwigék blockbustere tökéletesen megtestesíti azt a filozófiát, amelynek jegyében a plázakultúra létrejött, s amely felé Hollywood összes megalomán produkciója törekszik, de ily pontossággal még soha el nem érte.

(Caravaggio árnyéka. Olasz–francia film. Rendező: Michele Placido)

Placido új biopicje ezzel szemben éppen olyan, amilyennek a plakát vagy a rövid előzetes alapján elképzeljük. Benne mozgalmas tablókban, zsúfolt nagytotálokban elevenedik meg a középkori korabarokk al- és felvilága. A kalandos életút ugyan látvány után kiált (ezt valamiért, tévesen, filmszerűnek vélik), ám Caravaggio sötét hátterű intim tablóitól semmi nem áll távolabb, mint az efféle látványosság. Azokban a szenvedély belül izzik, míg a filmben sztorikban és akciókban ölt testet.

(16. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál. 2023. jún. 21–25.)

Zavarom oka, hogy bár a szobrocskát az előző években e pódiumon többször adtam át, most – úgymond az „életművemért” – én kaptam. S miközben forgatom, az jár a fejemben, hogyan lesz ebből fesztiválbeszámoló, anélkül, hogy a nyájas olvasó ne vádoljon elfogultsággal. Igaz, ha akar, korábban is megtehette. Végigolvasva néhány régebbi tudósításomat, márpedig elég sok akadt, nem titkoltam, hogy a magyar film káoszában megnyugtató oázisnak láttam – és látom – a kecskeméti mustrát, amely rendszereken ívelt át: 1985-től máig meg tudta őrizni művészi-szakmai szuverenitását, amely hányatott világunkban egyedülálló teljesítmény.

(Asteroid City. Amerikai film. Rendező-forgatókönyvíró: Wes Anderson.)                       

A szerteágazó sztorit a stílus tartja össze, Anderson ebben igazán egyedi, markáns filmnyelve egyetlen beállításból tévedhetetlenül felismerhető. Az Asteroid City játékfilm, tucatnyi sztárszínésszel a legkisebb szerepekben, ám, mint a szerzőtől megszokhattuk, ezúttal is az animáció határvidékén járunk. A műanyag világ a színtiszta képzelet szülötte, egyetlen eleme sem valódi, a tájtól az autókon át a tárgyakig, s a szereplők ancúgjaiig-maszkjaiig, melyektől maguk is elrajzolt rajzfilmfiguráknak tűnnek.

(Bűnös vagyok. Francia film. Rendező: François Ozon.)

A mozicsinálás világában játszódó történet jó néhány filmes utalást rejt. Párizsi moziportálon Billy Wilder Franciaországban készült korai vígjátékának, a Mauvais graine-nek a plakátja bukkan fel, Danielle Darrieux-vel a főszerepben. Míg a múlt képei és a filmbéli film jelenetei korabeli fekete-fehér mozgóképek stílhű imitációi, a színesben pergő történet a hajdani csavargatós komédiák stílusát, beállítását, világítását, színészi játékmodorát rekonstruálja.

(Woodstock. Amerikai film. Rendező: Michael Wadleigh. Az utolsó valcer. Amerikai film. Rendező: Martin Scorsese.)   

A remek ritmusban vágott-fényképezett, az osztott képmezőt, a lassításokat, az éles plánváltásokat kreatívan használó Woodstock-mozi formailag-tartalmilag radikális volt, míg Az utolsó valcert csöndes, szelíd melankólia lengi be. A külvilág, a társadalom itt nem jut szóhoz – aligha lenne érdemi mondandójuk –, a zenészek idézik fel a hőskorszakot, a kezdetektől a búcsúig. Szabályosan pereg a show (többek között Zsigmond Vilmos és Kovács László kamerája előtt), időnkénti interjúkkal megszakítva, a film nem sokkal hosszabb, mint a koncert volt.

(107 anya. Szlovák–cseh–ukrán film. Rendező: Kerekes Péter.)

A megrendezett jelenetek, helyszínek nehezen választhatóak el a valóságosaktól, a profi színészek alakítása az önmagukat játszó amatőrökétől. De ez nem is szükséges, elvégre Kerekes filmjeinek feszültségét az adja, hogy folyamatosan felrúgja a „nézővel kötött szerződés” aranyszabályát; nevezetesen, hogy már a mű elejétől világos, dokumentumot lát vagy fikciót. Ez minden mozgóképben keveredik valamelyest: Kerekes az ambivalenciát tudatosan vállalja és művészi programmá teszi.