Krausz Tamás–Szigeti Péter (szerk.): Lukács György és Mé­szá­ros István. Filozófiai útkeresés – levelezésük tükrében. Eszmélet Alapítvány, Budapest, 2019, 121 oldal, 990 Ft

A levelekben nyoma sincs semmiféle nyílt vagy rejtett kritikának. A tőkén túl című 1995-ben megjelent művének második kötetében azonban – csaknem negyed századdal Lukács halála után – Mészáros már élesen elhatárolódik a mestertől: „A probléma azzal volt, hogy Lukács bensőségesen elsajátította a posztrevolúciós fejlődés alapvető kényszerűségeit, nem pedig azzal, hogy holmi opportunizmussal személyesen alkalmazkodott volna a párt irányvonalához.” A különbségtevés finom, de a lényeg mégis csak ez: miközben Lukács az igazi marxista filozófia lehetőségeit kereste, belesüllyedt az 56-os forradalom utáni szituáció kényszereibe és megalkuvásaiba. Ez volt az otthonmaradás ára, mondhatná Mészáros, és Lukács most tényleg mérges lehetne.

Friedrich Nietzsche: A tragédia születése, avagy görögség és pesszimizmus. Fordította Kurdi Imre, Tatár Sándor, szerkesztette Isztray Simon. Szenzár Kiadó, Bu­­dapest, 2019, 268 oldal, 3499 Ft

Ez a kötet ugyanakkor jóval gazdagabb, mint a korábbi kiadások, méghozzá azáltal, hogy tartalmazza Nietzsche a témához kapcsolódó négy dolgozatát (Tatár Sándor igen szép fordításában). Isztray Simon utószavából megtudjuk, hogy fölmerült Nietzsche fontosabb előtanulmányainak közlése. (Ezek közül talán a legjelentősebb A dionüszoszi világszemlélet, amelyet Nietzsche Cosima Wagnernek ajándékozott. Lásd: Attraktor Kiadó, 2019.) De aztán a kötet készítői mégis inkább úgy döntöttek, hogy a hátrahagyott írásokból közölnek egy csokorra valót; kétségtelen ugyanis, hogy a mű kontextualizálását tekintve, ezek sokkal nagyobb segítségünkre vannak.

Radnóti Sándor: A süketnéma Isten és más bírálatok
Martin Buber: Istenfogyatkozás
Borbély Gábor: A lehetetlen másolatai
Esterházy Péter–Nádler István: Hét utolsó szó

Gábor György: Nem félsz book. Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2018, 239 oldal, 3590 Ft

A könyv nagy érdeme, hogy a félelemmel vívott küzdelem számára talált megfelelő formai konstrukciót. Eredetileg persze nem is könyvről van szó, hanem blogbejegyzésekről, amelyek 2015 októbere és 2018 októbere között születtek. A bejegyzések punktuálisak, alkalmakhoz kötődnek, de mindig nagyon szellemesek és lényegre törőek. A félelem elkerülésének bázisa a fölény megkonstruálásán keresztül jön létre.

Tőzsér János: Az igazság pillanatai. Esszé a filozófiai megismerés sikertelenségéről. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 375 oldal, 3990 Ft

Először is próbáljuk rögzíteni az elemzés nézőpontját: általában az analitikus filozófia tekinti a filozófiát episztémikus vállalkozásnak. Talán azt is megkockáztathatjuk, hogy az egész koncepció Carnap metafizika-kritikáját próbálja átvinni a filozófia történetére. Carnap híres tanulmányában (A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül) a metafizikai állításokat egyszerűen értelmetlennek nyilvánította; szerinte egy logikai elemzéssel meg lehet mutatni, hogy a metafizikai állítások mind puszta „látszatállítások”. (A Bécsi Kör filozófiája, 62-63.) Tőzsér a kifejezésmódot kicsit finomítja: episztémikusan nem bizonyított és nem bizonyítható állításokról beszél. Ugyanakkor az elemzések tisztességességét mutatja, hogy a szerző ezt a diagnózist magára az analitikus tradícióra is vonatkoztatja.

Borsi-Kálmán Béla: Pszeudo fociesszék. Széljegyzetek a futball, a politika és az irodalom határvidékéről. L’Harmattan Kiadó–Uránia Ismeretterjesztő Alap, Budapest, 2018, 228 oldal, 2700 Ft

A könyv legizgalmasabb része az Esterházy Péterről szóló hosszú esszé: „Esterházy Péterrel »éveket töltöttünk együtt futballpályán«.” (165.) Előbb a GALAMBOM FC nevű csapatban, majd az ÉS kispályás válogatottjában. Mit lehetett tanulni Esterházytól mint játékostárstól? Amikor a szerző először látta: „feltűnt nekem egy nagyorrú, viszonylag hosszú, jókötésű srác, aki boszorkányos ügyességgel s elképesztően gyorsan [...] kergette a labdát, s közben be nem állt a szája [...]. Átvillant az agyamon: de jól játszik ez a »zsidó fiú«.” (166-167.) Aztán nem sokkal később hallja, amint egy néző a szomszédjának mondja: „az ott egy gróf”. Borsi-Kálmán elszégyelli magát, mert rosszul hajtotta végre a hozzárendelést.

Thomka Beáta: Re­gény­ta­pasz­ta­lat. Korélmény, hovatar­tozás, nyelvváltás, Kijárat Kiadó, Budapest, 2018, 264 oldal, 3200 Ft

Thomka Beáta új könyvében abból a megfigyelésből indul ki, hogy a regényirodalom történetében az ezredforduló körül nagy változásra került sor. (Létrejött egy új világ megalkotásának igénye.) A globalizációs folyamatok, a háborúk, az üldözések és az emigrációk eredményeként a kis kultúrákból érkező szerzők a nemzetközi irodalmi nyilvánosság szereplőivé válnak, abban szólalnak meg, abban próbálják kifejezni a maguk (és őseik) tapasztalatait. „A kettős kötődésű alkotóknál a származás régiójához, kultúrájához, hagyományához és az anyanyelvhez fűződő viszony kibővül a szerzett kultúra és társadalmi közeg tapasztalataival. Az eltávozás otthonról emlékezetlétesítésre, a korélmény és a nemzedéki tapasztalat átmentésére, az önazonosság reflektálására, a múlthoz való viszony újraértelmezésére készteti a kivándorlót.” (127.) Ezek lesznek az új regényirodalmi korszak legalapvetőbb vonásai.

A német idealizmus és romantika esztétikai hagyománya szerint minden műalkotásnak van egy olyan reflexiós szintje, amely nem csak lehetővé teszi, de meg is követeli a fogalmi artikulációt. Ezért hiába mondanánk a legszívesebben, hogy a zenének éppen az a sajátossága, hogy valami nyelven túlit fogalmaz meg. A zenéről igenis lehet beszélni, sőt filozófiai fogalmakkal is elemezhető. A XX. századi filozófusok és esztéták közül Theodor W. Adorno tett a legtöbbet egy zenefilozófiai koncepció megalkotásáért. Az elmúlt hetekben-hónapokban két zenei monográfiája is megjelent magyarul. Az alábbiakban e két mű egy-egy gondolatából kiindulva próbálok közelíteni Adorno koncepciójához.

Hankiss Elemér: Diagnózisok. Helikon Kiadó, Budapest, 2017, 562 oldal, 3999 Ft

A könyv műfajilag a publicisztikai szociológia (vagy a szociológiai publicisztika) kategóriájába sorolható. A szakma ezért nem is fogadta lelkesedéssel: „a szakmán belül néma csend volt a válasz”. (Hankiss Elemér: Idegen világban?, Helikon, 180.) Nem csak az volt a baj, hogy az elemzések nem empirikus bázisra épültek, nem adatokkal, korrelációs együtthatókkal és táblázatokkal dolgoztak, hanem inkább az, hogy Hankiss a nagy elméleteket (ma is tiszteletet parancsoló a kötet végén szereplő bibliográfia) esszéisztikus megközelítésekké alakította át. „Volt, aki becsülettel a szemembe mondta, hogy az, amit csinálok, nem tudomány, hagyjam abba.” (I .m. 180-181.)

Heller Ágnes: A filozófia rövid története gólyáknak. III. Az újkor. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest 2018, 384 oldal, 4500 Ft

A könyvben nagyjából hét előadás foglalkozik Kant és Hegel filozófiájával; ezekről sokat lehetne beszélni. De én most inkább e könyv előadásainak előzményére szeretnék vetni egy pillantást: az 1976-ban megjelent Portrévázlatok az etika történetéből című könyvben öt olyan szerzőről is szerepel egy-egy nagy-esszé, akik a mostani könyvben is meghatározó szerepet kapnak (Hobbes, Mandeville, Spinoza, Rousseau és Kant). Ám ezeknek az előadásoknak az ethoszára a legnagyobb hatást mégis az 1995-ben megjelent Leibniz egzisztenciális metafizikája című kis könyv gyakorolta.

Theodor W. Adorno: Az új zene fi­lo­zófiája. Fordította Csobó Péter György, Rózsavölgyi és Társa, Bu­da­pest, 2017, 238 oldal, 3490 Ft

A könyv két nagy fejezete egymástól hét évnyi távolságban íródott; ezeket kötötte össze Adorno egy hosszabb előszóval. A koncepció a könyv során alapvetően átrendeződik: az „új zene” a Schönberg-részben még az új „autentikus” zenét jelenti, a könyv egészében viszont már értékmentes, leíró fogalom. Így az új zene egyik vonulatát a „haladás”, a másik vonulatát pedig a „restauráció” címszavával lehet megragadni. A könyv egésze nem az új zene filozófiai transzformációja (Adorno a leginkább mindig is a Schönberg-kör filozófusa szeretett volna lenni), hanem az új zenéről szóló elemzés. Mindenesetre a bevezetés élére helyezett (Hegeltől szármató) mottó mintha még az előbbi jelentést őrizné: „A művészetben ugyanis nem pusztán kellemes vagy hasznos játékszerrel van dolgunk, hanem az igazság kibontakozásával.” (11.) De aztán a Walter Benjamintól származó felütés már azt sugallja, hogy a totalitás gyakran az extremitásokra való szétesésen keresztül bontakozik ki. (Igaz, Benjamin „filozófiai történetről” beszél; de amúgy is a filozófia és a zene között akarunk kiépíteni analógiát.)

David Ricardo: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei. Vá­lo­gatás egyéb írásokból és par­la­men­ti beszédekből. Madarász Aladár bevezetőjével, fordította Atkári János. Napvilág Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 563 oldal, 4200 Ft

Valamikor, amikor minden felsőoktatási intézetben tanítottak politikai gazdaságtant, a Ricardo-olvasás a marxi koncepció kanonizált helyének megerősítésére vagy megingatására szolgált. De ennek vége. Olvasókra ma a leginkább a társadalomfilozófia iránt érdeklődők köréből számíthatunk. Ezért a közgazdasági elemzéseket kerülve azt javaslom, hogy induljunk ki Marxnak a könyv felépítésére vonatkozó átfogó megjegyzéséből: „A ricardói elméletet […] kizárólag az első hat fejezet tartalmazza. Ha a mű hibás felépítéséről beszélek, akkor ez erre a részre vonatkoztatva történik. A másik rész […] alkalmazásokból, magyarázatokból és pótlásokból áll, amelyek a dolog természeténél fogva összevissza vannak dobálva […].” (MEM26 / II. 150.)

Kis János: A politika mint erkölcsi probléma. Kalligram Kiadó, Bu­da­pest 2017, 566 oldal, 4990 Ft

Kant azt mondta, hogy szubjektív értelemben a politika és a morál vitája fennáll (és lehet, hogy mindörökké fenn is fog maradni). Kis János könyve egy látens kordiagnózisra látszik utalni: a rendszerváltás utáni időszak a politika „demoralizálásának” korszaka. Az 1994-es választások után Tamás Gáspár Miklós ezt írta a (baloldali) szavazókról: „Nem hisznek a politikai szabadságban. Azt hiszik, hogy az intézmények tevékenységét az önző csoportos és magánérdek irányítja. Meg vannak róla győződve, hogy a hatalom gonosz, továbbá elkerülhetetlenül korrupt. Azt gondolják, hogy a politika maga ezt csak fokozza.” (Beszélő, 1994. július 7, melléklet, 9.) A politika így (az ő szemükben) elvesztette a maga morális töltését, vagy pontosabban a maga morális impregnáltságát. Aztán jó tizenöt évvel később a magyar politika nyíltan meg is szakította a kapcsolatát a morállal. Az emberek most megkapták, amit korábban csak úgy láttak. Ilyen körülmények között, és ezekre válaszolva született ez a könyv.

Gyenge Zoltán: Emberlétünk határai
Bagi Zsolt: Az esztétikai hatalom elmélete
Schwendtner Tibor: Heidegger és a nemzetiszocializmus
Seregi Tamás: Művészet és esztétika

Platón összes művei kommentárokkal. Parmenidész. Fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Bárány István. Atlantisz Kiadó, Budapest 2017, 152 oldal, 2695 Ft

Számos értelmezés született, de én azt szeretném javasolni, hogy a kezdő jelenetből induljunk ki: egy filozófia utáni korban élünk, a filozófiát történetek formájában már csak a szájhagyomány őrzi. És mi történik egy ilyen korban a filozófiával? Erre választ keresve, megfordítanám Karl Goebel híres tézisét: „Ugyanúgy mint a Theaitétoszban, A szofistában, ebben a dialógusban is a λόγος megmentéséről van szó, a tudás és a tudás közlésének megmentéséről.” (Über den Platonischen Parmenides, Bertelsmann, 1880. 81.) Nem, véleményem szerint inkább a tudás válságának demonstrálásáról van szó, nem a logosz megmentéséről. Ilyen körülmények között minden érthetetlenné válik, zavarossá és enigmatikussá. És ami visszamarad: a szellemi erőfeszítésre való felszólítás.

Nemrég megjelent vaskos könyvének egy markáns helyén Márkus György így fogalmaz: „Posztmetafizikai korban élünk, a metafizikának vége, talán már a metafizika utáni korban járunk. Lehet persze, hogy ez a viszonylag széles körű egyetértés abból fakad, hogy a megfogalmazás filozófiai belügyet érint, a filozofálás pedig manapság nem örvend túl nagy népszerűségnek.” (Kultúra, tudomány, társadalom, Atlantisz, 2017, 137.) Ha jól értem, a második mondat csak annyit mond, hogy ezt (mármint, hogy milyen korban élünk) szokás ráhagyni a filozófusokra. De a legfontosabb számunkra most az utolsó fél mondat, amely a filozófia iránti érdeklődés hanyatlását konstatálja. Az idézet nagy valószínűséggel 1989–90-ből származik; nagyjából ugyanebben az időben Hans-Georg Gadamer a nagy budapesti Heidegger-konferencia résztvevőit egészen más szellemben köszöntötte: „A téma, amely minket itt egybefűz – persze a filozófia. Nem értékelhetjük eléggé nagyra a filozófiai gondolatok mozgásának jelentőségét, e gondolatok aktualitását a mai világban, ahol a falak mindenfelől ledőlnek. Épp önök, akik itt Magyarországon legújabb kori történelmünk oly drámai óráit élték át, [...] tudják: a gondolkodás és a gondolati szabadság [...] mit is jelent az emberiség számára.” (Utak és tévutak, Atlantisz, 1991, 19.) Nem azt akarom kérdezni, hogy kinek volt igaza, hanem, hogy kinek lett igaza (jó huszonöt évvel később).

Heller Ágnes: A filozófia rövid története gólyáknak. II. A középkor és a reneszánsz. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest 2017, 278 oldal, 3900

Azt hiszem, kevés mai filozófus van, aki ezt a kurzust ilyen áttekintő igénnyel meg tudná tartani. Ezért ez a gólyáknak szóló előadás a kollégák számára is érdekes olvasmány. Ezerkétszáz éven haladunk végig. Mennyit változott azóta a világ; és ezt a történetet elmesélni valóban nem könnyű, több ok miatt. Egyrészt a mai világképünk szempontjából az egész korszak érdektelennek tűnik. Másrészt rengeteg leegyszerűsítés és értelmezési séma él vele kapcsolatban. Ezeket csak úgy lehet elkerülni, ha újraolvasunk, ha bátran kijelölünk új súlypontokat, ha bevalljuk, amit nem tudunk vagy nem olvastunk.

Aleida Assmann: Rossz közérzet az emlékezéskultúrában (Beavatkozás)

Király István: Napló 1956–1989

Gábor György: Múltba zárt jelen, avagy a történelem hermeneutikája

Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Heller Ágnes: Olvasónapló (2016–2017), Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2017, 254 oldal, 3200 Ft

A körülmények azóta sokat változtak, de azt hiszem, mégis itt gyökerezik az olvasásnak az az öröme, amely Heller Ágnes naplóiból árad. Az olvasónapló nem csak olvasmányokról számol be, hanem azt is közvetíti, hogy az olvasás a szabadság gyakorlása: ezért szabad teljesen fölösleges dolgokat is olvasni, és az elemzések szakmaiságát sohasem szabad túlfeszíteni. (Ezért nem szerepelnek az elemzett művek között filozófiai alkotások.)