Végső Zoltán

(Schiff András szólózongora-koncertje – Kismartoni Esterházy-kastély, szeptember 30.)

Schiff András szólózongora koncertje után nem nehéz előre kimondani a verdiktet: ma kétségkívül ő az egyik legjobb, egy gondolkodó, analitikus Haydn interpretátor, mégsem emiatt lett igazán fontos ez a koncert. Schiff hosszú ideje bojkottálja a magyar koncerttermeket, az egyik legnagyobb művészünk nem jön Magyarországra, ami mindenképpen erős üzenet az itthoni hatalomgyakorlók és tulajdonképpen a többiek számára is. Nincs az országhatárhoz közelebb méltó koncertterem, a kiváló akusztikájú, közel 700 férőhelyes Haydnsaal nem váratlanul, mégis megdöbbentő mértékben telt meg magyarokkal, amihez természetesen köze volt annak is, hogy a zongoraművészt ritkán hallhatjuk és láthatjuk személyesen, de ahogy a ráadásokkal ő is reflektált, itt bizony az ország sorsa iránt aggódva fogalmazódott meg egy közös állítás európai gondolatról és hazáról egyszerre.

Tovább

(Európai hidak: a Baltikum és Lengyelország, a Sinfonia Varsovia és Piotr Anderszewski koncertje – Müpa, szeptember 16.)

A lényeg persze a produkció, és még ha a hidas alapkoncepció valahol a közhelyek kavalkádjában gyökerezik is, a Sinfonia Varsovia koncertje sokat enyhített az összetartozás sablonos gondolatán. (…) Menuhin alapította, 2003 óta Penderecki a művészeti igazgatója, Abbado, Minkowski, Gergijev, és Maazel is vezényelte: hibátlan a zenekar pedigréje, és ahogy a zenekari hanghatások királya, Arvo Pärt Collage sur B-A-C-H művének finom repetálásába belefogtak, rögtön kiderült, hogy érdekes, feszült dinamika munkál a társulat – itt még csak – vonós szekcióján belül.

Tovább

(A Vass Lajos Szimfonikus Zenekar a Svábhegyi Csillagvizsgálóban William Her­schel műveit játszotta – augusztus 27.)

Gyönyörű gondolat a nyitott égbolt alatt, két működő távcső-kupola szomszédságában Herschel szimfóniáiból – immár – évről évre eljátszani néhányat. Szívesen mondanám, hogy az előadás minősége szinte mellékes egy ilyen helyszínen, amikor a koromsötétben világító kottalámpák is csak azt a derengést biztosítják, hogy tudjunk valahová fókuszálni két hatalmas megfoghatatlan tér, a tudomány és művészet, az univerzum és zene találkozásakor. Az alig fény, a jócskán lehűlt idő szimfonikus zene játszására már csak módjával volt alkalmas, azonban a Vasas Művészegyüttes Vass Lajos Szimfonikus Zenekara Uzsaly Bence vezényletével a másik végéről közelített. Az elhangolódásokra, a szétcsúszó belépésekre bizonyára ők is számítottak ebben a környezetben, ennek ellenére sikerült megvalósítani azt a lelkesítő összetartást, azt a sodró előadást, amely a körülményeket saját javukra fordítva csakis amatőr együttesekkel jöhet létre.

Tovább

(John Coltrane: Both Directions at Once: The Lost Album – Impulse!, 1963–2018)

A lemezanyag nem egységes, nincs mögötte az az erő, ami más Coltrane-lemezeket összetart. A felvétel valójában egy monó másolat, erre bukkantak rá Naima, az első feleség hagyatékában, az eredeti sztereó hangsávokat tartalmazó szalagok a stúdió költözködése közben elvesztek – szól a mese. Persze nagyon nehéz elhinni, hogy a legnagyobb és messze a legtöbb jazz felvételt készítő van Gelder stúdióból így vesszen el valami. Én azt érzem (és ez sehol nincs leírva, tényleg csak egy megérzés), Coltrane végül nem akarta megjelentetni ezt az albumot, hiszen rájött, hogy pályafutásának válaszvonala még odébb van, nem sikerült az eredeti koncepciót megvalósítania, ekkor még nincs felkészülve arra, hogy egy másik dimenzióba lépjen.

Tovább

(Trio Squelini és David Boato – BMC Opus Jazz Club, augusztus 4.)

A hetvenes évek Kolindájától elindulva a Tin-Tin kvartetten, majd kvintetten keresztül az Ektarig a számtalan további formációval együtt láthatjuk, hogy egy szofisztikáltan egységes életművel állunk szemben, amelynek kiindulópontja a multikulturalizmus. A Trio Squelini a maga finomságával olyan összegzése az indiai, a közel- és távol-keleti, az afrikai, a balkáni, a klasszikus és kortárs zenékből leszűrt tapasztalatoknak, amelyek halvány jazz-tónussal átitatva egy semmivel sem összetéveszthető, ám nem is összehasonlítható hangot eredményeznek.

Tovább

(The Chick Corea Acoustic Band, július 3.; Hudson, július 6. – Művészetek Palotája)

Chick Corea csak jön-megy, nemrég volt Budapesten, és újra itt van egy másik együttessel; ki tudja, hányadik magyarországi fellépésén vagyunk túl. Mert belőle sosem elég, valahogy mindig tud egyet fordítani a történelem és a jazz kerekén. Valószínűleg ő az egyedüli a jazz legnagyobbjai közül, aki a legtöbb formációját elhozta már hozzánk, és még mindig telt ház fogadja, elgondolkodtatva a kritikust, hogy vajon az idő múlásával miért lesznek még jobbak a jazz-zenészek.

Tovább

(King Crimson: Uncertain Times turné – Müpa, június 29., Charles Lloyd & The Marvels a Get Closer koncertsorozaton – RaMColosseum, július 1.)

Vajon mit akarnak? Rendben, Robert Fripp a megalomániájával együtt Robert Fripp, a KC kevesebb taggal is grandiózus muzsikát (és nem egyszerűen csak zenét) játszott, de most valamiért a közelgő vég előtt két perccel még néhány lapáttal rá is pakoltak.

Tovább

(Magyarhang Zenekar és Konkoly Csenge: Te vagy a Nap, én az éjjel; Kubinyi Júlia, Szokolay Dongó Balázs, Zimber Ferenc: Rustico – Fonó, 2018)

A Rustico mögött több mai gondolat húzódik, míg a Magyarhang a régi és modern világ közötti átjárást keresve mutatta meg, mennyire életképes, mennyire meghatározó ma is a magyar népzene. Különös módon éppen a Fonó ad válaszokat a húsz éve náluk elindult „Utolsó óra” program kérdéseire, és igazolja így a magyar népzene örökkévalóságát.

Tovább

(Get Closer koncertsorozat: The Art Ensemble of Chicago – MOMKult, június 7.)

Hatalmas szertartás alig hetven percbe sűrítve, a jazz felszabadító ereje a közönség tagjait is átjárta. A fél évszázadnyi időív jelenkori végén azt látjuk, hogy az Art Ensemble of Chicago üzenete saját magunk megismeréséről, az egyenlőségről, a művészet magasztosságáról örök, ezért egyszerre van könnyű és nehéz dolga az utódoknak, amikor mindehhez viszonyulni próbálnak.

Tovább

(Budapest Folk Fest a Fonó szervezésében: Dresch kvartettek; VOŁOSI és Lajkó Félix – Várkert Bazár, május 26.)

A lengyel VOŁOSI-t Lajkó Félixszel együtt ősszel, a Ritmo Fesztiválon hallhattuk először, ami akkora hatású volt, mint amikor a 18-19 éves Lajkó az akkori Dresch Quartetben először feltűnt. A programpárosítás, valamint hogy Lajkó brácsása, Brasnyó Antal most Dresch vonósai között foglalt helyet, jó gondolat volt, így megérezhettünk valamit a különböző karakterű produkciók keresztmetszetéből. A bő félév alatt sokat erősödtek, összeszokottabbá váltak Lajkóék, és azt hiszem, ki lehet mondani: ez ma a világ legjobb vonós világzenei produkciója.

Tovább

(Grencsó Collective Special 5 with Ken Wandermark – BMC Opus Jazz Club, május 12.)

Nem egyszerű találkozás volt ez, mert olyan ma már van számos: magyar zenész mellé kerítenek egy jól hangzó nevet, kiállnak a színpadra, és felülnek a jazzvonatra. Talán a jazz az egyetlen olyan zenei nyelv, amely egymás számára ismeretlen és stilárisan is távolabb álló zenészeket pillanatok alatt köt össze; ám mi történik akkor, ha két annyira autonóm személyiség kerül kapcsolatba, mint Grencsó és Vandermark?

Tovább

(Kurt Elling – Művészetek Palotája, április 21.)

Ellingből nem lett sztenderd énekes, rendkívül széles repertoárjába az experimentális zenéken kívül szinte minden más belefér; és ez a mondat sem teljesen igaz, mert a maga által szabott kereteken belül bizony kísérletezik. A koncert első dalaként Bob Dylan A Hard Rain’s A-Gonna Fallját énekelte (ami a The Questions című új album nyitószáma is), szólóban elkezdve, bizonytalankodás nélkül.

Tovább

(James Blood Ulmer Odyssey Trio – Get Closer Jazz Fest, MOM, április 7.; The Bad Plus – Budapesti Tavaszi Fesztivál, BJC, április 16.)

Az Odyssey trió a Get Closer Jazz Fest keretében érkezett a MOM-ba, őt felléptetni tulajdonképpen igen merész vállalás volt a szervezőktől. Ugyanis Ulmer a jazztörténelem egyik legradikálisabb gitárosa, még a haladóknak is nehéz hallgatni, ő volt az, akit a nagy Ornette először vett maga mellé, miután felhagyott a harmóniahangszerek tagadásával. Ulmer hagyományos értelemben rossz gitáros, autodidakta, minden, amit hallunk, saját vívmány, jól megfűszerezve a konvenciók felrúgásával. Mégis volt három olyan év a nyolcvanas évek elején, amikor az akkor talán legnagyobb jazz kiadó, a Columbia leszerződtette, és az ekkor elkészült három lemez egyike, az Odyssey, egyfajta védjegye a gitárosnak.

Tovább

(Grigorij Szokolov zongoraestje – Művészetek Palotája, március 28.)

Azt hiszem, Szokolov esetében el kell gondolkodnunk azon, hogy egy ilyen hatalmas előadó mit adhat(na) hozzá egy, a jelenlegi életkoránál több mint a felével fiatalabban elhunyt szerző műveihez, valóban Schubertet játssza-e el nekünk, és tényleg csak a művekből farag monolitot, vagy minden rárakódásával együtt egy két évszázados hagyományt igyekszik minél autentikusabban ápolni. Bármi is a válasz, a koncertjein egy ponton rendszerint eljutunk oda, hogy az előadott művek csupán ürügyként szolgálnak ahhoz, hogy ezt a megközelíthetetlennek tűnő, elzárkózó, előadói allűrökkel nem rendelkező, nem gesztikuláló, már-már aszkétikusan szigorú embert akarjuk megfejteni.

Tovább

(Reis Demuth Wiltgen Trio, vendégszólista: Joshua Redman – MOMkult, március 6.; Vijay Iyer és Craig Taborn – Zeneakadémia, március 12.)

Vijay Iyer és Craig Taborn kétségkívül korszakos zsenik, jól mutatja ezt, hogy a Zeneakadémián közel sem volt teltház kétzongorás koncertjükön. A maliciózus megjegyzést nem kerülhettem el, mert ma már lehet tájékozódni, és a ZAK-on ebben a félévben más ilyen kiemelkedő jelentőségű jazzkoncert nincsen. Iyer és Taborn a közelmúltban a német ECM kiadóhoz szerződött, ami már önmagában azért érdekes, mert amerikaiként (Iyer pontosabban indiai tamil bevándorlóként) Amerikában lettek sikeresek, pályafutásuk csúcsán mégis eljöttek Európába. Ez kulcskérdés, hiszen kettejük összeülése kiadói inspiráció, az eredmény pedig kifejezetten európai klasszikus-kortárs hagyományokat visz tovább.

Tovább

(Gentry Sultan: Magia Polla és Guerilla Fresco – 2018)

A beérés egy ilyen erős avantgárd kötődésű zenekarnál természetesen nem jelenti a kanonizálódást, díjat például soha nem fognak kapni, mindig lesz olyan, aki a zenéjüket meghallva kiszalad a koncertteremből, ugyanakkor elmondhatjuk, hogy itthon talán az egyetlen olyan radikális jazz zenekarról van szó, amelyik hatásaiban, hangzásában, utalásrendszerében valahonnan a Sun Ra Arkestrából, az Art Ensemble of Chicagóból, Ornette Colemanből és mondjuk Charlie Haden Liberation Orchestrájából táplálkozik, de táplálkozik az irodalomból(…), a filmekből és más társművészetekből is. A lényeg azonban a szellemi hozadékból kifejlődött saját hang, aminek közepén az improvizációkkal átszőtt erős szorítású témák állnak.

Tovább

(Az Új Pátria teljes sorozata az Utolsó Óra program keretében – Fonó Records)

Az Utolsó Óra a háború előtt született kárpát-medencei nemzedék hangzó emlékezete, a felvételek óta sokan nem élnek már, sőt, a legelső lemez főszereplője, a talán leghíresebb, kalotaszegi vidék viszontagságos életet élt prímása, Váralmási Pici Aladár a felvétel után egy hónappal meghalt. Kelemenék addig felfedezetlen kincseket találtak, döbbenetes történeteket hoztak, az Új Pátria tényleg arról, egy olyan világról szól, ami 2000 környékén elmúlófélben volt, és mára talán teljesen el is múlt. Mégis, a zene ereje kifogyhatatlan, és ez a lemezgyűjtemény – már csak az újraéledés okán, és mert bőven van még mit mondani róla – azt bizonyítja, hogy az elvárosiasodás közepette, a modern világban is megvan a helye annak, amit egykor népzenének hívtunk.

Tovább

(Grammy-díj 2018: a jazzdíjazottak)

Tényleg csak Cincinnatitól Pittsburghig készültek tavaly jó szimfonikus lemezfelvételek? Tényleg ennyire a pénznek kell meghatároznia a zenei értékeket? Vagy csak mi, itt Európában nem értünk valamit, csak nekünk szembetűnő Bruno Mars most elnyert hat díja és a tehetsége közötti aránytalanság? Na majd talán a jazz díjak, amelyek – így visszatekintve – legalább néha tükrözték az aktuális zenei nagyságot.

Tovább

(Müller Péter and Friends: Nevess magadra! – A helyzet tragikus, de nem komoly – 2018)

Azt hiszem, az az igazán fontos, hogy az életmű görög tovább, új dalok születnek, a régi idők Müllernél nem képezik az üveges tekintetű merengés tárgyát, azok sokkal inkább az újragondolás motiválói, sőt van, amit maga mögött hagy. Az egyik legütősebb koncertzenekar tehát lemezt készített, és bár Müller az országban hirtelen több szálon szétszaladt Szeretni kell című dal népszerűségekor bácsiként jellemezte magát, ez a bácsiság valójában nincsen jelen, nem öregedett bele saját maga nimbuszába, mert nagyon is élő, releváns produkciót hallunk, a kor ugye meg nemcsak a bornál, hanem a zenészeknél is lehet erény.

Tovább

(Kondor Ádám: Zongoraverseny, bemutató; a Concerto Budapestet Rácz Zoltán vezényelte, a szólista Csalog Gábor volt – Zeneakadémia, január 6.)

Nyilvánvalóan lehetnek más interpretációs értelmezései a zongoraversenynek, azonban hogy már így, a bemutatókor sajátjának érezhesse a késő esti időpontban a közönség, ahhoz a versenyműveket ritkán bemutató Csalog Gábor kisugárzása is hozzájárult. Hangos zenét még nem éreztem ennyire intimnek.

Tovább
Élet és Irodalom 2021