(Budapest Folk Fest a Fonó szervezésében: Dresch kvartettek; VOŁOSI és Lajkó Félix – Várkert Bazár, május 26.)

A lengyel VOŁOSI-t Lajkó Félixszel együtt ősszel, a Ritmo Fesztiválon hallhattuk először, ami akkora hatású volt, mint amikor a 18-19 éves Lajkó az akkori Dresch Quartetben először feltűnt. A programpárosítás, valamint hogy Lajkó brácsása, Brasnyó Antal most Dresch vonósai között foglalt helyet, jó gondolat volt, így megérezhettünk valamit a különböző karakterű produkciók keresztmetszetéből. A bő félév alatt sokat erősödtek, összeszokottabbá váltak Lajkóék, és azt hiszem, ki lehet mondani: ez ma a világ legjobb vonós világzenei produkciója.

(Grencsó Collective Special 5 with Ken Wandermark – BMC Opus Jazz Club, május 12.)

Nem egyszerű találkozás volt ez, mert olyan ma már van számos: magyar zenész mellé kerítenek egy jól hangzó nevet, kiállnak a színpadra, és felülnek a jazzvonatra. Talán a jazz az egyetlen olyan zenei nyelv, amely egymás számára ismeretlen és stilárisan is távolabb álló zenészeket pillanatok alatt köt össze; ám mi történik akkor, ha két annyira autonóm személyiség kerül kapcsolatba, mint Grencsó és Vandermark?

(Kurt Elling – Művészetek Palotája, április 21.)

Ellingből nem lett sztenderd énekes, rendkívül széles repertoárjába az experimentális zenéken kívül szinte minden más belefér; és ez a mondat sem teljesen igaz, mert a maga által szabott kereteken belül bizony kísérletezik. A koncert első dalaként Bob Dylan A Hard Rain’s A-Gonna Fallját énekelte (ami a The Questions című új album nyitószáma is), szólóban elkezdve, bizonytalankodás nélkül.

(James Blood Ulmer Odyssey Trio – Get Closer Jazz Fest, MOM, április 7.; The Bad Plus – Budapesti Tavaszi Fesztivál, BJC, április 16.)

Az Odyssey trió a Get Closer Jazz Fest keretében érkezett a MOM-ba, őt felléptetni tulajdonképpen igen merész vállalás volt a szervezőktől. Ugyanis Ulmer a jazztörténelem egyik legradikálisabb gitárosa, még a haladóknak is nehéz hallgatni, ő volt az, akit a nagy Ornette először vett maga mellé, miután felhagyott a harmóniahangszerek tagadásával. Ulmer hagyományos értelemben rossz gitáros, autodidakta, minden, amit hallunk, saját vívmány, jól megfűszerezve a konvenciók felrúgásával. Mégis volt három olyan év a nyolcvanas évek elején, amikor az akkor talán legnagyobb jazz kiadó, a Columbia leszerződtette, és az ekkor elkészült három lemez egyike, az Odyssey, egyfajta védjegye a gitárosnak.

(Grigorij Szokolov zongoraestje – Művészetek Palotája, március 28.)

Azt hiszem, Szokolov esetében el kell gondolkodnunk azon, hogy egy ilyen hatalmas előadó mit adhat(na) hozzá egy, a jelenlegi életkoránál több mint a felével fiatalabban elhunyt szerző műveihez, valóban Schubertet játssza-e el nekünk, és tényleg csak a művekből farag monolitot, vagy minden rárakódásával együtt egy két évszázados hagyományt igyekszik minél autentikusabban ápolni. Bármi is a válasz, a koncertjein egy ponton rendszerint eljutunk oda, hogy az előadott művek csupán ürügyként szolgálnak ahhoz, hogy ezt a megközelíthetetlennek tűnő, elzárkózó, előadói allűrökkel nem rendelkező, nem gesztikuláló, már-már aszkétikusan szigorú embert akarjuk megfejteni.

(Reis Demuth Wiltgen Trio, vendégszólista: Joshua Redman – MOMkult, március 6.; Vijay Iyer és Craig Taborn – Zeneakadémia, március 12.)

Vijay Iyer és Craig Taborn kétségkívül korszakos zsenik, jól mutatja ezt, hogy a Zeneakadémián közel sem volt teltház kétzongorás koncertjükön. A maliciózus megjegyzést nem kerülhettem el, mert ma már lehet tájékozódni, és a ZAK-on ebben a félévben más ilyen kiemelkedő jelentőségű jazzkoncert nincsen. Iyer és Taborn a közelmúltban a német ECM kiadóhoz szerződött, ami már önmagában azért érdekes, mert amerikaiként (Iyer pontosabban indiai tamil bevándorlóként) Amerikában lettek sikeresek, pályafutásuk csúcsán mégis eljöttek Európába. Ez kulcskérdés, hiszen kettejük összeülése kiadói inspiráció, az eredmény pedig kifejezetten európai klasszikus-kortárs hagyományokat visz tovább.

(Gentry Sultan: Magia Polla és Guerilla Fresco – 2018)

A beérés egy ilyen erős avantgárd kötődésű zenekarnál természetesen nem jelenti a kanonizálódást, díjat például soha nem fognak kapni, mindig lesz olyan, aki a zenéjüket meghallva kiszalad a koncertteremből, ugyanakkor elmondhatjuk, hogy itthon talán az egyetlen olyan radikális jazz zenekarról van szó, amelyik hatásaiban, hangzásában, utalásrendszerében valahonnan a Sun Ra Arkestrából, az Art Ensemble of Chicagóból, Ornette Colemanből és mondjuk Charlie Haden Liberation Orchestrájából táplálkozik, de táplálkozik az irodalomból(…), a filmekből és más társművészetekből is. A lényeg azonban a szellemi hozadékból kifejlődött saját hang, aminek közepén az improvizációkkal átszőtt erős szorítású témák állnak.

(Az Új Pátria teljes sorozata az Utolsó Óra program keretében – Fonó Records)

Az Utolsó Óra a háború előtt született kárpát-medencei nemzedék hangzó emlékezete, a felvételek óta sokan nem élnek már, sőt, a legelső lemez főszereplője, a talán leghíresebb, kalotaszegi vidék viszontagságos életet élt prímása, Váralmási Pici Aladár a felvétel után egy hónappal meghalt. Kelemenék addig felfedezetlen kincseket találtak, döbbenetes történeteket hoztak, az Új Pátria tényleg arról, egy olyan világról szól, ami 2000 környékén elmúlófélben volt, és mára talán teljesen el is múlt. Mégis, a zene ereje kifogyhatatlan, és ez a lemezgyűjtemény – már csak az újraéledés okán, és mert bőven van még mit mondani róla – azt bizonyítja, hogy az elvárosiasodás közepette, a modern világban is megvan a helye annak, amit egykor népzenének hívtunk.

(Grammy-díj 2018: a jazzdíjazottak)

Tényleg csak Cincinnatitól Pittsburghig készültek tavaly jó szimfonikus lemezfelvételek? Tényleg ennyire a pénznek kell meghatároznia a zenei értékeket? Vagy csak mi, itt Európában nem értünk valamit, csak nekünk szembetűnő Bruno Mars most elnyert hat díja és a tehetsége közötti aránytalanság? Na majd talán a jazz díjak, amelyek – így visszatekintve – legalább néha tükrözték az aktuális zenei nagyságot.

(Müller Péter and Friends: Nevess magadra! – A helyzet tragikus, de nem komoly – 2018)

Azt hiszem, az az igazán fontos, hogy az életmű görög tovább, új dalok születnek, a régi idők Müllernél nem képezik az üveges tekintetű merengés tárgyát, azok sokkal inkább az újragondolás motiválói, sőt van, amit maga mögött hagy. Az egyik legütősebb koncertzenekar tehát lemezt készített, és bár Müller az országban hirtelen több szálon szétszaladt Szeretni kell című dal népszerűségekor bácsiként jellemezte magát, ez a bácsiság valójában nincsen jelen, nem öregedett bele saját maga nimbuszába, mert nagyon is élő, releváns produkciót hallunk, a kor ugye meg nemcsak a bornál, hanem a zenészeknél is lehet erény.

(Kondor Ádám: Zongoraverseny, bemutató; a Concerto Budapestet Rácz Zoltán vezényelte, a szólista Csalog Gábor volt – Zeneakadémia, január 6.)

Nyilvánvalóan lehetnek más interpretációs értelmezései a zongoraversenynek, azonban hogy már így, a bemutatókor sajátjának érezhesse a késő esti időpontban a közönség, ahhoz a versenyműveket ritkán bemutató Csalog Gábor kisugárzása is hozzájárult. Hangos zenét még nem éreztem ennyire intimnek.

(Sons of Kemet – Művészetek Palotája, december 6.)

Volt már hasonló tapasztalatom, a Swans visszatérő koncertjén a Trafóban, és bizonyosan nem a hangerő fúrt a fejembe és húzta ki az agyamat dugóhúzóként. Az egyéni érzékenységek mindenkinél máshol vannak, de azokat a ritka pillanatokat, amikor zene hatására lépünk át érzékelési küszöböket, amikor a zenehallgatáskor megszokott befogadási magatartásunk már nem elég, egész életünkre megjegyezzük.

(Dave Holland Trio – Get Closers koncertsorozat, MOMkult, december 4.)

Dave Holland, Davis említett korszakának basszugitáros-bőgőse 2005-ben már járt Magyarországon, Győrben, a Mediawave fesztiválon. Akkor kvintettel jött, szólistaként vele volt az azóta hazai kedvencnek számító szaxofonos, Chris Potter is, de nem tűnt fel, hogy zenéjében a Davis-hagyaték ennyire erős. Most a szikárabb trió felállását hozta a MOM-ba egy még meg nem jelent lemez bemutatójára (elmondása szerint a koncert másnapján repültek vissza Amerikába rögzíteni az anyagot), bár a koncert közel két órája bőven túlmutatott egy sorlemezen. Az anyag sokrétű folyamatzene, és ha a gitár újrahúrozása miatt kerekedett bőgőszólót kihagyjuk is, nem tudom elképzelni, hogy ez csak egy szimpla lemez legyen.

(Avital meets Avital – Cafe Budapest, Uránia mozi, október 12.; Dr. Lonnie Smith Trio – Budapest Jazz Club, november 8.)

Hogy a nagy, még életükben legendává váló zenészek bizonyosan varázslók, azt Dr. Lonnie Smith ismét bizonyította úgy, hogy szerintem az ő fejében is meg-megfordul, hogy ő bizony mágiát szór a közönség közé. Rögtön Jimmy Smith és Wes Montgomery híres Mellow Moodjának egy „feltempósított” változatával nyitott a trió, és ezzel a hangulat alapjai meg is voltak. Lonnie Smith már a hatvanas években alaplemezeket jelentetett meg a Blue Note-nál, majd egy több évtizedes kanyart követően tavaly ismét a kiadók kiadójához igazolt, és már itt  adta ki Evolution című lemezét. Nem mondanám, hogy lemezbemutatót hallottunk (én az est második koncertjét voltam), de Smith esetében szinte teljesen mindegy, mit játszik, a lemez számait úgyis hallhattuk már más felvételein is.

(Get Closer koncertsorozat: An evening with Pat Metheny – MOM Sportcsarnok, november 4.)

Metheny már jó viszonyítási alap lenne, erősen gondolkodva sem tudok nála befolyásosabb, tehetségeket felfedező és többet dolgozó zenészt mondani, pláne olyat nem, aki tényleg mindenkivel játszott és készített lemezeket Ornette Colemantől David Bowie-ig (a jazztörténelemben centrálisabb alak csak Miles Davis volt). Metheny jazz-zenész ugyan, de az általa képviselt nyitott attitűd miatt a world wide zeneiparban is hatalmas tisztelet övezi. Hasonló, mint Elvis Costello visszafelé, aki a pop-rock felől lépett a jazz irányába, csak éppen ő nem ennyire kiválóan képzett zenész, ám hasonlóan termékeny szerző. Mert Metheny legfőbb erénye mégiscsak a kimagasló zenei tudás, és emellett ott van szorosan, hogy érzi, mit kell adni a közönségnek.

(Danilo Perez, John Patitucci, Brian Blade: Children of the Light – a Café Budapest zárókoncertje a Budapest Jazz Clubban, október 22.)

(Alexander von Schlippenbach és Ajtai Péter az Újbuda Jazz Fesztiválon – MU Színház, október 1.)

Amikor 15 éve Peter Kowald halála miatt Schlippenbach ugrott be ugyancsak a MU Színházba egy másik fesztiválra, ugyanúgy játszotta az Evidence-t és a Trinkle Tinkle-t. Mi ez? Egy begyakorolt hakni? Vagy az örökkévalóság? Nyilván az utóbbi, hiszen ebben a lényegét tekintve kis ambitusú pályafutásban tényleg összezsúfolódik a jazz kreatív történelme néhány kulcsmotívumra és alakra koncentrálva (rendben, a hatalmas, és a szabadzene első big bandjét, a Globe Unity Orchestrát nem szabad elfelejteni).

(John Scheinfeld: Chasing Trane – BUDOKU-vetítés, Uránia Mozi, szeptember 22.)

John Coltrane lényét nehéz csupán a belső énjében megélt és ott zajló folyamatok alapján megérteni, de nem is biztos, hogy erre szükség van, hiszen a jazz nyitott a szabad értelmezésre. Sajnos a filmből hiányzik a szabadság metaforájaként a poézis, egy bátran vállalt saját filmes hang, és ilyenformán a Chasing Trane csak egy utolsó pillanatban szépen összeállított szoborpolírozó dokumentumgyűjtemény lett.

(Ludovico Einaudi – Művészetek Palotája, szeptember 10.)

A halk zenét ugyanazért kell hangosítani, amiért a hangosat: hogy mindent ugyanúgy lehessen hallani. Nem tudom, miért nem számít Einaudinak, miért nem veszi észre, hogy a kortárs póz madárijesztővé változtatja, ha még a zenei, dinamikai mélységeket, a részleteket is elhagyja, ha már az invencióval nem sikerült találkoznia. Folyamatosan zeng valami, a zongora hosszan kicseng, az ott lent, a jobb lábnál inkább egy folyamatosan nyomva tartott gázpedál, az együgyűség fátyolba burkolózik, a csomagolás szép, és sokaknak ez bőven elég.

(Tóth Viktor Tercett feat. Gareth Williams: But Inside – Fonó, 2017)

Autonóm személyisége, az ebből fakadó zene, a hangok segítségével elmesélt történetek magasan kiemelik Tóth Viktort a magyar jazz mezőnyéből. Jó ideje saját útját járja; megnéztem, a nevén futó első lemezéről 12 éve írtunk, és az akkori frissesség azóta mit sem változott. Az akkor tapasztalt bölcsesség ma is ugyanolyan megkapó, pedig Tóth még mindig csak negyvenéves. Van valami eredendő, meghaladhatatlan, a gyökerektől elinduló és a csúcs felé közeledve a magasban is jelen lévő tisztaság, az altszaxofonjának soundjából, a dallamívekből, a kompozíciókból visszaköszönő egy irányba néző eltökéltség, és ezek összetéveszthetetlenné teszik játékát és szerzeményeit.