(Coltrane Legacy: Nairobi – Fonó, 2022)

Valahol minden jazzrajongó a St. John Coltrane egyház tagja (a valóságban is létezik ilyen San Franciscóban), de a magyar Legacy szextett – megőrizve Coltrane lényének és muzsikájának szent áhítatát – élővé varázsolta a hagyatékot és nagy-nagy tisztelettel tett hozzá. Ha nem tudjuk, mi ez a felvétel, mondjuk egy úgynevezett blindfold, azaz vaktesztet csinálnánk akár egy avatott coltrane-istával, még ő is zavarba jönne, mert itt bizonyosan reinkarnálódásról van szó, egyértelműen olyan, mintha ő játszana, holott pont ezt a zenekari hangzást nem találjuk meg a felvételei között.

(Subtones: Lángolj, lemezbemutató koncert – Várkert Bazár, szeptember 3.)

A Subtones országos ismertsége az A Dal című tévéműsorra vezethető vissza, amit meglepő módon majdnem megnyertek. Nem azért meglepő, mert rossz volna az ott bemutatott Nem segít más című szám, amelynek soraiból a lemez címét is merítették, hanem azért, mert a hangnemből kitérő, lényegében jazz-szerzeményként nem csupán két-három hármashangzatra támaszkodó, fejlett vokális képességekről tanúskodó dalról van szó. És valahol ez a Subtones titka, vagy mondhatjuk azt is: a jótéteménye, hogy az igényes sokrétegűséget ötletesen, humorral, értékeket felmutatva csempészik vissza a szélesebb közönség elé.

(Djabe and Steve Hackett: The Journey Continues – Budapest Jazz Club, augusztus 18.)

Biztos vagyok benne, hogy az együttes elsőszámú titka az, ahogy képes megszólítani a közönséget. A másik nagy titok szerintem a szinte kizárólag instrumentális számok dalszerű szerkezete, amelyek úgy találják meg a kulcsot a népszerűséghez, hogy közben azért finom zenei csemegékkel és jó hangszeres teljesítménnyel felépített világuk jó 25 éve meglehetősen állandó. A Djabe kétségkívül a magyar kultúra legkurrensebb árucikkei közé tartozik, bődületes adatokat olvasni a weboldalukon, hogy a világon hol, hányszor, kikkel léptek fel, és az sem mellékes, kik voltak és kik most a zenekari tagok.

(Barre Phillips és ifjabb Kurtág György: Face à Face – ECM, 2022)

Ifjabb Kurtág György is készített már lemezt az ECM-nél Kurtagonals címmel, Phillipsszel mégis egy félreértésen alapuló eset nyomán kezdtek el dolgozni. A nagybőgősről dokumentumfilmet forgató rendező 2013-ban szerette volna, ha Kurtág Györggyel egy duófelvételt készítenek, ám ő a papára, idősebb Kurtágra gondolt, míg Phillips épp akkoriban hallotta egy fesztiválon ifjabb Kurtágot, és automatikusan hozzá fordult. Együttműködésük azóta is tart, a magyar közönség többször is hallhatta őket, például néhány éve a MU Színházban az Újbuda Jazz Fesztiválon Gőz Lászlóval kiegészülve egy remek koncerten.

(Aki Takase Carmen Rhapsody – Opus Jazz Club, július 21.)

Mayumi Nakamura előadásában végig nyilvánvaló az idézőjel, valahol a groteszk és az irónia között billeg, még akkor is, amikor tisztán a közismert dallamokat énekli. Remek énekes ő, így nem a hangok tisztaságáról van szó, hanem arról, hogy Takase jelentősen átdolgozta az operát, talán improvizatív részeknek is hagyott benne felületet, ám lényegében egy kortárs jazzművet tett le elénk, és így is megmaradt sok eredeti elem.

(Lakatos Róbert: 30 duó; Ephemere: Te is tudod – Fonó, 2022)

Lakatos Róbert eltökélten építi életművét, a Rév és az Esszencia zenekarokból jól ismerhetjük a felvidéki prímást és brácsistát, aki művészeti tevékenysége mellett a komáromi Egressy Béni Művelődési Központ igazgatója is. Most az utóbbi hangszert kapta kézbe, miután megírta a 30 duót hegedűre és brácsára. Nem tévedünk, amikor már a címet olvasva áthallást feltételezünk Bartók Béla 44 duó két hegedűre című ciklusával. A pedagógiai célzatot nem hangsúlyozza Lakatos, de a 30 kis mű, vagy csokorba foglalva: tétel, annyira adja magát és annyira egyértelműen jó tananyagnak tűnik a lemez remek előadása alapján, hogy hiba lenne nem bevezetni a zeneiskolák tananyagába.

(SFJAZZ Collective: New Works Reflecting the Moment – Müpa, június 24.)

Az SFJAZZ Collective-ben eddig az amerikai jazz (és az r&b) 30-40 legnagyobb alakja váltotta egymást Brian Blade-től Joshua Redmanon keresztül Bobby Hutchersonig és Joe Lovanóig; ki egy évig, ki hosszabb ideig volt tag. A kitűzött cél hatalmas munkával jár, nem tudom, ez a szakajtónyi sztár hogyan képes időt áldozni erre a projektre, de kétségkívül működik, és az irgalmatlan magas minőségű muzsikálásukkal őrzik a jazz lángját.

(Gyémánt Bálint trió – Opus Jazz Club, június 9.)

Az összhangzás szuper, Gyémánt Bálint gyöngyöző futamait, nagy akkordozásokból kiperdülő dallamait, a háttérben bujkáló finom effekteket részben biztosan Bill Frisell ihlette, Bartók Vince egyszemélyben testesíti meg John Patituccit és Jaco Pastoriust, Szabó Dániel Ferenc gazdag, intenzív dobolása pedig mintha Baló István játékát ötvözné egy modern felfogással.

(Phil Minton – Mezei Szilárd Duó – Lumen, JazzaJ koncertsorozat, május 22.)

Mezei Szilárd és Phil Minton megismételhetetlen duója több mint zene, de a viszonylag régen ismert idiómái ellenére nem tudom pontosan megmondani, hogy micsoda. Egyfelől kiismerhetetlen, másfelől nagyon is világos, mit várhatunk. A JazzaJ kompromisszumok nélkül vállalja marginális területek bemutatását, amelyek után bizonyosan lesznek, akik nemhogy marginálisnak, hanem egyszerűen nem létezőnek fogják tekinteni, amit láttak és hallottak.

(Raul Midón – Budapest Jazz Club, május 8.)

Midón az elmúlt bő 15 év egyik nagy amerikai hőse, a vak csodagitáros, aki trombita nélkül trombitál dalaiban. Apja argentin táncos bevándorló, anyja afroamerikai, látását a rosszul alkalmazott inkubátorban vesztette el ikertestvérével együtt. Tulajdonképpen semmi nem volt adott ahhoz a szárnyaló karrierhez, ami a 2005-ben megjelent dal és az azonos című State of Mind lemezhez vezetett, hacsak azt a belső vibrálást nem tekintjük, ami a koncert(ek)en (mert egyszerre két előadást is tartott) ránk is átragadt.

(Uri Caine: Bartók Project – Bartók Tavasz a Művészetek Palotájában, április 10.)

Uri Caine pályafutása, ha klasszikusokhoz nyúl, garanciát jelent arra, hogy komoly projektet hoz össze, és hát Bartók már régóta szerepet játszik az életében. Nem is a mostani koncert előfutárának tekinthető, 2006-ban a Trafóban végül „Hungarian Project” néven bemutatott koncertre gondolok. Akkor – és ezt szeretem elmesélni – volt alkalmam egy díszkötéses, első szériás ezer forintost átnyújtani neki, gondoltam, micsoda ereklye lesz a Bartók-képmással díszített bankjegy; de rögtön közölte, hogy a nyolcvanas évek közepéről már vitt haza magával a jó öreg ezresünkből, mert a zeneszerző – ahogy nagyon sok jazz-zenésznek – neki is a szíve csücske régóta.

(Brad Mehldau: Jacob’s Ladder – None­such, 2022; Ethan Iverson – Every Note is True – Blue Note, 2022)

Jól ismerjük Mehldau viszonyát a pop-rockhoz, budapesti koncertjein is rendszeresen játszik feldolgozásokat a Beatlestől Joni Mitchellig, most azonban kiderült, hogy a progresszív rock a szíve csücske. A lemezen lényegében mindenki szerepel a trióján kívüli világából, akikkel zenélni szokott, és új arcokat is beemelt, ilyenpéldául a nagy lépésekkel a csúcs felé haladó énekes, Cécile McLorin Salvant. Ha a lemezeknek lenne rendezőjük, ezt az albumot Quentin Tarantino rendezte volna, annyi az oda-vissza hatás, kis megbújó elem, nivellálás, a kontextusok szédítő pörgetése.

(Genesis of Genius – Ornette Coleman: Something Else!!!!; Tomorrow is the Question – Contemporary/Craft/Universal – 1958, 1959/2022)

Don Cherry, akinek Coleman lényegében több lemezén is a társfőszerepet biztosította, a háromdimenziós sakkjátékhoz hasonlította Ornette zenei rendszerét. A pocket trombita (Cherry) és altszaxofon (Coleman) semmihez sem hasonlítható, jellegzetes együtthangzása körül minden forog, a blues 13 vagy 25 ütemes, a fogódzók nem egyértelműek, haladunk a hangok egyenrangúsága felé, ami másfél évtized múlva Coleman harmolódikájában válik igazán alapvetéssé.

(Cserepes Károly: Nachtmusik – Fonó, 2021)

Valahol mindegyik anyag más, mégis érezzük, hogy egybetartoznak úgy, hogy stilárisan, az alkotóeszközöket és az alapanyagokat tekintve markáns különbözőségeket lehet felfedezni, ugyanakkor már az első néhány hang alapján beazonosítható Cserepes keze nyoma. A feketetói vásár vagy a gyermekdalok önmagukban fókuszált koncepciót takarnak, viszont a következő két lemez, főleg az új Nachtmusik igazán tág perspektívába helyezi a korábbi munkákat is.

(Kóródi Tamás és a Hit Space You­Tube-csatornáiról)

Kóródi Tamás videocastjében sok tartalék van még, több ötlet indult el párhuzamosan, gyakran azt az emberi oldalt is felmutatva, amivel a sanyarú helyzetben lévő utcazenészekre is felhívja a figyelmet. Ez a Youtube-csatorna a zenei élet közepéről igyekszik tudósítani, szórakoztatni, művelni egy nagyon helyén lévő fiatalember szemléletmódján keresztül.

Glass rendkívül szűk eszköztárral dolgozik, vázakat épít, amiket aztán nem öltöztet fel. Azt hihetnénk, hogy ez nem más, mint jól megfontolt konstruktivista hozzáállás, ami egyszer bejött, ezért úgy maradt. Az életkor azonban legitimálja Glass elképesztően népszerű stílusát, mert ha csak a jól menő bolt érdekelné, 85 évesen már nem volna miért csinálni.

(Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál 2022, nyitókoncert – Zeneakadémia, Solti Terem, január 8.)

Az Átlátszó egyfajta gyúanyag, mert ha folyamatos gondolkodás és a megnyilvánulási felület pásztázása zajlik, akkor a haladás garantált. Az Átlátszót övező vibráló alkotni vágyás, ami az újzenei értelmezés szerint az előadókra is kiterjed, rendkívül megkapó: talán nem is csak az elhangzó zenéket szeretjük meg, hanem azt a közeget, amely a művek megszületését indukálta.

(A 64. Grammy-díj jazzjelöléseiről)

A szubjektív szemezgetés végén még külön kiemelném a két legszebb lemezt. Ron Carter, Jack DeJohnette és Gonzalo Rubalcaba Skyline-ja a latinos hangütést vegyíti a termés legcoolabb ritmusszekciójának finomságával, míg Eliane Elias Chick Coreával elkezdett kétzongorás Mirror, Mirrorja Chucho Valdés-zal befejezve is érzéki, lüktető, és a két hangszert eggyé olvasztó lemez lett. Mindezek mellett a jazz további kategóriákban is megjelent, komoly támogatója, kiszolgálója lett más műfajoknak, ami egyvalamit jelent: a piacosodás meghatározóvá válását, ami a jazznek nem biztos, hogy jót tesz.