ÉLET ÉS IRODALOM

Aczél Endre

Orbán Viktor futballmániája közismert, és elöljáróban annyit mondanék, hogy nem ő az első és az utolsó regnáló miniszterelnök, akinek mániája van. (Előzmény az ÉS-ben – Kovács Zoltán: Nonprofit, 2013/32., aug. 9.)

A kérdés csak az, hogy milyen, és mire vitte vele?

Edward Heath brit miniszterelnök például zene- és vitorlásbolond volt; előbbi minőségében – karmesterként – a világ legismertebb zenekarait dirigálta, utóbbiban a többszörös verseny- és díjnyertes brit yachtválogatott kapitányaként szerzett érdemeket.

Ehhez képest Orbán egy székesfehérvári kis csapat (MÁV Előre) NB I.-es keretének kispadjáig vitte. Kettejük között azonban nem a teljesítmény a lényegi különbség. Hanem az, hogy Orbán hivatali ideje kellős közepén érezte fölhatalmazva magát egy olyan szózuhatag kibocsátására, amelyben mániája tárgyát – a magyar labdarúgást – szövetségestül, elnököstül, klubostul – „évértékelte” (vö. interjú a Puskás Akadémia sajtófőnökével) és ítéletet mondott mások – megint az Európai Unió – hülyesége fölött.

Nekem azzal van bajom, hogy OV labdarúgó-pályafutása túlságosan is szerény az ítélethirdetéshez. Közelebbről: ő soha nem volt elég jó focista, se edző, se klubvezető ahhoz, hogy beleüsse az orrát a sportág ügyeibe. Minthogy azonban a sajátjának érez mindent, ami ebben az országban történik, gátlás nélkül rajzol hazaffyasan optimista jövőképet klubok és válogatottak elé, ad tanácsokat a teendőkről.

Amit én azért érzek szánalmasnak, mert ilyesmire jelentős szakmai – nem csak sportbéli – karriert felmutató, ám nála sokkal sikeresebb hajdani sportolók nem vállalkoznak, igaz, nincsenek abban a helyzetben, hogy falusi portájuk mellé stadiont építtessenek. Magyarország egyik legkiválóbb közgazdásza, az évtizedeken át Amerikában, ma a Corvinuson oktató egyetemi tanár, dr. Magas Istvánpéldául – tudomásom és emlékezetem szerint – soha nem elemezte a magyar vízilabda állapotait, holott 1976-ban, Montrealban olimpiai bajnok volt. Finoman szólva is többre vitte a sportban – a sporton kívüli világban elért teljesítményeikről is megvan a véleményem –, mint Orbán.

Visszatérve azonban Heath-hez. Ő megalapította az Európai Ifjak Zenekarát, Orbán meg a Puskás Akadémiát. Előbbi az Unió valamennyi tagországának legkiválóbb ifjú muzsikusait fogta és fogja a mai napig egybe; utóbbi – finoman szólva is vitatható eredménnyel – felcsúti labdarúgó-utánpótlást nevel. Amíg hivatalban volt, Edward Heath egy szó erejéig nem nyilatkozott a mániájáról, mániáiról, Orbán viszont képtelen volt megállni, hogy miniszterelnökként ne dicsekedjen az akadémiájával meg mindennel, ami állítólag az ő áldásai folytán a magyar labdarúgást előre viszi. (Stadionok nézők nélkül.) Ez az óriási különbség kettejük között. Heath kivárta, hogy búcsúzzék a miniszterelnökségtől – és csak azután írt könyveket a mániáiról: egyet a zenéről, egyet a vitorlázásról, egyet az utazásairól. Amíg hivatalban volt, egyetlen szóval sem beszélt az angol zenei és sportéletről, noha lett volna rá oka, módja. Illetlennek gondolta. Úgy fest, kevesebb volt benne a hiú becsvágy, mint kései magyar utódában. Aki – ad notam – azt se tudta megállni, hogy önnön Facebook-oldalára a sikeres magyar úszóvébé-pályázat után kiírja: „Győztünk!” Még arra is képes volt, hogy az eredményhirdetésre elutazzék Barcelonába („tutira” ment, persze), és ünnepeltesse magát. Eszembe jut, hogy amikor 2005-ben Szingapúrban a NOB Londonnak ítélte a 2012-es olimpiát – ami mégiscsak több mint egy úszó-vébé –, Tony Blair nem volt ott. Lord Coe-t, a volt kétszeres olimpiai bajnokot, a szervezőbizottság elnökét ünnepelték.