► John Dickson Carr: A sorozatos öngyilkosságok esete. Fordította Bart István. Multiverzum Kiadó, Bu­­­da­­pest, 2023, 182 oldal, 3990 Ft

► John Dickson Carr: Az Aranyboszorka. Fordította Illés Róbert. Multiverzum Kiadó, Budapest, 2023, 256 oldal, 4490 Ft

John Dickson Carr mindenképpen megéri az újrafelfedezést. 1906-ban született az Egyesült Államokban, a pennsylvaniai Unionstownban, a családi hagyományokat követve (apja ügyvéd és pennsylvaniai kongresszusi képviselő volt) jogi tanulmányokat folytatott, de az 1920-as évek végén, sok írni, az irodalommal hivatászszerűen foglalkozni kívánó honfitársához hasonlóan Párizsba költözött, ott angol lányt vett el, és az 1930-as évek elejétől majdnem két évtizeden át Angliában élt, mielőtt nemzetközileg már jegyzett és sikeres krimiíróként a háborút követő években visszatelepült volna az Egyesült Államokba. Írói debütálását 1930-ban megjelent első krimije jelentette, és ezt 1977-ben bekövetkezett haláláig több mint hetven könyvcím követte (ezek egy részét írói álnevén, Carter Dicksonként jegyezte), néhány novellagyűjtemény, rádió- és színjátékainak gyűjteményei már halála után láttak napvilágot. Definitív életrajzi monográfiát írt Arthur Conan Doyle-ról, esszékötetet Sherlock Holmesról, 1963 után is, amikor agyvérzés érte és fél oldalára lebénult, penzumszerűen közölt ismertetéseket a múlt század közepén még virágkorát élő krimiirodalom köréből és rendületlenül publikálta tovább saját bűnügyi regényeit.

► Colson Whitehead: Alvilági be­csület. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2023, 335 oldal, 5990 Ft

Úgy hozta a sors, hogy Colson Whitehead immár negyedik regényéről írok ezeken a hasábokon. Az 1969-ben született fekete amerikai író előző három könyvében nem győztem méltatni írói változatosságát, főtémáinak, figuráinak és helyszíneinek sokoldalúságát, dicsérni a képességét, hogy minden egyes alkalommal elkerülte a korábbi változatok bevett eljárásait, és eddig éppen elégszer (háromszor, amióta csak a 21. Század Kiadó megjelenteti magyarul Colson Whitehead regényeit, és ezzel szert tesz egyfajta saját védjegyre) ünnepeltem a nyilvánvaló tényt, hogy Whitehead bármikor tud addig felfedezetlen utakra lépni. A föld alatti vasút (2017), A Nickel-fiúk (2019) és a Harlemi kavarás (2021) egyaránt úgy hatott, mint afféle mindenkori vadonatúj kezdet. Colson Whitehead mostani regényével, az Alvilági becsülettel kapcsolatban írom le először az általánosan értett „ugyanolyan” jelzőt.​​​​​​​

► J. M. Coetzee: A lengyel. For­dí­totta Borbély Judit Bernadett. Kult Könyvek, 21. Század Kiadó, Bu­da­pest, 2023, 126 oldal, 4490 Ft

És Beatriz elsőbbsége rendjén van, hiszen Witold, az események színhelyéről eltávozó férfi főhős az udvarló, a csábító, a csábítás sikeressége, beteljesülése vagy be nem teljesülése viszont igazából minden egyes ponton e szerelem tárgyának, az otthon maradó Beatriznak a meghozott döntésein, mérlegre tett igenjein vagy nemjein múlik. Ennek az eljárásnak (Beatriz a legutolsó apróságot is megfontoló, önfeltáró gondolkodásának, időről időre egy-egy kérdés körüljárása és mérlegre tétele ellenében hozott döntéseinek, illetve mindenekfelett természetesen a tankönyvi módon áttetsző és világos, szenvtelen elbeszélői/történetmondói attitűdnek) köszönhető, hogy A lengyel a legutolsó mozzanatáig (és képletesen még azon is túl) nyitott és mindig másképpen, a várttól vagy előre kiszámíthatótól eltérően folytatódó cselekményre alapozott irodalmi mű, csekély terjedelme ellenére (vagy éppen ebbe a csekély terjedelembe így belekomponálva) is az irodalmi képzelő- és teremtőerő káprázatos kvintesszenciája marad.

Cormac McCarthy: Az utas / Stella Maris. Fordította Greskovits Endre. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023. 444+203 oldal, 6999 Ft

Az utas és a Stella Maris az Egyesült Államokban egyaránt 2022-ben jelent meg, az előbbi október 25-én, a második december 6-án, két hónap különbséggel tehát, két, egymáshoz igen hasonlító borítóval, de két különálló könyvként. A Jelenkor Kiadó számára adott volt a dilemma: az amerikai kiadáshoz hasonlóan két önálló kötetet adjanak közre vagy pedig vonják össze a két regényt egyetlen könyvtestben. Az utóbbi mellett döntöttek, ráadásul a rendhagyó megoldást választották: a két regény nem lineáris elrendezésben következik egymás után. Ha az olvasó Az utas végére ér, egyszerűen megfordítja a könyvet, és a túloldalon, a regény a másikétól független, saját oldalszámozásával kezdhet bele a Stella Marisba (vagy ugyanezt megteheti fordítva, és kezdheti az Amerikában később megjelent regénnyel).

► Charlotte Wood: A gyerekek. Fordította Morcsányi Júlia. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2023, 271 oldal, 4299 Ft

A gyerekek esetében a találomra választásnál garancia volt a szememben a szerző nemzetisége (a se nem Amerika, se nem Anglia, mégis angolszász Ausztrália hasonlíthatatlan természeti tágasságával és különleges urbanizációjával mindig is rendhagyó színhelye az irodalmi fikciónak), életkora (az 1965-ben született Charlotte Woodnak első zenéit sercegő bakelitlemezekről vagy elakadó/visszatekerendő kazettás magnóról kellett hallgatnia, kezdetben nyilvánvalóan filmre fényképezett, legelső fogalmazványait még egészen biztosan írógéppel pötyögte A/4-es géppapírra, sort váltott és alighanem indigót is tett a befűzött papírlapok közé, és volt jócskán idő, hogy leveleit postai úton juttatta el a címzettekhez), magyar kiadója (a Magvető Könyvkiadó mégiscsak a Magvető Könyvkiadó), illetve a regény fordítójának, Morcsányi Júliának a személye (akinek Cormac McCarthy-fordítását, az Isten gyermekét igen nagy becsben tartom).

► Ashley Flowers: Sok jó ember. Fordította Pék Zoltán. Next21 Kiadó, Budapest, 2023, 335 oldal, 5490 Ft

És ha már az önéletrajziságnál tartunk, a szerző, Ashley Flowers, aki könyve publikálása előtt egy sokmilliós hallgatottságú, a valóságban megtörtént bűnügyeket feldolgozó podcast szerkesztője volt (ezzel azóta sem hagyott fel), 1989-ben született, nagyjából ugyanakkor, amikor önarcképszerű főhősnője, Margot Davies. A fikció szerint Margot tízéves korában kikerült ugyan szülővárosa különleges zártságából, húsz év múlva visszakerülni ugyanide nem okoz neki megoldhatatlan megrázkódtatást – ennek pszichologizmusáért és hitelességéért nagyrészt főhős és szerző egyforma generációs tapasztalata szavatol.

► Javier Marías: Tomás Nevinson. Fordította Tomcsányi Zsuzsanna. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023, 632 oldal, 5999 Ft

Berta Isla és Tomás Nevinson mind a ketten az írói fantázia teremtményei, regényszereplők, és a Berta Isla meg a Tomás Nevinson egyúttal két regénycím is, a kortárs spanyol próza talán legkiemelkedőbb alakjának számító Javier Marías utolsó két regényének címei. A címadás módja (a borítón minden kísérő sallang nélkül egyedül csupán a főhős neve olvasható) a modern regény elemi, és koronként aztán nagy hangsúllyal újraéledő klasszikus konvencióját idézi. A Berta Isla eredetileg 2017-ben jelent meg spanyolul (a magyar változat a mostani regényt is fordító Tomcsányi Zsuzsanna jóvoltából 2019-ben, ugyancsak a Jelenkor Kiadó gondozásában). A Tomás Nevinsont Marías a koronavírus-járvány idején írta, Spanyolországban 2021-ben látott napvilágot, és utolsó regényének bizonyult, mert az író a vírusfertőzés szövődményeként kialakult tüdőgyulladásban 2022 szeptemberében, néhány nappal hetvenegyedik születésnapja előtt meghalt. 

► Avni Doshi: Égett cukor. Fordította Nagy Mónika Zsuzsanna. Park Könyvkiadó, Budapest, 2023, 326 oldal, 4999 Ft

Normál esetben, az általános emberi szabályok vagy akár a hagyományos indiai felfogás szerint is (a cselekmény a nyugat-indiai Púnében, egy főként hinduk lakta, hárommilliós, de indiai léptékekkel mérve, a hatalmassá növekedett indiai megapoliszokkal összehasonlítva kisvárosiasnak tekintett helyen játszódik) ez a segítség természetes és magától értetődő lenne. Anya és lánya közös múltját azonban olyan sok rossz emlék terheli, hogy a feladat a lány részéről nem könnyen teljesíthető, az anya oldaláról pedig folyamatos ellenállásba ütközik. Súlyosbítja a helyzetet, hogy ez az időszak egybeesik a fiatal nő családalapítási törekvéseivel, viszonylag friss házasságával és első gyermekének megszületésével. Az anya képletes és valóságos árnya a lány minden cselekedetére, ténykedésére, reflexiójára és jövőbeli elképzelésére rávetül, kettejük viszonya két, egymással szemben álló és első látásra elmozdíthatatlan frontvonalban, amolyan állóháborúként artikulálódik.

► Külországi könyvespolcokon. Tanulmányok Esterházy Péter ide­gen nyelvű recepciójáról. Szer­kesz­tette Görözdi Judit és Balogh Magdolna. Reciti Kiadó, Budapest, 2022, 388 oldal, ármegjelölés nél­kül; a könyv a kiadó oldaláról sza­ba­don letölthető és a Creative Com­mons megadott szabályozása sze­rint felhasználható.

A Külországi könyvespolcokon széles körű nemzetközi összefogás eredménye, egy 2021. szeptember 9-10-én Pozsonyban megrendezett kétnapos tudományos konferencián alapul. Az összeállítás szerkesztői arra törekedtek, hogy az anyag lehetőség szerint minél átfogóbban tekintse át az Esterházy-oeuvre állását az összes lehetséges „külországban”, ahol ez az oeuvre legalább minimális mértékben jelen van (a címbe emelt összetétel, a „külországi könyvespolcokon” is egy Esterházy-szövegből vett idézet). […] Olyasfajta tudományos gyűjtemény lett, ahol a darabok tárgya hellyel-közzel azonos, ez a tárgy, Esterházy Péter külföldi recepciója, könyvei lefordításainak története és e könyvek utóélete (az adott kultúrában betöltött konkrét helye) azonban sokféle beszéd- és megközelítésmódban kerül elő a kötetben.

► Milan Kundera: Hecc. Fordította Varga György. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2022, 174 oldal, 3700 Ft

Csak a Hecc iskolaigazgatója nem egy menyasszonyának címzett nyitott képeslapra felfirkált kétsoros üzenettel él („Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij! Ludvik.”), mint a Tréfa főszereplője, hanem a fent említett rajzzal, szándéka viszont ugyanúgy a megdöbbentés, a szokásos vagy bevett szabályok és formák megszegése. Különbség egyedül abban van, hogy Ludvik üzenetével a menyasszonyát próbálja megdöbbenteni, eszébe sem jut, hogy viccesnek szánt privát sorai a nagyvilág tudomására jutnak, olyan emberek kezébe, akik rögvest dönteni fognak a jövőjéről és büntetésként ellehetetlenítik őt, az iskolaigazgató viszont, éppen ellenkezőleg, azt szeretné, ha az ő üzenete, a táblára felrajzolt ábrája minél nagyobb nyilvánosság előtt tárulna fel, és minél nagyobb botrányt kavarna.

► Julia May Jonas: Vladimir. For­dí­totta Merényi Ágnes. Park Könyv­kiadó, Budapest, 2022, 276 oldal, 4500 Ft

Mindezek tetejébe a Vladimir kiváló, gördülékeny regény elsősorban az időről, az emberi életidő és a történelmi korszakok megszabta idő természetéről, amelynek középpontjában egy önző és végeredményét tekintve kétségekkel teli, végső soron személyiségromboló gesztus áll, egy korosodó nő a fiatalabb férfikollégája iránti óhatatlan vágyakozásának részletes rajza és merész kitárulkozása. A Vladimir egészen biztosan nem referenciális önéletrajzi regény, debütáló szerzője, a Brooklynban élő Julia May Jonas 1981-ben született, a nemzedéki korfán inkább a céltábla közepébe állított Vladimir, mintsem a nyilát kilőni készülő főhősnő közelében. Engem, azt hiszem, ez a tény segített annak felismeréséhez, hogy a Vladimir inkább nagyon jó kézzel megírt, a megszokott helyzeteket számtalan ponton kifordítva szemlélő középfajú társadalmi regény, és mégsem az, aminek első nekifutásra tűnik, irodalmi eljárásokkal létrehozott elsőrangú lektűr.

►Szerdahelyi Márk – Borovi Dániel: Szobrok és szobrászok a 19. századi Magyarországon. Holnap Kiadó, Budapest, 2022, 239 oldal, 9900 Ft

El lehetne mondani tehát így is, megtörténése szerint mindezt, de a szerzők a bevezetőben emlegetett legfontosabb célkitűzés, a szoborérzékenyítés érdekében más koncepciót választanak. A rendelkezésükre álló anyagot öt nagyobb fejezetbe sorolják, cím szerint a következőkbe: A szobrász a 19. században (ez meséli el legklasszikusabban a történeti szálat); A gondolattól a mintázásig (amely a szobor ötletétől az alkotó kiválasztásáig és szerződtetéséig követi a folyamatot), A szobor születése (amely az első agyagmintát elkészítő szobrász műhelyével, néha nagy számú és tökéletes névtelenségben maradó segéderőivel, a szobormű kiválasztott anyagának lehetőségeivel vet számot, de itt kap helyet a szobor kivitelezése, a kőfaragás és az öntés vagy a lemezdomborítás technológiája is), külön fejezetbe kerül a Szállítás és felállítás, és külön fejezet szól arról az időről, amikor a szobor már végső helyére kerül, és elkezdi élni a nyilvános életét, a Fogadtatás és utóéletről. Mindez feltördeli a megszokott haladványt, a könyv első felében a leggyakrabban alkalmazott retorikai fordulat az „erre majd részletesebben kitérünk”, második felében pedig az „ahogy említettük már” lesz.

► Michael Chabon: Telegraph Avenue. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2022, 510 oldal, 5490 Ft

Talán szerencsés együttállás, hogy a Telegraph Avenue-nak, megint csak mindent tekintetbe véve, mégsem feltétlenül a voltaképpeni narratívája a legszembetűnőbb és leglátványosabb vonatkozása. 2004 nyarát írjuk, de az időben úgy harminc-negyven évet visszalépve ott dübörög, kattog, harsog és zakatol a könyvben egy egész korszak képzete, nagyobbrészt a tömegkultúrából származtatott elemek, dalok és slágerek formájában, jellegzetesen fekete bakelitlemezekről (mégiscsak egy régivágású lemezbolt körül forognak az események), de tévéreklámok, filmek, korabeli sorozatok, képregények, illusztrációk, fényképek, újságcikkek, fanzine-ok, magazinok is hatalmas mennyiségben, sokszor valóságos tárgyak a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekből, mindaz, ami a következő évezred középosztálybeli átlagemberének elméjében és környezetében egy-egy dologról vagy emléktöredékről ezzel a korszakkal, a benne leélt élethez kapcsolódóan felmerül. És nagyobbrészt a tömegkultúra uralja ugyan a Telegraph Avenue intellektuális világát, mégis helyet kap e világban az elitkultúra jó néhány eleme is, Marcus Aureliustól Quentin Tarantinóig, egyáltalán nem az átlagamerikai módon – a tömegkulturális és a kulturális allúziók mögül is mintha a kortárs amerikai irodalom leghasonlíthatatlanabb wonderboy-a (hogy a Fenegyerekek eredeti angol címét alkalmazzam itt), Michael Chabon kukucskálna felénk.

► Virginie Despentes: Vernon Su­butex I–II–III. Fordította Tótfalusi Ágnes. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2022, 367+357+375 oldal, 7999 Ft

Az ember belekezd az 1969-ben született, eddig kilenc regényt közreadó Virginie Despentes trilógiájába (ezek közül a Vernon Subutex immár a harmadik könyv a szerzőtől magyarul), és hosszú ideig, úgy nagyjából az első kötet végéig úgy érzi, az „év könyvét” tartja a kezében. A másodikban aztán mintha leülne a kezdeti, egy teljes köteten át kitartó lendület, a dolgok kicsit ellaposodnak, hogy a harmadikban valamilyen fokon majd újra életre keljenek, de a záró darabban mintha már nem egészen azt a regényt olvasnánk, ami magától értetődően következne az elsőből. A Vernon Subutex távolról sem az, amire determinálva van, aminek egy darabig látszik, és amit minden kezdeti eleme előlegez – nem felemelkedéstörténet, éppen ellenkezőleg; de ez, klasszikuson, modernen és posztmodernen túl, mindezek birtokában a 2010-es évek második felében talán éppen így van rendjén.

► Hernán Díaz: Bizalom. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Bu­da­pest, 2022, 399 oldal, 4990 Ft

Mindenképpen érdekes helyzet lett volna, az itthoni könyvkiadási viszonyokhoz, ahol az újnak, a frissnek szembetűnő primátusa van, feltétlenül illő: egy az évi Booker-díjas előbb jelent volna meg magyarul, mint hogy október 17-én megkapta volna a londoni elismerést.

Ráadásul a zsűri igazán rendhagyó, ízig-vérig posztmodern szellemű, elemeiben mégis a leggondosabb klasszikusságra törekvő irodalmi művet díjazhatott volna az 1973-ban Argentínában született, előbb Svédországban, aztán az Egyesült Államokban nevelkedett, felnőttkorát idestova három évtizede Brooklynban élő Hernán Díaz második regényének kiemelésével. Olyan regényt, ahol a posztmodern és a klasszikus jelleg közötti átjárás az olvasó számára nem különösebben nehezen megoldható feladat, továbbá a regény végére érve sem a posztmodern, sem a klasszikus olvasói énje nem sérül, és nem hoz áldozatot az egyik vagy a másik rovására. Arról van szó, hogy a Bizalom teljes szövege négy különálló részre, voltaképpen négy önálló, külön címmel ellátott, más-más szerző jegyezte „könyvre” tagolódik, és ezt a négy részt semmiféle szerzői kommentár nem kíséri vagy választja el egymástól, miközben a négy rész egymásutánja (egymáshoz való viszonyuk és saját helyük az egészben) mégiscsak a Bizalom jelentásadásának, vagy régebbi fogalmazással, megfejtésének kulcsa.

James Joyce: Stephen Hero. Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Kappanyos András. Helikon Kiadó, Budapest, 2022, 375 oldal, 4699 Ft

És épp ez, az egyszer már kiírt szöveg és a végleges redukció között ott lévő különbség a Stephen Hero legfontosabb hozadéka. Hiszen azon túl, hogy teljes jogában színre lépteti a referenciális szerzői alteregót, a sok tekintetben a hús-vér James Joyce-szal azonos, bizonyos vonatkozásokban tőle eltérő Stephen Dedalust (a Stephen Hero írásmódjában még Daedalusként), az Ifjúkori önarckép, és aztán az Ulysses főszereplőjét, számtalan, máshonnan nem tudható aprósággal világítja meg nemcsak az alakmás főhős, hanem az élete második, nagyobb felét szülőhazájától távol töltő, emigráns írói életet folytató James Joyce eszméinek kifejlődését és az ír világból való távozásának belső indítékait. A Stephen Hero megformálása inkább még klasszikus, a korabeli angol nyelvű próza eszményeihez illeszkedő változat (bár időkezelése már ennek az első változatnak is modernista, továbbá ugyanaz a nagyfokú topográfiai referencialitás jellemzi, mint későbbi leágazásait), átütővé mindez az Ifjúkori önarcképben, felülmúlhatatlanná pedig az Ulyssesben válik. De Kappanyos Andrásnak alighanem igaza van végső mérlegében: a Stephen Hero Joyce-hívőknek kötelező olvasmány, viszont nekik is érdemes a legvégére, az Ifjúkori önarckép és az Ulysses utánra tartogatni az életműnek ezt a különlegességét – erényei ily módon tárulnak fel a legsokatmondóbban.

John Updike: Emlékek Gerald Ford elnökségéről. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 377 oldal, 4990 Ft

Magát a szöveget nem is tagolják klasszikus belső fejezetek és fejezetcímek, egységeit a szükséges helyeken pusztán egy egyszerű soremelés választja el egymástól, a szerkesztőségnek küldött válasz -- amelybe szögletes zárójelekben rendre a szerkesztőségnek címzett, a szövegre vonatkozó kérések, reflexiók, pontosítások stb. ékelődnek -- ugyanis egészen határozottan két, egymással váltakozó szálra bomlik. Az egyikben Alf végigmeséli saját zaklatott életét, kitekintéssel az előzményekre, illetve a későbbi fejleményekre, a középpontban a Ford-kormányzat idejére eső szakasszal, a másikban pedig végigmondja annak a végül elvetélt történészi szakmonográfiának az elképzelését (kezdetben szó szerinti idézetekkel, aztán lassan a vázlatokra és a meg nem írt tervekre hagyatkozva koncepcionálisan), amelyet a Ford-éra éveiben James Buchananról (1791—1868), az Amerikai Egyesült Államok 1857 és 1861 között hivatalban lévő 15. elnökéről tervezett írni.

Christian Oster: Az én nagy la­kásom. Fordította Seláf Levente. Gondolat Kiadó, Budapest, 2022, 201 oldal, 3400 Ft

Az 1949-ben született Christian Osternek, aki első regényét viszonylag későn, 1989-ben publikálta, ám azóta összesen tizenkilencet írt (a nyolcvanas évek közepén, még ismeretlenül három krimit, 1998-tól, többé-kevésbé már megállapodott, a pályán lévő íróként a 2010-es évek első harmadáig huszonöt gyerekkönyvet is), ez a hetedik regénye; ez nyerte el számára az első komolyabb francia irodalmi elismerést, a Médicis-díjat, és ez egyben az első magyarul megjelent műve. Nem is kell huszonhárom évet visszaforgatni az idő kerekén (egyébként is sokféleképpen, sokféle időrendben, és még sokfélét is olvasunk), hogy feltáruljon a könyv kiterjedt és szinte iskolapélda-szerűen ismerős irodalmi rokonsága.

Richard Flanagan: Első személy. Fordította Kada Júlia. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022, 480 oldal, 4499 Ft

Az Első személy legfontosabb vonása, egyúttal legnagyobb érdeme, hogy ezt a fent röviden vázolt alaphelyzetet nem hagyja meg felütésnek vagy a későbbi cselekményt egzotikusan színező háttérnek. Közbeszúr ugyan néhány, az egyes szám első személyben megszólaló főszereplő múltját, viszonyait megvilágító flashbackszerű epizódot, de a regény háromnegyede kizárólag erről a teljességgel reménytelen, monoton küzdelemről beszél. Különböző vetületekben, a tapodtat sem mozduló alapállapot újra- és újra felidézésével az írás lehetetlenségét, a nem-írást járja ilyen és olyan oldalról körül, Kif egyre kétségbeesettebb próbálkozásait a munka elvégzésére, menekülőutak és alternatív megoldások keresésére, a helyzetben benne rejlő lélektani, írói, emberi, végső soron két egyéniség közötti buktatók és zsákutcák kikerülésére