Hatvanöt százalékkal volnának magasabbak a nyugdíjak, ha a 2010-ben hatalomra került Fidesz nem vezette volna ki azt a korábbi módszert, amely felerészt a bérek növekedésének, felerészt pedig az infláció mértékének megfelelően emelte az ellátásokat. Azóta az ellátottak járandósága csakis az infláció mértékének megfelelően növekszik, vagyis a populáció elaggott hányada a gazdaság növekedésének pozitív hatásából nem részesül. Mellesleg mért is részesülne, ha kormányzó urunk azt látja, hogy szenilis rajongói minél szegényebbek, annál lelkesebben csápolnak neki, amikor csak tehetik.

Lopja ő a pénzt?

„Anyád” – válaszolta a Fehér Ház arra a kérdésre, ki javasolta, hogy Budapesten legyen a Trump–Putyin-találkozó, ebből pedig csakis egyetlen dologra következtethetünk, jelesül arra, hogy Karoline Lea­vitt, a Fehér Ház bájos, mosolygós sajtótitkára magyar szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, a magyar kultúrát és világszemléletet az anyatejjel szívta magába, magyar környezetben nőtt fel, más lehetőség el se gondolható. Véleményét ehhez fogható tömörséggel kifejezni csakis a magyar ember tudja, a megfelelő nyelvi eszközök kizárólag a magyarban állnak rendelkezésre. Más náció szülöttei hasonló helyzetbe kerülvén tanácstalanul toporognának, mint a tojógalamb. Nem így a magyar ember, aki slágfertig módon anyázik egy nagyot, és avval minden a helyére kerül. Ráadásul Putyin Orbán barátja, Orbán pedig Trumpé, olyan az egész, mint a Barátok közt című sikeres magyar tévésorozat, csak az szórakoztatóbb volt valamivel.

Javítóintézetek Magyarországon nincsenek, csak gyerekeket kizsákmányoló, rabszolgasorba döntő, megalázó intézetek vannak, és erről jóformán mindenki tudott, kivéve a nyájas olvasót meg méltatlan személyünket, akik most bambán nézünk, nem lévén képesek felfogni, hogy egy európai vagy messziről annak látszó országban ily dolgok történhetnek. Hogy aztán közelebbről mely dolgokról van szó, azt jobb nem tudni, a legeslegjobb pedig, ha a mafla képű állampolgár a törzskocsmájában is füldugót visel, és bárgyún mered maga elé. Ha elsőre nem megy, tessék szorgalmasan gyakorolni, és szaporábban ürítgetni a korsókat vagy poharakat, pár nap, és sikerülni fog.

Mária országa mostantól kezdve négy alappillérre épül, úgymint 1) tisz­tes­sé­ges munkabér és 2) megélhetést jelentő nyugdíj, Magyar Péter kötcsei jövőképéből ennyi értelmezhető konkrétumot sikerült kihámoznunk, legalábbis első blikkre, a harmadik és negyedik alappillér mibenléte bizonytalan. A Telexen olvasható tartalmi összefoglaló leginkább a Télapó zsákjára emlékeztet, akad benne minden jó, arany dió, mogyoró, minden, ami szem-szájnak ingere. Magyar Péter kormánya emellett aktív és hiteles tagja lesz az EU-nak és a NATO-nak, nem fogad „diktátorokat és háborús bűnösöket”; politikamentessé teszi az igazságszolgáltatást és a rendfenntartást, létrehozza a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatalt, a köztévé pedig független lesz, és remélhetőleg éppoly színvonalas és szórakoztató, amilyen mostanság.

Miniszterelnökünk hatvanpusztai zebrái mindent visznek, a sajtó nem tud betelni velük, és persze rögtön nemzetközi párhuzamokat keres. Ilyenek csakugyan vannak, és nem kizárólag őrült diktátorokról szóló kalandfilmekben, amelyeket a valóság már rég kifakított, hanem a politikai életben is. Ivanisvili, Janukovics, Kadirov, ők valamennyien miniszterelnökünk lelki rokonai, de mondanunk se kell, hogy Orbán még közülük is kiragyog, mint briliáns a vásári bóvli közül, már ha ez utóbbiak között igazi drágakő felbukkanhatna valaha is.

Igaz ugyan, hogy Ivanisvilinek cápája van, de csupán másfél méteres, a többletet nyilván levágatta. Szerénység. Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység, ahogy ezt Bástya elvtárstól hallottuk egykoron, mármost a mi kormányzó urunk közép-ázsiai barátai szerénység dolgában Bástya elvtársat is lekörözik, nem is szólva az Ukrajnából bő tíz éve elkergetett Janukovicsról, aki az otthonában kengurukat, medvéket, pávákat és struccokat is tartott, nyilván állatbaráti érzülettől vezéreltetve, vagy csupán azért, hogy egyszerű hajléka valamelyest lakályosabb legyen.

Pintér Sándortól kért segítséget a szolnoki polgármester a város rossz közbiztonsága miatt, hogy aztán kap-e, az nem tudható. A polgármester azért van, hogy városa fölé őrangyalként terjessze ki védőszárnyait, Pintér Sándor pedig azért, hogy amikor kamerával felszerelt személyt lát közeledni, akkor a szokásosnál is vadabbul nézzen maga elé, vagy inkább egyenest bele a kamerába, attól ugyanis a potenciális elkövető visszaretten, sőt elborzad, a közbiztonság pedig soha nem látott mértékben erősödik.

Rá is fér, minthogy Györfi Mihály szolnoki polgármester szerint Szolnok közbiztonsága az utóbbi hetekben számottevő mértékben romlott, az erőszakos cselekmények és a droghasználathoz köthető bűnesetek mindegyre szaporodnak, e tárgyban kéne Pintér Sándornak az eddiginél jóval vadabbul néznie. Ő láthatólag igyekszik is, egyebek közt nyilván azért, mert a szolnoki polgármester nagyon szekálja őt emiatt, de hát mindhiába. Szerinte, mármint a szolnoki polgármester szerint, Szolnokon semmi nyoma az Orbán Viktor által meghirdetett programnak, miszerint háromszoros erővel fognak fellépni a drogokkal kapcsolatos bűncselekmények ellen, és megvédik a gyerekeket.

Kakas is úr a maga szemétdombján, szoktuk volt gondolni az utóbbi évtizedek belpolitikájának legdominánsabb szereplőjéről, napjainkban viszont ilyesmit már nemigen gondolunk. Tovább megyek, Kakas urat a nyilvánosság leírta, de oly rapid módon, hogy az még mifelénk is ritkaság. Volt, nincs, fene bánja, volt, nincs, vigye kánya, így megy ez manapság, miközben a leírt személy még a hivatalában pöffeszkedik, és a legkevésbé se érti, mi van.

Az van, hogy mennek a lózungok, a kezünk viszont belelóg a bilibe, nemcsak a mienk, hanem az övé is, a különbség csupán annyi, hogy ő ezt még csak észre se veszi. Közben a kormány több mint ezerötszázmilliárd forintot herdált el a mindenki által jól láthatóan befuccsolt akkumulátorbiznisz támogatására, csak a Samsung gödi gyárához kapcsolódó víz- és közműfejlesztésre harmincnégy és fél milliárd forintot különítettek el állami megrendelésként, ennek nyilvánvaló módon az utolsó fillére is kidobott pénz.

„Az egyik oldalon mi, a magyar hazafiak, nem becsülném alá magunkat, sok millió ember, a másik oldalon pedig Brüsszel. És azok a magyarok, akik Brüsszelt támogatják a saját nemzeti kormányukkal szemben. (…) Mert a velünk szemben álló erőknek mindegy, mi a nevük, DK-nak hívják, vagy Tiszának, Gyurcsány Ferencnek vagy Magyar Péternek, ez teljesen mindegy, mert a szemben álló erők változatlanok. Lehet új csapatot hirdetni, kicserélni a csapatzászlót, de az igazi erőforrás mögöttük az ugyanaz.”

A föntebbi szöveget a 24.hu oldalról másoltam ide, forrását pedig nyilván fölösleges volna megemlítenem, úgyis mindenki felismeri. Őrá gondolván többnyire a sárkányölő Szent György délceg alakja jelenik meg a lelki szemeink előtt életének abban a pillanatában, amikor dárdájával a Brüsszelt jelképező sárkányt ledöfi.

Kereszténydemokrata, szociáldemokrata, liberális és zöld európai parlamenti képviselők közös levélben szólították fel az Európai Bizottságot, hogy kormányzó urunkat és klientúráját az uniós forrásoktól most már csakugyan zárja el. Indoklásuk szerint errefelé heti gyakorisággal indulnak támadások a civil társadalom, a független média, a szabad véleménynyilvánítás, az igazságszolgáltatás és általában az európai értékek ellen. Hozzátehették volna azt is, hogy ennek a bűnbandának a még kerekebbre hizlalásához Európának semmi érdeke nem fűződik, más kérdés, hogy az ide beérkező támogatások hatékony felhasználását illetően kételynek, bizonytalanságnak helye nincs.

Mind az utolsó euróig garantáltan el lesznek lopva.

Vacsorára kelkáposzta-főzeléket rittyentek, egyszerű és hálás feladat már csak azért is, mert a készítendő produktum elvileg elronthatatlan, noha a gyakorlat azt mutatja, hogy nagyon is elrontható. Akinek volt szerencséje megkóstolni a létező szocializmus üzemi konyháinak e tárgyban előadott produktumait, a néhai Magyar Néphadsereg hasonló termékeiről már nem is beszélve, az tudja, miről beszélek, akinek pedig ez az élmény kimaradt az életéből, az sohase fog ráébredni, mitől fosztotta meg őt a sors. Ha megpróbáltam volna felvilágosítani arról, hogy az általa megvetőleg a tányéron hagyott, gyanús állagú és illatú akármicsoda egyebek között az európai kulinária szent földjéhez, Franciaországhoz köthető, akkor tányérjának tartalma minden bizonnyal a fejemre borítva végzi, én pedig valójában meg se orrolhattam volna rá emiatt.