Ketten egy új könyvről – Reményi József Tamás: Mindig volt egy szigetem. Darvasi Ferenc életútinterjúja. Cser Kiadó, Budapest, 2023, 288 oldal, 4995 Ft

Reményi közvetítő szeretett volna lenni a különböző irányzatok és csoportok között – nemes próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak (ezért lehet e jókedélyű embernek emlékezése mégis sokszor nagyon keserű), s ezért keresett magának az irodalomban, az irodalom minőségében, amint a könyv címe is mondja, szigetet, azaz buvóhelyet – de emlékezéseinek sugallata szerint e szigetet leginkább csoportban, közösségben szerette volna feltalálni, s rezignált fájdalommal rögzíti, hogy szigetén magányosnak kellett éreznie magát; ám az e téren felmerülő kérdést, vajon miért is igényelte volna e saját szigetnek valamely szinten való intézményesítését annak dacára is, hogy lehetetlenségét belátja, megvilágítatlanul hagyja. Így „pályájának emlékezete” tulajdonképpen nagyszabású és rokonszenves önjellemzésként fog megmaradni számunkra – holott társadalmi-közéleti tapasztalatainak és vélekedéseinek analitikusabb megközelítése a személyiség önképét is jóval gazdagabbra és általánosabb érvényűre tágíthatta volna ki.

► Juhász Ferenc: Más Petőfi az enyém. Összeállította Juhász Ferencné Kilián Katalin, Juhász Anna, Debreceni Balázs. Prae Kiadó, Budapest, 2023, 370 oldal, 5990 Ft

E kötet maga a megtestesült kultusz: nem fejezetekre, hanem szívütésekre tagolódik (bár azt nem magyarázza el, kinek a szíve üt: Juhászé, a szerkesztőké – vagy a feltételezett olvasóé?), párhuzamosan fut benne Petőfi-vers és Juhász reflexió (versben, prózában, vázlatban), egész Juhász-mű és kéziratos feljegyzés, Juhász-versek nyomtatva és a költő kézírásában, egész oldalas idézetek kiemelve, színesen (a kiemelések magyarázata nélkül, csak a fontosságot hangsúlyozván) – e könyv nem csak olvasásra lett kitalálva, hanem gyönyörködésre is, valamint folyamatos rácsodálkozásra. Tanulságot is kínál: a család és a szerkesztők méltó és alapos képet nyújtanak Juhász Petőfi-képének alakulásáról és saját maga által tervezett kiadásairól (kár, hogy a kötetzáró tanulmány a kötet egészéhez képest kiábrándítóan keveset ad: sem Juhász költészetét, sem Petőfi-képét nem fogjuk belőle jobban megérthetni) – azáltal pedig, hogy – az egyértelműen Petőfiről szóló írások mellé – meg nem jelent vagy újraközölt Juhász-műveket is prezentál, minden szempontból fontos forrásnak is minősül.

Az ÉS könyve márciusban – Balajthy Ágnes – Bódi Katalin – Szirák Péter: A kortárs magyar irodalom. Szerkesztette Szirák Péter. Debreceni Egyetemi Kiadó, Tankönyvek sorozat, Debrecen, 2022, 167 oldal, 4190 Ft

A könyv nem kíván történeti, kiváltképpen nem valami felé haladó történeti ívet felvázolni (nyilván emiatt alakult így a címe is: egyetemi tankönyvtől inkább megszokott lett volna a kortárs magyar irodalom története megfogalmazás), de az események felrajzolása mégis megőrzi a történeti kifejlés (fejlődés) sok-sok hagyományozódott mozzanatát: tulajdonképpen újra legitimálja azt a prózafordulatot, amely a nyolcvanas-kilencvenes évek leírásaiban  rögzült több mint negyedszázada, s amelynek „mai” érvénye erősen kérdésbe vonható. Vajon ma is tartható még az a szép elképzelés, hogy az újabb magyar próza Ottlik Géza köpönyegéből bújt volna ki? Vajon Bodor Ádám, Kertész Imre, Tar Sándor, Spiró György, Krasznahorkai László prózája beférne még „ma” Ottlik köpönyege alá? A nagy líratörténeti fordulat, amit a könyv az eddigi leírások összegzéseként prezentál, megáll-e még (hajdani történeti érvényén túlmutató módon is) azokban a más utakat mutató líratörténeti fejleményekben, amelyeket a könyv egyébként nagyon érzékenyen elemez?

Az ÉS könyve áprilisban – Borbély Szilárd: Bukolikatájban. Idÿllek. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022, 147 oldal, 2999 Ft

Bukolikatájban járunk, utasítja az olvasót a kötet címe, ám e tájban sok mindent találhatunk, csak éppen pásztoridillt nem. Szegény falu nyomorúságos életének kellem és báj nélküli mindennapjairól szól az ének, szenvedő és kiszolgáltatott emberek (és állatok) szomorú sorsainak töredékei villannak fel – csak éppen az hiányzik e nagyvilággal, városiassággal, civilizációval szembe állított rurális életből, amit a hajdani pásztoridill felkínált: a nyájas, természetbe belesimuló, szelíd érzelmesség nyugalma, a szerelmi enyelgés békés kielégülése – valamint ennek az állapotnak örömteli kiéneklése, dicsérete.

És persze a legnagyobb különbség: nem maga a pásztor énekel, hanem az e környezetből már eltávolodott emlékező, visszatekintő dalnok, aki már nem naiv módon mutatja és meséli a maga életét, hanem kívülről szemléli mindazt, amit hajdan magáénak kellett tudnia – emlékszik és értelmez, érzelmesen és kritikusan, egyszerre képviselvén az elfelejthetetlenség kényszerének személyességét, s a visszavonhatatlanul bekövetkezett eltávolodás/eltávolítás emelkedett személytelenségét.

Solymosi Bálint: A Rózsafüzér Királynője avagy Egy utazó napjai. Kalligram Kiadó, Budapest, 2021, 93 oldal, 2990 Ft

A kötet beszédmódjának alapvető jellegzetessége: nem tudjuk, nem tudhatjuk, ki beszél – csak azt, hogy valaki beszél, bensőségesen, szinte teljes átéléssel, de mindig harmadik személyben egy (az) utazóról, s a beszélőnek saját tulajdonságairól nem is értesülünk: csak azt olvassuk, gyakorta ismétlődvén, e beszúrt mondatokat első személyben fogalmazván, hogy feljegyzi, felírja a történteket (vagyis az utazó reflexióit). A történetmondás így megkétszereződik – egyszerre látjuk a reflexiós sort, s a rögzítés aktusát; mintha az olvasó szeme láttára születnék meg a vers, állna össze az egész kötet (holott a feljegyzések említése során a feljegyző elhallgatja, kinek vagy minek számára készül a feljegyzés).

Az ÉS könyve áprilisban – Krasznahorkai László: Herscht 07769. Florian Herscht Bach-regénye. Elbeszélés. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021, 424 oldal, 5999 Ft

Hősünk állandóan a jelen lévő  apokalipszisről elmélkedik és beszél („az apokalipszis az életnek, a világnak, az univerzumnak, a Valaminek a természetes állapota, most van az apokalipszis”), s mindent az apokalipszis jegyében értékel – csak épp az a különös, hogy ezt az apokalipszist a regény világában rajta kívül az égvilágon senki nem látja és tapasztalja, s a többi szereplő (akik persze kissé nevetségesnek vannak bemutatva, talán azért, mert nekik nem apokaliptikus a beállítottságuk) legfeljebb konkrét kellemetlenségektől és a bűncselekményektől fél. Hősünk bizonyára az apokalipszis lovaival szemben próbálja megbosszulni a neonácik gyilkosságait – de azt maga sem gondolja (legalábbis a szöveg nem utal rá), hogy ő maga igazságot tudna tenni, legfeljebb rafinált bosszút áll; az őt körülvevő világ pedig törheti a fejét, vajon mennyivel derekasabb Herscht bűncselekmény-sorozata, mint a megelőző gonoszság. Az olvasónak persze éreznie kell(ene) a különbséget, hiszen Herscht, a főhős, olyan segítőket is talál, véletlenül éppen a germán mitológiából, akiknek nyilvánvalóan pozitív elfogultságuk van a hős iránt: gyilkosságainak kiegészítéseként leszáll a világfa tetejéről a nagy germán sas, s Herscht ellenfelét diadalmasan nem szűnik zaklatni, a befejezésben pedig hősünk úgy vonul két szerencsétlen farkasával a természet pusztító és fenntartó csodájába, mintha maga Wotan lépett volna elő két hűséges farkasával. Ha a mindennapok és a történelem már nem tudott segíteni, hívjuk elő bátran mitológiai fegyvertársainkat – hátha azzal enyhül az apokalipszis réme.

Ketten egy új könyvről – Molnár Gál Péter: Coming out. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 441oldal, 4999 Ft

Molnár Gál Péternek, a nagyszabású kritikusnak, a kitűnő, nagy tudású kultúrembernek beszámolója saját besúgó voltáról nyilvánvalóan lehetetlen vállalkozás – a könyv ennek a lehetetlenségnek a szomorú, derűs, mulattató és elkeserítő lenyomata. Hiszen hiába tudhat mára a nyilvánosság rengeteg dolgot a besúgókról és a besúgottakról – a dolognak épp a leglényegesebb mozzanata maradt (s ahogy ma látszik: fog is maradni) leleplezetlen. Nem mutattatott be sem történetileg, sem politikailag, hogy hogyan is működött elemeiben és összességében a titkos megfigyelési hálózat – s emiatt a „lebukottaknak” jutott az a sors, hogy személyükben kellett elvinniük a rendszer személytelen „balhéját”. A lebukottak pedig vagy belepusztultak (mint Tar Sándor), vagy, ha kicsit szánalmasan is, de megdicsőültek (mint Szabó István), vagy pedig kicsit heroikusan, kicsit cinikusan megvonták vállukat, mondván: megtörtént, lépjünk tovább. Az pedig, hogy az irodalmi közélet milyen nyomorultul tud viszonyulni a kérdésnek bármilyen érintése okán, gyönyörűen szemléltethető akár e könyv „függelékének” dokumentumaiban, akár Esterházy Javított kiadásának fogadtatásában (ahol a politikai ellenfelek még a szubjektív vallomást is manipulációnak bírják vélni és mutatni).

Ketten egy új könyvről – Kőrössi P. József: Naplóromok. Ücsörgünk a kávéházban Réz Palinál. Kossuth Kiadó, Budapest, 2019, 192 oldal, 3400 Ft

Bizonyára másként olvassa e könyvnek nevezett szöveghalmazt az, aki közeli kapcsolatban volt Réz Pállal, aki közelből érezhette és tapasztalhatta azt, hogy Réz Pál „nagy figura” volt – aki azonban nem vagy csak távolból ismerte, az jobb, ha nem ebből a könyvből szerzi információit: akinek képe itt kibontakozik az olvasó előtt, az egy arrogáns, fölényes, nagyképű és rosszhiszemű öregember, akinek sokszor gonosz, sokszor felületes ítéletei legfeljebb annyira fontosak és tartalmasak, mint annak a megtudása, hogy Erdei Ferenc nagy kan volt. Ha a jópár éve megjelent Parti Nagy Lajossal készített interjú-kötet erősen felstilizálta s apologetikus nagysággá kreálta Réz alakját (hisz elhangzott róla: „benne van a 20. század második felének egész magyar irodalma” – hogy is lehet ilyet egyáltalán elképzelni?!), e könyv olyan erősen alulstilizált képet nyújt, aminek alapján akár szánalmas intrikusként is láthatjuk „a nagy figurát” (már ha persze nem szerettük életében…).

Ketten egy új könyvről – Háy János: Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019, 712 oldal, 7499 Ft

Oh, a magyar irodalomtörténetben, láthatjuk, soha nem uralgott az igazság – félrement, mint ebben az országban annyiszor, annyi minden. De időnként támadnak nagy igazlátók és igazmondók, s szózatuktól – bízzunk benne – megváltozik majd a leküzdhetetlen hagyomány (amely „köszönő viszonyban sincsen a valósággal”), s tiszta fényben tündöklik fel a magyar irodalom lényege: „az irodalmi mű alapvetően mindig valóságkérdés”. Hogy mi a valóság, hogy mi a valóság kérdése, hogy az irodalom hogyan kérdez rá a valóságra, az maradjon az igazlátó titka (becsületszóra elhisszük neki persze, hogy ő tudja…), örvendjünk hát annak, hogy végre, oly sok balszerencse közt, oly sok viszály után, végre eljött, aki rendet csinál (mondhatnám: rendet vág), s kijelenti: „mi a művészet alapkérdései felől nézzük az életművet”. Hát igen, ennek tényleg itt volt az ideje; mások, a többiek, az utóbbi kétszázötven évben, biztosan tévedésben voltak afelől, mik is a művészet alapkérdései… A kár csak az, hogy világos választ e könyv sem ad, hiába beszél hétszáz oldalnyit.

Totth Benedek: Az utolsó utáni háború
Pataki Tamás: Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt
Fehér Boldizsár: Vak majom
Kemény Zsófi: Rabok tovább

Visy Beatrix: Madártávlat és halszemoptika. Irodalomkritikák. Műút könyvek, Miskolc, 2017, 327 oldal, 2500 Ft

Visy Beatrix, a mostanában dívó kritikusi gyakorlattól kissé eltérő módon, nem tartózkodik attól, hogy személyes elfogódottságait, időnként elragadtatásait is beleírja analitikus leírásaiba (amint az egyik ÉS-kvartett-béli megszólalásában, az értékelésbeni állásfoglalás során, nyíltan ki is mondja: „Ha megtartottam volna a kritikusi énemet, akkor eggyel kevesebb pontot adtam volna. Végül azért adtam 9 pontot, mert érzelmileg, érzékileg nagyon nagy hatással volt rám a könyv”). E kritikagyűjtemény szerzője bátran vállalja értékelésének szubjektív mozzanatait is – érdekes túlzásokkal, látványos hiperbolákkal, mindig vállalva véleményének bekövetkezendő bizonyítását is (ahogy Závada regényének rajongó bírálatában fogalmaz: „Nagy kincs ez nekünk”). Épp emiatt lesznek érdekesek és rokonszenvesek kicsiny „vallomásai”, melyekben nem beismeri, hanem szinte kihirdeti, hogy el van ragadtatva a műtől, hogy azonosult vagy a szerzői szándékkal, vagy a történettel, vagy valamely szereplővel – az analitikus kritikát kedvesen és értelmezhetően vegyíti az olvasó beleélés „élmény-kategóriájával” (ismét a szerzőt idézem: „mintha ott lennénk e dolgok között…”).

Visky András: nevezd csak szeretetnek. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 133 oldal, 1999 Ft

Visky András megrendítő istenkeresése, miközben minden ízében őrzi a protestáns biblikus hagyományt, ószövetségi és újszövetségi kötöttségeivel egyben, a mai élet mindennapjaiban zajlik – alaptapasztalata az idegenség, a másokkal, a környezettel, az egész világgal szemben érzett és tanúsított idegenség: s e tapasztalat birtokában és képviseletében reméli megtalálni a régi ígéret lehetőségeit, s miközben fenntartja az ígérethez rendelt realitás-igényt (vagy reményt), az ígéret irrealitását és beláthatatlanságát és folyamatosan érzi és érzékelteti. Amint a kötet legelső verse is, már címében is, mintegy bevezetésként elkiáltja: „Nem a saját”. A versek sorozata, ím, azzal indít, hogy elhárítja a „saját” világ igézetét – sőt, meg sem mondja, a grammatikai szerkezet hiánya révén, mi nem saját; s e gesztussal (s a többi vers gesztusával is) azt prezentálja: semmi nem saját – ama világ, amelyben az individuumok magukra és környezetükre is sajátként tekinthettek, kiüresedett, eltűnt (vagy nem is lehet tudni, volt-e valaha).