Ahogy 1945 után a magyar partizánok létszáma a többszörösére emelkedett, és ahogy az antifasiszta küzdelmeiktől visszhangzott a sajtó, hasonlóképpen gyarapodott a rendszerváltás után az antikommunista szabadságharcosoké. Tekintve, hogy óriási bátorság kellett a világ legerősebb szárazföldi hadseregének egységei ellen fegyvert ragadni, jó néhányan nem is tudtak ellenállni annak a kísértésnek, hogy utólagosan – a kockázatok vállalása nélkül – faragjanak szabadságharcost magukból. Többségüknek sikerült rászedniük a közvéleményt.

Ezúttal a Sziklai-ügyben jelentek be különvéleményt. Bár – amíg nem tanulmányoztam a peranyagot – elhittem történész ismerőseimnek, hogy ez a Sziklai-ügy koncepciós per volt. Arra gondoltam ugyanis, Sziklai Sándor ezredes annyira fontos elvtárs volt, hogy dicső emlékének érdekében a hatalom szinte bármit megtett. A peranyag kezdeti tanulmányozásakor azon kaptam rajta magam, hogy az elém tolakodó tényekkel szemben makacskodom. Aztán mégiscsak megadtam magam.

A forradalom kirobbanása után néhány napon belül Kispesten is kiéleződött a helyzet, a tömeg a kapitányság megtámadására készült. „Ezt jelentettem Kopácsi ezredesnek, és egyben utasítást kértem, amire ezt válaszolta: »ügyes ember maga, Csillik elvtárs [Csillik Gábor őrnagy, a XIX. kerületi kapitányság vezetője], diplomatikusan, módszeresen le kell szerelni őket, meg kell győzni a tömeget.« Kérdeztem, hogy ha nem sikerül, akkor lőni kell-e, erre letette a telefont.” Távmondati utasításra azonnal eltávolította az államvédelmi beosztottakat azzal, hogy a további utasításig tartózkodjanak otthon.

A rendszerváltás óta dúl a vita, kié 56. Pedig ezt korábban is tudták, és azóta is folyton bebizonyosodik, hogy senki és semmilyen társadalmi csoport nem sajátíthatja ki. A kivívott eredmények az akkori pártellenzék, egyes politikusok, egyetemisták, felkelők, munkástanácstagok és mások közös sikere. Az utóbbi években azonban a kirekesztő tendencia fokozódott. Olyannyira, hogy újjáéledt a Nagy Imrét lejárató kampány – a KGB és Grósz Károly nyomán. Pedig Nagy Imrét 1956 novemberétől már semmiképpen sem lehet szembefordítani a forradalom vívmányaiért küzdő tömegekkel. Az ÁVH feloszlatása, a demokratikus keretek megteremtése, a Varsói Szerződés felmondása, a semlegesség bejelentése után – kommunista múltja ellenére – a társadalom túlnyomó többsége mögé állt.

Tóth Ilona szigorló orvosnő 1956. november 4-től vezette a Domonkos utcai kórházat, emellett többekkel együtt küzdött a forradalom vívmányainak megőrzéséért. Perében legfőképpen azzal vádolták őt és két társát, Gyöngyösi Miklós vízvezeték-szerelőt és Gönczi Ferenc géplakatost, hogy a kórházban megöltek egy tévedésből besúgónak vélt embert, Kollár Istvánt. Emiatt mindhármukat első fokon és jogerősen egyaránt halálra ítélték és kivégezték. A rendszerváltás óta a témakörrel foglalkozó történészek és az érdeklődő közvélemény nagyobb része meg van győződve arról, hogy koncepciós pert rendeztek. Csak hát azok a fránya bizonyítékok...! A periratokat olvasva, kellő előítélet nélkül semmi esélyünk nincs arra, hogy a dossziék tartalmát koholmánynak tartsuk.

A magyar hadvezetés – november 1-jétől, amikor folyamatosan friss szovjet erők szivárogtak be a határon – a főváros védelmének megerősítésére körkörös védelmet írt elő: Budapest minden kijáratánál egy-egy ütegnyi vagy helyenként még nagyobb tűzerővel felszerelt tüzelőállást létesítettek, hogy megakadályozzák a szovjet csapatok budapesti invázióját.

„A katonák közül már csak páran vállalták a további harcot, a civilek is igen megfogyatkoztak. A Sörgyár környékén szovjet tábori tüzérség foglalt tüzelőállást. Még a reggeli órákban előjött onnan egy harckocsi, megállt a vasúti aluljáróban – csak a tornyát és a csövét lehetett látni –, és egyetlen lövéssel megsemmisítette a szabadságharcosok lövegét.”