(Maddalena and the Prince. Deutsche Grammophon)

Mindezek tudatában aligha csodálkozunk, ha a lemezt végighallgatva egyik első észrevételünk: milyen egységes a hat mű stílusa annak ellenére, hogy négy különböző zeneszerző műveit halljuk! Érthető, hogy az, hiszen egy és ugyanazon rezidenciális muzsikusi környezet uralkodó hangja szólal meg. Ennek a környezetnek Haydn volt a középpontja: ő volt, aki a hangvételt és a mércét meghatározta.

(Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Vásáry Tamás, Ránki Fülöp – Zeneakadémia, szeptember 24.)

Ránki Fülöpöt az utóbbi időben elsősorban Liszt-művek előadójaként hallottam, így fokozott érdeklődéssel vártam Beethoven-tolmácsolásait, kiváltképp, mivel ezen az estén az elterjedt gyakorlattal ellentétben nem egy, hanem két versenyművet szólaltatott meg, különleges szellemi és fizikai próbatételt vállalva ezzel. Kezdjük mindjárt e legutóbbi mozzanattal: a huszonnégy éves zongoraművész, aki már Liszt Tizenkét transzcendens etűdjét is többször adta elő egyvégtében egy hangversenyen – erre csak kevesen vállalkoznak –, olyan könnyedén felelt meg az est rendkívüli szellemi, technikai és állóképességet érintő követelményeinek, mintha ez a lehető legtermészetesebb volna. Mindezeknél fontosabb azonban az a felkészültség, tudás és tisztánlátás, amely produkcióiból ezúttal is sugárzott.

(Ginette Neveu – The Complete Recordings. Warner Classics)

Azt gondolhatnánk, ilyen élet és halál után az utókor nyomatékosan számon tartja Ginette Neveu művészetét. Nem lévén otthonos a francia zeneélet berkeiben, nem tudom, szülőhazájában van-e kultusza a hegedűművésznőnek, azt azonban állíthatom, hogy magyar vonósoktól a nevét sem hallottam az elmúlt fél évszázadban, és felvételeivel sem találkoztam a Magyar Rádió műsoraiban. Ginette Neveu tehát a tájékozott és sokszínű magyar zenei emlékezetben ismeretlen személy, így most, hogy születésének centenáriumán a Warner Classics négy CD-t tartalmazó albumban jelentette meg újra összes felvételét, mindez jó alkalom arra, hogy a „százéves újoncot” elhelyezzük zenei értékrendünkben.

 (New Millennium Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál és Mesterkurzusok – záróhangverseny. Régi Zeneakadémia Liszt Ferenc Kamaraterme, szeptember 2.)

A három előadás együtt azt a kérdést vetette fel: milyen lehetett a mesterkurzusok átlagos színvonala, ha a versenyen is induló, sőt ott első helyen végző fiatalok ilyen szerény teljesítményt nyújtanak? Igaz, a fesztivál szólistái között egyetlen valóban nagyformátumú művész akadt, s ez Klenyán Csaba. Ő kétségkívül korunk egyik legjobb klarinétosa, rendkívüli muzsikus, szerencsés mindenki, aki tőle tanulhat, még ha csak néhány órán át is. A többiek mesterkurzusára, ha hangszeres muzsikus volnék, aligha jelentkeznék.

(Chopin: Nocturnes, op. 55, Mazurkas, op. 56, Berceuse, op. 57, Sonata, op. 58. Maurizio Pollini. Deutsche Grammophon)

Pollini Chopin-játékában nemcsak a visszafogott fegyelem fontos, de a hangszeres kivitelezés perfekciója is. Az előadások kidolgozása bámulatba ejtőn pontos és mikroszkopikusan részletező, de ez soha nem válik szenvtelen akríbiává, inkább lelkesítő, mintha a kifejezésmódban tapasztalható végsőkig érleltség érzését nyújtaná egy másfajta területen, a hangszeres megmunkálás vonatkozásában. Nincs henye hang, nincs motívum, amelynek tiszta-plasztikus megformálásával-kidolgozásával (és persze jelentésteli átlelkesítésével) Pollini adósunk maradna. Végezetül mindezt megkoronázza az előadásmódból sugárzó nemesség.

 (Lajtha: Piano Works. József Balog – piano. Convention Classic Management)

A zongorazenének ezt a személyes, naplószerű, életképeket bemutató, múló élményeket pillanatfelvételszerűen rögzítő vagy éppen személyes vallomásokat karakterdarabokba sűrítő fajtáját képviselik a szintén zongoraművészként indult Lajtha Lászlónak (1892–1963) azok a művei (billentyűs oeuvre-jének jelentős része, de nem a teljes zongoratermés), amelyek a magyar zongoristák középgenerációjának kiemelkedő alakja, Balog József (1979) két CD-t tartalmazó albumában váltak hozzáférhetővé a közelmúltban. A Prelűd, a Hat zongoradarab (op. 14), a Mesék (op. 2), a Három bölcsődal, az Egy muzsikus írásaiból (op. 1) és a Szonáta (op. 3) második, Andante tétele (a felsorolás a két lemezen történő elhangzás sorrendjét követi) hangsúlyosan képviseli a fiatal zeneszerző formálódó stílusát, de nem kizárólag az ifjúkori művekből válogat, hiszen a Három bölcsődal tételei, a zeneszerző távolban élő, soha nem látott unokáinak komponált, érzelmes „üzenetek” történetesen Lajtha érett kori terméséből valók.

(50 Best Relaxing Classics. Warner Classics)

A dobozon a cím: 50 Best Relaxing Classics – az ötven legjobb klasszikus zene, lazításhoz. A gondolat, mely szerint a klasszikus zene arra is alkalmas lehet, hogy lazítsunk a hallgatása közben, kérdéseket vet fel. Mit jelent az, hogy lazítás? Jelenti-e a lazítás azt is, hogy nem figyelünk oda arra, amit hallgatunk, hanem csupán hagyjuk, hogy a zene „bemenjen a fülünkön”? Nehéz erre válaszolni, hiszen ahány ember, annyiféle.

(Jaap van Zweden, New York Philharmonic: Stravinsky, Debussy – Decca Gold)

Jaap van Zweden vezényletével a két mű mérnöki pontossággal, virtuózan, aprólékos részletgazdagsággal és pazar sokszínűséggel szólal meg. A felvételek méltók a világ egyik legprofibb zenekarához, amely mindent le tud játszani, és hosszú ideje híres arról, hogy luxuskivitelű előadásokat prezentál közönségének; olyan produkciókat, amelyekben tényleg minden hang a helyén van.

(The Masters Collection – János Ferencsik. Hungaroton)

A The Masters Collection Ferencsik-albumának összeállítása nem lehetett kockázatmentes feladat, mert a karmesternek vannak szürke, rutinszerű felvételei is. Ez az antológia azonban a legelőnyösebb módon világítja meg a dirigensi profilt. Ráadásul nem mindig veszélytelen művekben.

(American Postcard. Christina és Mi­chelle Naughton – zongora. Warner Classics)

Az első fontos közlendő: az amerikai zenének ugyanúgy megvolt és megvan a maga folklórja, mint ahogyan megvolt a magyarnak Bartók és Kodály, valamint követőik idejében. Ezt a lemezt hallgatva ráébredünk: számos amerikai szerző számára ehhez nagyon hasonló funkciót tölt be a tradicionális dalok, népénekek, gospelek világa, sőt legalább ennyire a jazz és a könnyűzene.

 (The New York Concert. Evgeny Kissin & Emerson String Quartet, Mozart – Fau­ré – Dvořák. Deutsche Grammophon)

A nyolcvanas évek Magyarországon is megfordult csodagyerekéből sértetlenül csodafelnőtté átlényegült Kiszin nem fordul el olyan következetességgel a partnerekkel való együttmuzsikálástól, mint idősebb kortársa, a másik nagy zárkózott orosz, Szokolov – de azért az ő esetében is inkább szólóestekre és szólólemezekre, legfeljebb zongoraversenyek élményére emlékezünk, a kamarazene ritkább pillanat, lemezen különösen (vessünk csak egy pillantást diszkográfiájára), s ezért nagyobb kíváncsiság is övezi. Kiváltképp, ha olyan rendkívüli a partner, mint korunk egyik legjelentősebb vonósnégyese, az elmélyült és maximalista Emerson Kvartett, amely a repertoárban éppoly igényesen válogat, mint a partnerek között. A Kiszinnel való találkozás még számukra is különleges élmény, olyannyira, hogy a lemez kísérőfüzete is erről: az együttműködés részleteiről szól, ahogy a primárius, Eugene Drucker emlékezik a részletekre.

(Grigorij Szokolov zongoraestje. Müpa, április 29.)

Szokolovot tehát több mint másfél évtizede, minden évben meghallgathatjuk, s ez mostanáig másfél tucatnyi hangversenyt jelent. Bachtól Chopinig, Mozarttól Prokofjevig, Schuberttől Szkrjabinig nagyon sok és sokféle zeneszerző műveit játszotta már ezekben az években, előbb a Zeneakadémián, utóbb azonban, immár sok esztendő óta, a Müpa zsúfolásig megtelt nagytermében. (...) Szólóestjein valóban nagyon gazdag repertoárból válogat, ugyanakkor a műsor sokszínűsége ellenére, a művész jelentőségének megkérdőjelezése nélkül elmondható, hogy bármilyen zeneszerző művét játssza is, bizonyos értelemben mindig ugyanazt nyújtja. Ő nem „fejlődő”, nem „változó” művész, hanem statikus, végérvényes, állócsillagszerű.

 (Demény Balázs hangversenye. Régi Zeneakadémia kamaraterme)

A három mű előadásával Demény Balázs világossá tette, hogy kiváló zongoraművész és a művekhez érzékenyen közelítő, szuggesztív muzsikus. Előadásában Beethoven két szonátája felmutatta erejét, gazdagságát, és az interpretációk gesztusai nyomán a művek fajsúlyáról is képet kaphattunk. Örömmel tapasztaltam, hogy a zongoraművész igényesen értelmezi a hangszeres megmunkálás feladatát, következetesen érvényesítve egy magas igényrendszert.

 (Hugo Wolf: Italienisches Liederbuch. Erato)

Aki abszolút csúcsteljesítményt nyújt, az Deutsch. Bölcsessége és türelmes mindentudása egy zen mesteré. Kaufmann kifejezésmódjában hallatlanul kifinomult, vokálisan rendkívül igényes és mindvégig kontrollált, közel jár a tökéleteshez.

 (Voglio Cantar. Emőke Baráth, Il Pomo d’Oro. Erato)

Baráth Emőke és a társául szegődő nemzetközi együttes, az Il Pomo d’Oro nem egyszerűen Barbara Strozzi-lemezt készített, bár az sem lett volna érdektelen, hanem többszerzős antológiát, a középpontban Strozzi műveivel, s így a válogatás többre képes, mint egy alkotó bemutatása: az is sikerül, de mellette-körülötte ott vannak a kortársak, Biagio Marini (1594–1663), Antonio Cesti (1623–1669), Tarquinio Merula (1595–1665), Francesco Cavalli (1602–1676), akik kontextusba helyezik Strozzi műveit, s így sokkal inkább megérezhetjük és megérthetjük, hogy egyrészt mennyire sikerült a zeneszerzőnek elsajátítani kora beszédmódját, másrészt mennyire magas az a színvonal, amelyet képvisel.

(David Fray zongoraestje. Zeneakadémia, március 4.)

Szerintem Fray semmiképp sem hódította meg a darabot. Azt nem állítanám, hogy „meghalt” a koncert közben, azt azonban igen, hogy próbálkozása hangszeres és szellemi szempontból egyaránt kudarc volt, nehezen élvezhető előadás (a közönség lelkesen és hosszan brávózott), amely sok kérdést vet fel, és amely után a következő évek találkozásaikor bizonyosan tatarozásra szorul majd a művész ez alkalommal jelentősen megrongálódott nimbusza.

(A Budapesti Fesztiválzenekar Stravinsky-műsora, vezényelt Fischer Iván. Müpa, február 17.)

Fischer karmesteri invenciója Stravinskyhoz méltón tele van leleménnyel, új iránti fogékonysággal, kombinatorikus képességgel és humorral. Apróság, hogy a műsort indító Négy norvég kép csupán koncertmesteri intésre, karmester nélkül indul, s maga a dirigens is csak az Intrada első ütemeire masíroz be a színpadra, mosolyogva véve át a már elkezdődött mű irányítását – apróság, de üzenetet hordoz: a szabad kísérletező szellem, a nonkonformizmus üdvözletét. Hogyan is lehetne másképp játszani Stravinskyt, mint nonkonform módon?

 (Yuja Wang: The Berlin Recital. Deut­sche Grammophon)

A Kínában született, Kanadában nevelkedett, de New Yorkban élő, harminckét éves Yuja Wang a világ legtöbb nagyvárosában otthon érzi magát, de kiváltképp szereti Berlint, ahová előszeretettel jár vissza, hogy koncerteket adjon a Filharmónia nagytermében. 2018 nyarán lezajlott hangversenye nemrég hanglemezen is megjelent. Hajmeresztően igényes programot szólaltatott meg ezen a júniusi estén a zongorista: a műsor egyetlen száma sem kínált pihenőt, minden egyes darabban folyamatosan felsőfokon kellett működtetnie pianisztikus készenlétét.

(Concerto Budapest – Zeneakadémia, január 12.)

Az már korántsem elterjedt szokás, hogy egy szólista két egymást követő estén két különböző versenyművet adjon elő: általában mindkét alkalommal ugyanazt a darabot szokták játszani. A hatvanéves angol muzsikus azonban előzékeny volt a magyar közönséggel: az első hangversenyen Saint-Saëns 1. (a-moll) csellóversenyét, a másodikon viszont már – továbbra is az a-moll hangnem keretei között maradva – Schumann versenyművét szólaltatta meg.

(Johann Sebastian Bach: Sonatas & Partitas BWV 1001–1006. Giuliano Carmignola. Deutsche Grammophon)

Megjelent egy felvétel, amelynek előadója barokkhegedűn játszik, ám stílusa egyesíti a modern hangszeres tolmácsolások és a historikus előadópraxis minden erényét. Ez aligha lehet véletlen, hiszen az olasz Giuliano Carmignola (1951), bár barokkhegedűsként tartják számon, hosszú és sikeres pályafutása során nem kizárólag a régi zene historikus előadópraxisának nagyjaival dolgozott együtt, de a hagyományos iskola képviselőivel is, ráadásul tanulóéveiben többek közt két olyan, a Bach-szólóművek romantikus gyökerű előadásmódját folytató, korszakos nagyság növendéke volt, mint Nathan Milstein és Henryk Szeryng.