(Beethoven 250. Balog József zongoraestje – Magyar Rádió Márványterme, szeptember 1.)

Mindjárt az első esemény, Balog József Beethoven–Chopin-estje, bár nyilvánosnak szánták, kényszerűségből a közönség mellőzésével zajlott le. Felvétel készült ugyan belőle, a rögzített és sugárzásra váró rádiókoncertek azonban az utóbbi időben úgy megszaporodtak, hogy a produkció majd csak jó néhány hét múlva kerül adásba. A beszámoló tehát, melyet a kritikus a hangverseny hangfelvétele alapján írt, ezúttal előbb jelenik meg, mintsem a közönség hallhatta a művész teljesítményét. Tekintsük ezt kísérletnek: kritika mint hangversenyajánló, amely néhány összefüggésre talán előzetesen felhívhatja az esemény majdani hallgatóinak figyelmét.

(Vision String Quartet: Memento. Schubert & Mendelssohn. Warner Classics)

A hangzás sűrű és olykor határozottan nyers, de ez minden esetben illik a zene karaktervilágához. A hangsúlyok igen élénkek, nemegyszer vadak, ám ez is a tételek drámaiságának kifejezője. A tempóvételek szélsőségesek: gyakran úgy érezzük, a hallgatót valósággal elsodorja a zenélés heve – ez is összhangban áll a Schubert- és Mendelssohn-tételek sötét energiatartalmával. Különös és talán egyszeri érvényű szépségeszmény ez: dúlt, karcos muzsikálás, amely ugyanakkor érvényes záloga két vérrel írt önéletrajzi mű hitelének.

(Denis Matsuev: Shostakovich, Schnittke, Lutosławski. Kammerorchester Wien–Berlin, Gábor Tarkövi. Deutsche Grammophon)

Közös persze e darabokban az is, hogy jelentős kihívás elé állítják előadójukat. Olyan művésznek valók, mint Gyenyisz Macujev. A zongorázás szibériai tigrise régi ismerőse a magyar közönségnek, két évtizede halljuk rendszeresen fellépéseit az összes jelentős budapesti hangversenyhelyszínen. Annak idején hamisítatlan fenegyerekként mutatkozott be, nemegyszer olyan módon állítva koncertjei középpontjába technikai virtuozitását és teherbíróképességét, hogy azt nemigen lehetett másképp értelmezni, mint ezek fitogtatásaként.

(Before the last. Beethoven & Schubert piano sonatas. Balázs Fülei. Binder Music Manufactory)

Fülei Balázs (1984) a hazai zongoraművész-társadalom középnemzedékének kiváló tagja olyan lemezzel jelentkezett, amely kettőt sorol egymás mellé az „utolsó előttiek” közül: Beethoven op. 110-es Asz-dúr és Schubert D959-es A-dúr szonátáját. 1821 (Beethoven) és 1828 (Schubert) a két keletkezési időpont. Nem nagy távolság. A két mű azonban mintha ellenkező módon mutatna a jövőbe.

 (Chopin: Piano Concerto No. 1 in e minor op. 11, Piano Concerto No. 2 in f minor op. 21 – Benjamin Grosvenor, Royal Scottish National Orchestra, Elim Chan. Decca)

A huszonnyolc éves brit muzsikus immár két évtizedes pályát tud maga mögött: nyolcévesen adta első szólóestjét, de még ugyanabban az esztendőben első versenymű-bemutatkozása is megtörtént. 2003-ban négy versenyen is úgy győzött, hogy ő volt a megmérettetés történetének legfiatalabb nyertese. 2009 óta készít lemezeket, diszkográfiája már mostani CD-je előtt is öt kiadványt tartalmazott. Felvételein eddig Chopin, Liszt, Ravel, Gershwin, Saint-Saëns, Bach, Szkrjabin, Granados kompozícióit szólaltatta meg. Chopinről így nyilatkozik: „ő volt az első zeneszerző, akinek műveivel, úgy éreztem, valóban sikerült kapcsolatot teremtenem. Ez nyolc-kilencéves koromban történt. Zenéje olyasvalami, ami mindig természetesnek tűnik számomra.”

(Chopin – Eric Lu. Warner Classics)

Mi adja Eric Lu zongorázásának a „késeiség” jellegzetes atmoszféráját? Egyrészt a már említett fegyelem: a „tetszeni akarás” következetes kerülése – másrészt az érettség, a tartalmi telítettség. Itt minden gesztusnak tere, jelentősége, súlya van, egy-egy hangsúly, apró lassítás, a dallam egy-egy finom lélegeztetése távlatokat nyit, mélységekbe világít. Mindig jó, ha egy előadás nem mond el mindent, maradnak titkos tartalékai, és ezt érezzük is. Eric Lu birtokában, úgy tűnik, vannak ilyenek.

(Hollós Máté: Before Farewell. Korvin Művészeti KKT.)

Hollós komponálásmódjának vonzó vonása a természetesség. Olyan nagy múltú, sokakat paralizáló műfajban is képes görcstelen anyanyelviséggel megszólalni, mint a vonósnégyes. Mer egyszerű lenni, és tud kevés hanggal, takarékos eszköztárral érdemi folyamatokat ábrázolni. Nem rejti el a motivikus összefüggéseket a hallgató elől.

(Conrad Tao: American Rage. Warner Classics)

Az American Rage című lemez azért jó, mert a címhez híven indulatokkal szembesít: a felvételeken megszólaló négy darabban nagy feszültségek szabadulnak fel, a rendkívül virtuóz zongoraszólamok ereje, hangsúlyai, kontrasztjai szembesítenek azzal a haraggal, amelyet a cím megnevez.

 (Julia Wolfe: Fire in my Mouth. Decca Gold)

Élesség és elmosódottság, realizmus és álomszerűség váltakozik és keveredik itt, és fontos szerepet játszanak a különleges, illusztratív effektusok is, például olyan hangszerelési ötletek, amelyekkel a zeneszerző a varrógépek zajának monotóniáját igyekszik érzékeltetni. Végül nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a Fire in my Mouth, amellett, hogy emléket állít az „Amerikát felépítő” menekülteknek (ez Jaap van Zweden megfogalmazása), erős feminista üzenetű mű, amely bátor, küzdő szellemű nők előtt tiszteleg.

(Beethoven: Piano Trios – Ghost, Archduke. Erato)

Három virtuóz hangszerjátékos és egyben érzékeny muzsikus. Tökéletesen összeszokott partnerek, akik csiszolt és minden rezdülésében együtt lélegző produkciót nyújtanak. Előadásukat a hangzás iránti érzékenység, a dallamok énekeltetése, ugyanakkor hangsúlygazdagság és temperamentum jellemzi. Minduntalan alkalmat találnak arra, hogy a beethoveni kamarazene párbeszédes jellegét hangsúlyozzák, és hasonlóképpen fontos eleme játékuknak a ritmika sodrása.

(Lewandowski: Eighteen Liturgical Psalms. Deutsche Grammophon)

A nemrég megjelent lemeznek csak egyik érdekessége, hogy a nagyközönség számára eddig ismeretlen zsidó egyházzenei szerző, Lewandowski műveit tartalmazza. Számunkra, magyar zenehallgatók számára az is figyelemre méltó, hogy a CD-h hallható, szólistákra, vegyes karra és orgonára komponált Tizennyolc zsoltár előadói kivétel nélkül magyarok, s a felvétel, amely most egy magyar muzsikusokat csak elvétve foglalkoztató világcég kiadásában közkinccsé válik, a Magyar Rádió régi, Bródy Sándor utcai épületében található, mára történeti helyszínnek számító 6-os stúdió falai között készült magyar zenei rendező és magyar hangmérnök közreműködésével.

(Vasárnapi kamarazene. Március 15. – BFZ-székház)

Vonós hangszerek, zongora, klarinét, Sosztakovics, Bartók, Webern, Mozart – távirati stílusban ez volt a hangverseny rövid kínálata. Dmitrij Sosztakovics Öt darab két hegedűre és zongorára című sorozata ritkaság, sőt tulajdonképpen eredeti műként ilyen alakban nem is létezik, hiszen a zeneszerző bizalmas barátja, a szintén komponista Levon Atovmjan állította össze Sosztakovics színházi és filmzenéiből, több más hasonló adaptációhoz és mesterségesen létrehozott ciklushoz hasonlóan.

(Mieczysław Weinberg: Chamber music. Deutsche Grammophon)

Ezek a művek nagyon fordulatosak, színgazdagok, karaktereik igen változatosak, kontrasztjaik pedig feltűnően erősek. Láttató, képzeletet megmozgató, erős fűtöttségű zenék, sok érzelemmel és olykor kifejezetten drámai indulattal, virtuóz kompozíciós technikával és olyan hangszeres írásmóddal, amely hasonlóképpen virtuóz felkészültséget követel meg a játékosoktól.

(Quatuor Arod: The Mathilde Album. Erato)

A Quatuor Arod játéka intenzív, a kvartett hangzása dús, sűrű, ugyanakkor az előadásmód mindig törekszik a szólamszövet átvilágítására. Beszédes a dallamformálás, van lendülete, sodra a gesztusoknak, hangsúlyokkal gazdagon berendezettek a dallamok, élénk a tagolás, a muzsikálás érzelmileg telített. A Schöberg-műben éneklő fiatal francia–dán szoprán, Elsa Dreisig teljes hitellel azonosul a titokzatosság és emelkedettség légkörét árasztó tételek kifejezésmódjával és hangulatvilágával.

(Roman Rabinovich zongoraestje. Zeneakadémia, január 30.)

Tévedés azt hinni, hogy az ilyen koncertműsorok jók. A zene ellen való, hogy zenén kívüli szempontok logikáját érvényesítsék benne, ebből legtöbbször semmi érdemleges nem sül ki. Nincs értelme olyan koncerteket összeállítani, amelyeknek „témája” a hegyek, a tavasz, a macska vagy a vakbélgyulladás megjelenése-ábrázolása a zeneirodalomban. Mosolyogtató azért meghallgatni „a leghíresebb jezsuita zeneszerző”, Zipoli művét Picassóval összefüggésben, mert a festőnél jó kétszáz évvel korábban született komponista történetesen a festő szülőföldjén lépett be a jezsuita rendbe.

(Beatrice Rana: Ravel, Stravinsky. Warner Classics)

A régiekhez méltó mai legkiválóbbak ligájában játszik Beatrice Rana is, aki 1993-ban született, és kilencévesen már Bach f-moll zongoraversenyét szólaltatta meg a nyilvánosság előtt. Magyarországon még nem járt, két első lemeze közül a Chopin-prelűdöket tartalmazó debütáló CD (2012) és a Schumann–Ravel–Bartók-műsorú második (2013) engem elkerült, a Prokofjev 2. és Csajkovszkij 1. zongoraversenyét tartalmazó harmadik korongot (2016) megismerve azonban nem volt kétséges számomra, hogy rendkívüli művészről van szó, s ezt az érzésemet erősítette meg a művésznő Goldberg-variációk-felvétele is (2017), amely bátran odaállítható a mű összes eddigi jelentős tolmácsolása mellé.

(Hector Berlioz: Requiem. Erato)

Az amerikai John Nelson (1941), Berlioz életművének apostola 2019. március 8-án – napra pontosan Berlioz halálának 150. évfordulóján – a londoni Szent Pál székesegyházban, Michael Spyres szólójával, a Londoni Filharmonikus Kórus és a Philharmonia Énekkar, valamint a Philharmonia Zenekar közreműködésével, hangversenyen vezényelte a Requiemet, s az élő produkció felvétele jelent meg a közelmúltban. Lehet-e egy ilyen művet hanglemezen kiadni, van-e ennek értelme, és van-e értelme egy ilyen hanglemezt meghallgatni? – kérdezhetjük, hiszen a mű olyannyira kötődik a valós tér élményéhez, sőt annak ellenére, hogy zenéről beszélünk, a vizualitáshoz, ne kerteljünk: a színházhoz, hogy a látvány, úgy tűnik, elengedhetetlen, s ha ez nincs, akkor valami nélkülözhetetlent veszítünk el.

 (King’s Singers: Royal Blood. Zeneakadémia, november 27.)

Budapest mindig is nagyon szerette őket, a közönség minden koncertjükön az éppen esedékes hat énekes tenyeréből evett. A hangzás, az együttes jellege olykor leheletnyit változott, akadtak olyan koncertek, amelyeken úgy érezhettük, a pillanatnyi teljesítmény vagy az aktuálisan érvényesülő esztétikai ideál nem mindenben méltó a múlthoz. Az ötvenegy éves együttes pár napja Royal Blood (Királyi vér) címmel adott rendkívül igényesen összeállított tematikus hangversenyt a Zeneakadémián.

(Jevgenyij Kiszin zongoraestje – Müpa, november 5.)

Kiszin előadásmódja tele volt drámaisággal, kontraszttal. A Patetikus szonáta lassú bevezetését színpadiasan szólaltatta meg, a szonáta-főszakaszt igen gyorsan és szikrázó virtuozitással. Az Eroica-variációkban minduntalan mellbe vágott a zongorakezelés ütőhangszerszerű jellegének hangsúlyozása, és általános értelemben egy olyan vadság, szilaj, zabolátlan karakterizálás, amely az indulatkitörésektől sem visszariadó, szélsőséges Beethovent állítja elénk.

(Beethoven: Complete Piano Concertos. Deutsche Grammophon)

Lehetetlen méltó szavakat találni arra a magasrendű komplexitásra, amely az öt zongoraverseny felvételeiben megnyilvánul. Lisiecki muzsikálása csak a legnagyobbak mércéjével mérhető. Tökéletes technikai kidolgozás, szikrázó virtuozitás, plasztikus billentés, kristályos zongorahang, átvilágított faktúra, mindig szabatos ritmika, a zenei beszéd hangsúlyokkal való berendezettségének fényűző gazdagsága és választékossága, szellemessége, mélysége, mely a legapróbb részleteket is felfedezi, megmutatva a zene minden titokteljes zugát.