(Budapesti Fesztiválzenekar – Müpa, március 9.)

Buchbindernél makulátlan a technikai kivitelezés, és nagy formátumú a zenélés. És nem csak ez a két komponens mutat egyensúlyi állapotot. Az is természetes, hogy a zongoraművész által játszott dallamokban, futamokban, figurációkban egyszerre él és hat az intellektus és az indulat, rámutatva: minden igazi előadóművésznek termékeny tudathasadásban kell a pódiumon munkálkodnia. Egyik énje lobog, a másik folyamatosan kontrollál, ellenőrzi a lángot, hogy el se aludjon, de le se tarolja tüzével az előadást.

(Zenélő Kastély. Music from the Esterházy Palace in Tata. Erdődy Ensemble. EECD)

Az Erdődy Kamaraegyüttes előadásmódjának legfőbb jellegzetessége egyrészt telt a hangzás dús zamata, a pregnáns ritmika, másrészt a karaktergazdagság, amely felmutatja a művek tematikus invenciójának választékosságát, a hangulatok, megszólalásmódok széles skáláját. A hallgató a zenélésből áradó energiára is felfigyel: lendület, temperamentum uralja a tételek megszólaltatását.

(Elisabeth Leonskaja, Farkas Róbert és a MÁV Szimfonikusok – Müpa, február 9.)

Azok közül, akik egykor közös produkciókban léptek pódiumra a zongoraművésszel, hetvenhét évesen teljes aktivitással a koncertélet jelen idejét képviseli az 1978 óta Bécsben élő Elisabeth Leonskaja, akivel Richter annak idején szívesen adott elő közösen négykezes és kétzongorás műveket. A grúz származású zongoraművésszel hagyományosan jó a magyar hangversenyrendezők kapcsolata: az elmúlt években nemegyszer hallhattuk Budapesten különféle eseményeken szólistaként és kamarazenészként egyaránt. A minap a MÁV Szimfonikus Zenekar hívta meg, hogy megszólaltassa Csajkovszkij G-dúr zongoraversenyét.

(Berlioz: Les Nuits d’été – Harold en  Italie. Erato)

Michael Spyres (1980) rendkívül kifinomultan, tónusokban gazdagon, széles dinamikai skálán tolmácsolja a Nyári éjszakák dalait. Hajlékony hangja és plasztikus szövegmondása a sóvárgás, a bánat, a melankólia, az odaadás, a repesés, az öröm számtalan árnyalatát találja meg és közvetíti. Orgánuma különösen érzékenyen reagál a találékony és váratlan berliozi hangnemváltásokra.

► Körner Tamás: Egy hályogko­vács emlékei. Arktisz Kiadó, Bu­da­pest, 2022, 226 oldal, 3600 Ft

A könyv lapjain sorra elénk lépnek a zenekar nagyhírű partnerei Yehudi Menuhintól Rudolf Barsajig, Solti Györgytől Schiff Andrásig, Pauk Györgytől Kurt Sanderlingig, Hans Peter Blochwitztól Kiri Te Kanawáig. Karmesterek, hangszeres szólisták, énekesek, sőt koncertrendezők, menedzserek, szponzorok, a nemzetközi kulturális élet fénylő csillagai és szürke eminenciásai. Kulisszatitkok sokaságát ismerjük meg: koncertek pénzügyi és műsorpolitikai hátterét, külföldi turnék nehéz vagy éppen mulatságos pillanatait, emberi erényeket és gyarlóságokat, amelyek a közönség előtt egyébiránt rejtve maradnának. Megtudjuk, hogy a Fesztiválzenekarnak nem sokkal az együttes állandósulása után hogyan lett próbaterme, s milyen burleszkbe illő kalandokat éltek át az iszákos fűtővel. Izgalmas részleteket olvashatunk a BFZ Alapítvány létrehozásáról, a bérletrendszer kialakításáról és arról, hogyan teremtett Örkény-egypercesbe illő helyzetet a zenekar koncertjeinek a szokásos 19.30-tól eltérő kezdési időpontja, amikor azt a gyakorlatban kellett érvényesíteni.

(100 éve született Ligeti György. A Rádiózenekar koncertje – Zeneakadémia, ja­nuár 11.)

Ligeti születésnapja majd csak május 28-án lesz, de már most is akad olyan együttes, amely őt középpontba állító megemlékezéssel lép közönség elé. A Rádiózenekar 100 éve született Ligeti György című koncertje több szempontból is érdekes műsorral tisztelgett a zeneszerző életműve előtt. A hangverseny műsorán az első részben közvetlenül egymás után hangzott fel a korai Román koncert 1951-ből és a Hegedűverseny 1991/92-ből – vagyis izgalmasan nézett farkaszemet egymással egy mű a pálya kezdete és egy másik a kései korszak képviseletében.

(Schubert: Piano Sonatas D 784 & D 959, Allegretto D 915 – Eric Lu. Warner Classics)

Van, aki érti/érzi ezt a világot, és van, aki nem. A fiatal kínai-amerikai zongorista, Eric Lu lelkének minden rezdülésével, minden idegszálával Schubert sugallatára hangoltan játszik. Hogy nagyszerű zongorista, azt már egy korábbi lemezét hallgatva megtudhattuk: a Leedsi Nemzetközi Zongoraverseny 2018-as győzteseként készített Chopin–Beethoven-felvételén makulátlanul kidolgozott produkciók sorjáztak. Az előadások zeneileg is számos értéket mutattak fel: Chopinnél (f-moll ballada, b-moll szonáta) a kifinomultság, a nemes tartás, a tragikum, Beethovennél (G-dúr zongoraverseny) a mű költőisége, meditatív-átszellemült hangja és a finálé eksztatikus ujjongása iránti fogékonyság fegyverezte le a hallgatót.

(Beethoven, Stravinsky: Violin Concertos. Warnes Classics)

Vilde Frang lemezének különlegessége, hogy a Deutsche Kammerphilharmonie Bremen élén karmesterként korunk egy másik pompás hegedűse áll, a Frangnál tíz évvel idősebb Pekka Kuusisto. A zenekar kis létszáma tömör hangzást és mozgékonyságot generál, ez tartást ad a közös játéknak, és remekül aláhúzza a fogalmazásmód kamarazeneszerű részleteit. Az együttműködés felhőtlenül tökéletes, az atmoszféra természetesen oldott, Beethovennél a nagyság merevség nélkül, Stravinskynál a modenség csúnyaság nélkül valósul meg. Frang kifinomultan és árnyaltan, salaktalan hangon játszik.

(Kapcsolódások. A MÁV Szimfonikus Zenekar hangversenye – Zeneakadémia, november 24.)

Évtizedeken át hallgattam budapesti koncertjein, és persze lemezeken is a francia-ciprusi zongoraművész, Cyprien Katsaris játékát, és az igazat megvallva produkcióinak minden mutatós, vonzó vagy akár hódító jellegzetessége ellenére sem voltam soha egészen biztos abban, hogy virtuozitásában jelen van a liszti transzcendencia vagy a heroizmus mozzanata. Inkább úgy éreztem, ő is egy az ünnepelt „Liszt-virgások” közül – hajdan a Zeneakadémián zongorista berkekben így nevezték azokat különösebb szellemi mélység nélküli Liszt-előadókat, akik jó gyorsan tudtak Lisztet játszani.

(The French Album. Works by Fauré, Ravel, Debussy. Izabella Simon, Dénes Várjon. Hungaroton)

Amikor zongorista zongoristával kamarazenél, történjék az egy hangszeren vagy kettőn, a két egyéniség olyan eggyé olvadására nyílik alkalom, amely soha nem valósul meg hegedű–zongora vagy cselló–zongora szonátapáros esetében, azokban ugyanis a két hangszer hangjának eltérő színe eleve megakadályozza a művészi „teljes hasonulást”, a két személyiség egymásba való átáramlását.

(Vásáry Tamás és az MR Szimfonikusok Schubert-estje. Zeneakadémia, október 27.)

A süket fülek két évszázada nem akarják meghallani, hogy Schubert szimfóniái közül nemcsak a Befejezetlen és a Nagy C-dúr remekmű, hanem az összes többi is az. Ott a helyük a kánonban. Az ilyesmit nem keddről szerdára ismeri fel a közvélemény: évtizedek apró lépései kellenek hozzá. Ilyen apró, de hasznos lépés volt Vásáry Tamás és az MR Szimfonikusok Schubert-bérletének nyitóhangversenye, amelyen a zeneszerző 5., 1. és 3. szimfóniája szólalt meg: olyan művek, amelyeket tizenhat és tizenkilenc éves kora között írt.

(Budapesti Fesztiválzenekar, Robin Ticciati, Alina Ibragimova. Müpa, október 8.)

Orosz műsort hallottunk, két ritkaság között egy gyakrabban megszólaló kompozíciót – három remekművet. A nyitószám, a mellőzött-alulértékelt Ljadov zenekari darabja, Az elvarázsolt tó hivatalosan szimfonikus költemény, de dramaturgiailag nem az, hiszen a hétperces darabban nem történik semmi, az egész varázslat csupán egyetlen hangulat ábrázolása. Ticciati és a zenekar nagyszerűen közvetítette ezt az állókép jelleget: hatott a sejtelmes kezdés, a sok puha szín, a mesehangulat, a vonóstremolók és a kürt-közbeszólások titokzatossága.

(A Zongora. Ránki Dezső szólóestje, Müpa, szeptember 27.)

Ránki Debussy tételei felé is ugyanazzal a részletgazdag és briliánsan pontos előadással fordult, amellyel Schubertet megszólaltatta, de persze a végeredmény mégis egészen más lett. Ha Schubert zenéje az örökkévalóságra figyel, Debussyé a minket körülvevő tárgyi világ érzéki jelenségeire, a múlékony kicsiségekre. A Gyermekkuckó hat tételében (Doctor Gradus ad parnassum, Az elefánt bölcsődala, Babaszerenád, Hópelyhek tánca, A kis pásztor, Golliwogg’s Cakewalk) és a Metszetek három darabjában (Pagodák, Granadai este, Kertek esőben) semmi transzcendencia vagy misztika nincs, a tételek karaktereket ábrázolnak, hangulatot festenek, könnyedséget vagy nehézkességet, komolyságot vagy játékosságot jelenítenek meg hedonista életélvezettel.

(Annie Fischer on Screen. The Complete Hungarian TV Broadcasts 1962–1985. Gamma Home Entertainment)

Csakhogy aki valamit tud Fischer Annie személyiségéről, azt is tudja, hogy éppen a felvételek készítése volt – mind a hang-, mind a képfelvételeké –, amitől radikálisan független személyisége idegenkedett. Ismeretes, hogy idős korában averziója látszólag enyhült, és sok órát töltött a Hungaroton stúdiójában, hogy felvételt készítsen Beethoven összes zongoraszonátájából, végül azonban nem engedte, hogy a lemezek életében megjelenjenek, azok kiadása csak halála után valósulhatott meg. Tévétől, filmtől hasonlóan igyekezett távoltartani magát, interjút soha nem adott. Néhányszor mégis megtörtént, hogy egy-egy hangversenyét kamerák rögzítették. Ezek a hazai felvételek jelentek meg most egy öt DVD-t tartalmazó kiadványban.

(Musa Italiana. Mendelssohn, Schubert, Mozart. Riccardo Chailly, Filarmonica della Scala. Decca)

De hát mi is az a bizonyos italianità? Pontosan meghatározni aligha lehet, körülírni talán igen. Feltétlenül szerepet játszik benne a dallambőség és a dallamok éneklő karaktere: az, hogy a melódia, még ha hangszerre írták is, vokális ihletésű. Fontos elem a tűz, a délszaki temperamentum, a zenéből áradó életkedv, az energia, a hangsúlyok élénksége – és az, hogy a zenét átjárja az érzékiség, amely bizonyos korokban a hangzás áttetsző karakterét jelenti, más időkben a színekben való gazdagságot. Nagyjából ezek volnának az olaszos jelleg fő alkotóelemei – más talán még hozzátenné, hogy az olasz zene nemcsak énekelni szeret, de a mozdulatnak, a táncnak is elkötelezettje.

(Auer Trio Plays Schubert: The Complete Piano Trios. Binder Music Manufactory)

Kiérlelt felvételek magas színvonalú hangszeres játékkal. A muzsikálásból megérezhető a zeneszerző művei iránti elkötelezettség, ahogyan az is, hogy az Auer Trió – amelyet tagjai a veszprémi születésű, magyar származású, de Szentpéterváron világhírűvé lett hegedűvirtuózról, Auer Lipótról (1845–1930) neveztek el – a három művész zenei „szerelemgyereke”: olyan együttes, amelyben, bár a kellő professzionizmussal és szakmai rutinnal, mégis a közös játék spontán öröme által vezérelve zenélnek – vagyis a tolmácsolások arról tanúskodnak, hogy a stúdióban lelkesen dolgoztak, szívesen készítették el a lemezt.

(Ruth Slenczynska: My Life in Music. Decca)

A tavaly készült lemez nem akármilyen élmény. Természetesen ámulattal hallgatjuk, hogy valaki 97 évesen sértetlen technikával, sőt virtuózan zongorázik, ám ennél is több, hogy ebből a zenélésből árad az életkedv, az energia, a találékonyság, hogy az értelmezések egyéniek, eredetiek, nemegyszer ellentmondanak a mai konvencióknak. Mai konvenciók? Valóban, az ámulaton és a pozitív megrendülésen túl alighanem ez a lemez legizgalmasabb hozama: arra figyelni, miben más ez a zenélés mint a manapság megszokott.

(Michael Haydn: Violin & Flute Concertos. Capella Savaria on Period Instruments, Andrea Bertalan, Zsolt Kalló. Hungaroton)

Nem nehéz szavakba foglalni, mit érez a zenehallgató a művekkel való megismerkedéskor. Felüdülést. A tizenkét tétel olyan, mint egy élvezetes, frissítő szellemi-érzéki pezsgőfürdő. A zene tele van ötletekkel, csupa lelemény, csupa szellemesség, csupa energia és kontraszt, a lassú tételek bensőségesek, személyes hangúak, a gyorsak lendülete magával ragad, a hangszerkezelés egyszerre hálás és ugyanakkor sok-sok mutatós megmozdulásra ad alkalmat.

 (Vivaldi, Verdi: Le Quattro Stagioni. I Musici. Marco Fiorini – violin. Decca)

Az I Musici di Roma neve fogalom. Az Accademia di Santa Cecilia végzős hallgatóiból 1951-ben alakult kamarazenekar 1952-ben mutatkozott be a közönség előtt – hivatalosan tehát most ünnepli fennállásának hetvenedik évfordulóját. Volt és van ennek az együttesnek egyénisége, profilja? Határozott igen a válasz: a képlékeny és puha, fényt árasztó hangzás jellegzetesen olasz zamatú, érzéki szépsége az egyik vörös fonál, a hangszeres maximalizmus, a virtuozitás, a kifinomult játékkultúrával párosuló ízlés és a szélsőségektől idegenkedő, elegáns mértéktartás a másik.

(Bach: Wohltemperiertes Klavier, II. Trevor Pinnock – csembaló. Deutsche Grammophon)

Az első lemez borítóján Helga Philipp, a másodikén Victor Vasarely egy-egy képe látható. Mindkét alkotás alapközege a geometrikus absztrakció, a hálót vagy kürtőt megjelenítő szerkezet magába vonzza a tekintetet, trükkösen játszva a térérzettel és a végtelen képzetével. Mindkét esetben elemi fontosságú a konstrukció és a tárgyilagos logika. Feltételezhetjük, a két op-art mű szerepeltetése Pinnock egyetértésével történt, s üzenetértéke van, mely a szerkezet, az intellektus vezetőszerepének fontosságára hívja fel a figyelmet a Wohltemperiertes esetében.