Roppant kínosan magyarázkodik a menekülő polgármester a bődületes korrupciós ügyben, olvasom a nyugatifeny.hu oldal szerkesztőségi cikkének főcímében, pár pillanattal később már azt is látom, hogy a címben leírtakból semmi se igaz. Ugyanis: (1) a polgármester nem magyarázkodik, hanem a kérdezőt elküldi oda, ahová szerinte mennie kéne; (2) de ezt a beszédaktust se „roppant kínosan”, hanem magától értetődő természetességgel abszolválja; (3) a legkevésbé se menekül, mellesleg a szerzőnek eszében sincs megmagyarázni, mi oka lehetne rá; (4) korrupciós ügyről szó sincs. Arról van szó, hogy Bácsszőlősön a rendelőt és az orvosi szolgálati lakást 45 millió forintnyi uniós pénzből felújították, noha orvos nincs a faluban, és emberi számítás szerint nem is lesz soha. Már csak azért se, mert Bácsszőlősön most háromszázhatvanan laknak, és ez a szám a későbbiekben minden bizonnyal mérséklődni fog.

A hatalom butít, a korlátlan hatalom pedig a józan észnek a nyomait is eltakarítja. Vagy legalábbis így vélik sokan azok közül, akiknek hatalomból morzsányi se jutott, a hírek pedig őket látszanak igazolni. Mint ismeretes, Hans Reisch, az ausztriai SPAR vezérigazgatója azt találta mondani a Lebensmittel Zeitung című osztrák élelmiszeripari szaklap munkatársának, hogy a szomszédban pöffeszkedő rablóvezér einstandolni akarta a SPAR magyarországi leányvállalatának egyik darabkáját avval a céllal, hogy pereputtyának egyik tagját örvendeztesse meg vele, ezért aztán cégük vagyonának egy részét Svájcba deponálták, a különadók miatt pedig az Európai Bizottsághoz fordultak.

Vezérünk tehát ott tart mentálisan, hogy már azt se tudja, kicsoda ő és hol él, önmagát szakrális királyi hatalommal felruházott egyeduralkodónak, országát végtelenbe nyúló, felmérhetetlen kiterjedésű füves pusztának képzeli, amelyben egyetlen törvény létezik, az ő akarata, és semmi más. Kívánságait egyszerűen felfogható, praktikus formában szokta kinyilvánítani, közülük a legfontosabb az úgynevezett különadó, ami a fejőgép financiális megfelelője, máshol nem igazán ismerik, a pusztában viszont kiterjedten alkalmazzák, és büszkék rá. Okkal, hiszen látjuk, amint fut Bécs felé Hans Reisch, a gyáva, ahogy futottak az elődei is, vezérünk pedig mind kevélyebben pöffeszkedik a puszta közepén, amely napról napra kietlenebb, lepusztultabb és sivárabb, ám az ő ízlésének így is megfelel.

Sajátosan változó mentális állapotának pedig kiváltképp.

A lakosságnak csaknem a hetven százaléka úgy érzi, hogy országunk romokban hever, mármost tíz emberből kettő vagy három jó eséllyel tökfej, a pesszimisták szerint akár a fele is, de a többség állítólag nem, vagy legalábbis nem annyira. Ha tehát mindenki romokat lát maga körül, akkor fölöttébb sanszos, hogy ez azért van, mert csakugyan romok között élünk, ami nem előnyös, bár, mint tapasztaljuk, megszokható. Egyébként ez a föntebbi csaknem hetven százalék az Ipsos múlt év végi közvélemény-kutatásának a hozadéka, amely e napokban vált elérhetővé, de korántsem ez benne a legizgalmasabb, hanem az, amivel megoldási javaslatként a kérdezettek előálltak. Sokuk szerint honunk rendbetételéhez erős kezű vezetőre van szükség, aki hajlandó megszegni a szabályokat. Vagyis honfitársaink egy jelentős hányadának még nem tűnt fel, hogy istenadta vezérünk a valaha élt legerősebb kezű vezetők egyike, aki a honunkban pöffeszkedő haramiák mindegyikét dróton rángatja az ő erős kezeivel, a szabályokat pedig ő hozza, és ugyanavval a lendülettel meg is szegi valamennyit. És ez még hagyján, legalábbis ahhoz képest, hogy a megkérdezettek abszolút többsége szerint ennek a messiásként várt erőskezű embernek kéne az elittől visszavennie az országot, amit oda se adott neki, hanem folyamatosan nyomorgat az ő hatalmas, erős kezeivel, hogy mi célból, az nem tudható.

A nyilvánosság mostanra már minden bizonnyal több forrásból is értesült ama szomorú tényről, hogy a bicskei gyermekotthon igazgatója az általa igazgatott intézményben gyerekeket molesztált, olvasóm erről kialakított véleménye pedig az enyémtől nem okvetlenül tér el oly nagyon. Csak hogy tisztán lássunk: én az ilyeneket nyilvánosan lenyakaztatnám, bőrüket pedig kiszögeztetném a várkapura, ám az sajnos nem létezik. A kapu megvan ugyan, de nincsenek kapuszárnyak, amelyek alkalmazhatók volnának erre a célra, vagyis hiányoznak a megfelelő szigor érvényre juttatásának tárgyi feltételei, érthető hát, hogy a közerkölcsök jobbításának meredek ösvényén nem jutunk sehová.

Történetünk fontos mellékszereplője a gyermekotthon igazgatóhelyettese, aki főnöke viselt dolgairól tudomással bírt ugyan, de hallgatott róluk. Novák Katalin neki kegyelmet adott, s emiatt köztársasági elnöki posztjáról most sokak szerint le kéne mondania, ő maga viszont azt állítja, hogy a föntiekből semmi sem igaz, hanem minden másképpen van.

A régió talán legdelikátabb étkét főzni se kell. Leszedünk a fáról néhány tökéletesen érett fügét, egyenként sonkaszeletekbe csomagoljuk – a sonka természetesen csakis San Daniele lehet, mással ne is próbálkozzunk, pármaival is csak a legvégső esetben, ha nagyon muszáj –, egyenként és lassacskán elmajszolgatjuk őket, közben pedig a gyönyörök kertjében teszünk tisztelgő látogatást. Valójában persze a föntebb leírt persut cui fics nem előétel, hanem csak üdvözlőfalat, bocconcino, a francia eredetű nemzetközi kulináris zsargonban amuse-bouche, a végtelenségig egyszerű, egyszersmind azonban varázslatos. Magunk is előállhatunk vele, termő fügefa kell hozzá, amely a kertünk sarkában bólogat, San Daniele pedig itthon is kapható, kilója húszezer forint. (Mire ez a szöveg az olvasó szeme elé kerül, már rég nem ennyi lesz, de hát ezt talán mondanom se kellene.) Kell még egy professzionális szeletelőgép, az se olcsó, meg helyigénye is van, de hát valamit valamiért. Utána viszont azt fogjuk mondani, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán.

Örömhír: államunk a Kúria döntése alapján kénytelen lesz megismerhetővé tenni a Mátrai Erőmű megvételének-eladásának dokumentumait, s ezáltal a felcsúti pénzmágus műhelytitkaiba – ha messziről és félhomályban is, de – betekintést nyerhetünk. Hogy mire megyünk vele, az nem kérdés, semmire, de elborultabb pillanatainkban azt is képzelhetjük akár, hogy okosabbak lettünk valamivel, pedig dehogy.

Azért csak olvasgassunk.

Maga a történet borzongatóan érdekes, már csak azért is, mert a mi csökött értelmünkkel igazából fel nem fogható. A Mátrai Erőmű értéke a közhit szerint semennyi, nulla, zérus, tulajdonosának nyűg a hátán, pénzt nem hoz a házhoz, csak viszi. Gondolkodó lénynek akkor se kéne, ha fizetnének azért, hogy megvegye. Mások szerint viszont fölöttébb becses vagyoni elemről van szó, amit az is mutat, hogy bölcs és gondoskodó államunk húszmilliárd jó magyar forintot adott érte, persze nem akárkinek, hanem a nemzet gázszerelőjének, de akkor is.

Csendes éj, szentséges éj világunknak csak egy viszonylag kicsiny és egyre kisebbedő hányadára borul, a glóbusz más részein viszont bősz háború dühös taréja berzeng s a béke lágy szemébe kurrogat. Ezt amúgy Richard mondja a János király negyedik felvonásában, valahol már idéztem, és nem kizárt, hogy még fogom is, lévén fölöttébb kifejező és napról napra aktuálisabb. Karácsonyi gyertyagyújtogatásunkkal egyidejűleg legalább hét olyan háború tombol, amelyeknek mindegyike tízezernél több halálos áldozatot követelt, és még ki tudja, mennyit fog, pusztító erejük pedig fölöttébb változatos. Közöttük a legfiatalabb és egyben a legabszurdabb a pólyáskorú szudáni háború, amely idén áprilisban tört ki, a hadviselő felek a Szudáni Fegyveres Erők egyfelől, és a szintén szudáni Gyorsreagálású Erők másfelől. Ez a csetepaté októberig nagyjából tízezer halálos áldozattal és még több sebesülttel járt, ötmillióan váltak hajléktalanná, ám ebben a lakosság semmi szokatlant vagy különöset nem talál. Szudán 1956-ban lerázta a gyarmati igát, ahogy erről a hazai sajtóban is olvashattunk, azóta ez folyik, valamit valamiért.

Illiberális vagy akármilyen államunk határainál sűrű, fekete felhők tornyosulnak. Nyájas olvasónk ezt a saját megfigyelései alapján is tudja, ám ha mégse tudná, elég, ha a nemzeti konzultáció kérdéseire futó pillantást vet. Mit gondolunk arról, hogy Brüsszel Magyarországon is migránsgettókat akar létrehozni?, hangzik a negyedik kérdés, melynek olvastán az igaz hazafi hátán a szőr feláll. Nem, nem, soha, kiáltjuk egy emberként és oly erőteljesen, hogy tiltakozásunk megrengeti a Kárpátok bérceit, majd onnan visszaverődvén szívünkig hatol. Brüsszel még több fegyvert küldene Ukrajnának, olvassuk a hatodik kérdésben, amely persze nem kérdés, kormányunk ugyanis a kérdés és az állítás közötti szubtilis különbséget nem ismeri. Hiányzott az iskolából, amikor ezt tanították, van ilyen. Mi viszont okosak vagyunk, tehát tudjuk, hogy amit Brüsszel akar, az eo ipso bűnben fogant, tehát csakis rossz lehet.

Van olyan kórház, ahol az intenzív osztály mindegyik betegére egy diplomás ápoló plusz egy szakápoló jut, és ha az orvosnak négy beteget kell megvizsgálnia, akkor az négy átöltözés, négy kötény és négy pár kesztyű, meséli egy magyar ápoló, aki tizenöt éves szakmai tapasztalatával Bécsben talált munkát magának, és azóta is egyhuzamban csodálkozik. Szerinte a bécsi kórházakban folyamatosan dezinficiálnak, kézfertőtlenítő és kézmosó mindenütt kéznyújtásnyira van, a labor és a műtő padlójáról pedig enni is lehetne akár. A takarítást erre specializálódott külső vállalatok kiképzett dolgozói végzik szigorú előírások alapján, a kórházak pedig a legmegbízhatóbb ajánlattevőt választják ki, nem pedig a legolcsóbbat, legalábbis az adatközlő szerint. Az újonnan felvett beteg megkapja a vackát, de nem hever rögtön bele, jön ugyanis két markos legény, a nyoszolyát úgy, ahogy van, leviszik a központi mosodába, ott eltávolítják belőle az ágyneműt, a fémvázat pedig egy e célra konstruált gépely megragadja és irgalmatlanul lefertőtleníti. Ezt követően frissen mosott, steril ágyneművel látják el, és visszaszállítják oda, ahonnan érkezett.

További nagyszerű tulajdonsága a zsidó mályvának, hogy meg­szárítva és porrá őrölve sokáig eltartható. Használata révén főzelék ál­lagú, vitaminokban, létfontosságú nyomelemekben és minden egyéb földi jóban gazdag étekhez jutunk, amely nemcsak szólóban, hanem – a tunéziai konyhán legalábbis – különféle húsételek tartalmas és rop­pant aromás mártásaként is megjelenik az asztalon. Főzési ideje több óra, színe közben sötétbarnára, sőt feketére változhat. Íze valahol a sóska és a spenót között mozog, mármint a vegetális jegyek síkján, a belefőzött húsfélék üdvös hatásának köszönhetően viszont animális je­gyek sokaságával gazdagodik. Egyetlen hibája, hogy ennek a sűrű, tar­talmas, ragacsos mártásnak meglehetősen ronda színe van, s ez a kö­rülmény a messze földről érkező vándort el szokta borzasztani. Honfi­társainkat kiváltképp, mi a tűzpiroshoz szocializálódtunk, tehát ami en­nek a követelménynek nem felel meg, az minálunk sokra nem viszi. Ki­vétel a túrós csusza, de gyanítható, hogy annak is meg vannak szám­lálva a napjai.

Végtag nélküli hajléktalanok kerülhetnek az utcára, adta hírül a sajtó a múlt hét végén, az olvasó pedig szemrebbenés nélkül továbblapozott. Húsz évvel ezelőtt egy ilyen hírrel találkozván még valamifajta érdeklődés halvány jelét láthattuk volna az arcán átsuhanni, idővel azonban az ember bármit megszokik. Ha azt mondják neki, hogy ezentúl minden kedden és csütörtökön reggel kilenckor köteles megjelenni a legközelebbi Fidesz-irodán, hogy ott kapjon két baromi nagy pofont, akkor elsőre talán kissé prüszköl, vacillál, kibúvókat keres, később aztán megnyugszik, nyitáskor pedig már a pártiroda előtt toporog, és a neki járó pofonokat követeli.

Magukkal a végtag nélküli hajléktalanokkal más a helyzet, rájuk az eddiginél is cudarabb világ köszönt, de hogy miért, arra magyarázat nincs. Az emberek egy bizonyos hányadára értelmetlen és borzalmas csapásokat mér a sors, ilyesmivel szembesülvén szeretnénk azt hinni, hogy megérdemelték, noha tudjuk, hogy nem. Erre találták ki a leleményes indiaiak a karma fogalmát avval a céllal, hogy az eredendően amorális világot valamifajta erkölcsi rend látszatával némiképp barátságosabbá tegyék, ez a maga módján működik is, csak hinni kell benne nagyon.