(Bergman szigete. Francia–belga–svéd–német–mexikói film. Forgatókönyvíró-rendező: Mia Hansen-Løve.)                        

Igazából nem a sztorikkal lenne a gond, hanem azzal, hogy, Fårö ide vagy oda, hiányzik belőlük mindenfajta mélység és eredetiség. A kapcsolatoknak nincs igazi tétjük, a figurák érdektelenek (ezen az amúgy kitűnő Tim Roth sem tud segíteni), még azt a fajta könnyedséget is nélkülözik, ami egy-egy késői Woody Allen-filmet áthat és nézhetővé tesz. Kellemes film a Bergman szigete, de csak annyira, mint egy kirándulás a Fårön kanyargó sárga busszal. Nézőpontja a szafarituristáké.

(Menekülés. Dán–svéd–norvég–francia–amerikai–szlovén–észt–spanyol–olasz–finn–angol–holland film. Rendező: Jonas Poher Rasmussen.)

Amikor ezek a sorok megjelennek, még nem tudni, a páratlan számú Oscar-jelölésből Rasmussen filmje, pontosabban Amin tragédiája, hány díjat nyer. Önmagában bizarr élmény a filmvilág nagy divatbemutatójának milliós ékszer- és ruhakölteményei között látni ezt a filmet, ezt a sorsot. Az ukrajnai vérfürdőt követő mai menekülthullám fényében különösen. Hollywood, amely mindig hajlamos volt a látványos gesztusokra, minden bizonnyal bedobja a bűnbánat csengő obulusát az ezüsttálba.

(Melegvizek Országa. Magyar–szlovák film. Rendező-forgatókönyvíró: Igor és Ivan Buharov)

Fentebb – a magam számára is – igyekeztem összefoglalni az összefoglalhatatlant, ám Igor és Ivan Buharov filmje több ennél: nem racionális, hanem érzéki élmény. Nem állítom, hogy maradéktalanul értem, de S8-as kamerával fölvett, roncsolt, erős színekben tobzódó képeinek minden pillanatát élveztem. S alighanem ez a lényeg, elvégre az ember az összes gagyi tévésorozatot érti, csak – éppen ezért – nem élvezi. Mert nincs titka, világa, ami több a puszta sztorinál. Buharovék, szinte utolsó mohikánként, következetesen építgetik avantgárd életművüket.

(Kopaszkutya. Magyar film. Rendező: Szomjas György. Digitálisan felújított változat.)

Időutazás a film, ugyanakkor mentes mindenfajta nosztalgiától, az volt a készítésekor, s az ma is. Ezzel a kőkemény muzsikával nem fér össze az ábrándos múltba révedés. A régi zenék és zenészek filmje a máról, rólunk szól. Mert a hivatalos kultúra árnyékában – akkor is, ha az nem annyira idiotikus, mint manapság –, búvópatakként mindig felbukkannak új és új truppok, színházban, zenében, filmben, szabadok és őszinték, nem lehet elhallgattatni őket, övék a jövő.

(8. Budapest International Documentary Festival, 2022. január 22–30.)

Nem is az a lényeges, hogy akadnak a filmek között jobbak és gyöngébbek, a mezőny egésze az, ami mellbevágó: megrázó körkép arról, hogyan élünk ezen a bolygón. Külön-külön az alkotói megközelítés lehet politikai-szociográfiai, lélektani vagy etnográfiai, az együttes élmény metafizikai: utazás a létezés mélyére, hogy mi az ember, mi a dolga a világban, s ezt miként, jól-rosszul, többnyire rosszul, teszi.

(Ne nézz fel! Amerikai film. Rendező-forgatókönyvíró: Adam McKay. A Netflix bemutatója.)

Ez a film rólunk szól. Ami az USA-ban riasztó jövőkép, fanyar disztópia, az mifelénk szárba szökkent valóság. Civilizációnkat igazából ez az alattomos, lopakodó veszély fenyegeti, nem a lángcsóvás üstökös. Olvasom, egy amerikai könyvesbolt tulajdonosa értesítette vevőit, hogy a fantasy-polcon található könyveket áttette a tényregények közé…

(West Side Story. Amerikai film. Rendező: Steven Spielberg) 

Steven Spielberg vette a bátorságot, hogy szabályos remake-et készítsen a filmtörténet kultikus musicaljéből, a tíz Oscar-díjjal koronázott West Side Storyból. A fentiek alapján nehéz elképzelni, mi vehette rá erre – elvégre azt maga sem gondolhatta, hogy jobb lesz az eredetinél, valószínűleg nem is gondolta. Mivel a filmjében erre kevés magyarázatot találunk, marad az a biográfiai tény, hogy gyerekkorában ez volt a kedvenc zenés mozija, s 75 évesen, korlátlan álomgyári hatalom birtokában megengedhette magának, hogy ne csak újranézze, hanem újra is forgassa.

(Rifkin fesztiválja. Amerikai–spanyol–olasz film. Forgatókönyvíró-rendező: Woody Allen)

Vonzások és választások, mint mindig, ezúttal szürkébben, halványabban, fáradtabban. Az idősödő filmbolondot ezúttal nem a rendező, hanem korábbi filmjei veterán epizódistája, Wallace Shawn játssza. Ám míg Woody Allenről elhittük volna, hogy még mindig képes fölkelteni egy szépséges ifjú hölgy (legalább intellektuális) érdeklődését, addig ez Shawnnak nem megy, mert belőle hiányzik az a kisugárzás, amely Woody fáradt, késői pillanataiban is pislákol még.

(Evolúció. Magyar–német film. Rendező: Mundruczó Kornél. Forgatókönyvíró: Wéber Kata)

Mundruczó, akárcsak előző filmjében, most is – aligha függetlenül színházi tapasztalataitól – kivételes érzékenységgel jeleníti meg a zárt terek fojtott levegőjében lejátszódó emberi drámákat. Ráadásul ezúttal a keserű humorral-öniróniával átszőtt dialógusok is fajsúlyosabbak, mint voltak a Pieces of a Womanben. Az ilyesfajta jeleneteket gyakran éri az a vád, hogy nem filmszerűek, holott sokkal erősebb képi intenzitás árad belőlük, mint a szuperfilmek nagytotáljaiból (Cassavetes vagy újabban Cristi Puiu munkássága lehet a példa erre).

(Post Mortem. Magyar film. Rendező: Bergendy Péter)

A dramaturgiai patthelyzetben, amibe lavírozták magukat, a legrosszabb döntést hozták: a borzalmak mértéktelen fokozását. A horror és a thriller lényege a ritmus, a kivárás, a feszültség türelmes növelése, az ijesztő effektusok pontos adagolása. Kezdő filmiskolákban lehetne tanítani, hogyan csap át az egymásra következő fantasztikus jelenetek rémísztő sora a szöges ellentétébe, s válik ellenállhatatlanul nevetségessé, harsány derűt váltva ki a moziteremben.

(Hasadék. Magyar film. Rendező: Krasznahorkai Balázs)

 A Hasadék nem olyan hibátlan, kiforrott mű, mint a nemzetközi részvétellel megtámogatott két másik debütáns munka. Ugyanakkor rendkívül ígéretes alkotói bemutatkozást, amely nem hagy kétséget Krasznahorkai erős tehetsége felől.

(Éjjeli őrjárat. Magyar–román film. Forgatókönyvíró-operatőr-rendező: Demian József)

Többször kéne ezt emlegetnünk, elvégre, ha létezik nem szűken vett nemzeti művészet, a mozgókép az. Most épp Demian Józsefnek köszönhetjük, hogy ezt ismét elmondhatjuk. Ünnepelnünk kéne őt, ám az ajándékot maga hozta. Egy remek román–magyar filmet, az Éjjeli őrjáratot. Veterán mesterként megtehette volna, hogy hátradől, s profi fiatalok csapatával levezényli a jutalomjátékot, ezzel szemben pompás őszikéjét maga írta, rendezte és fényképezte.

(Külön falka. Magyar–szlovák film. Rendező: Kis Hajni.)                   

Kis Hajni kivételes érzékenységgel építi fel lépésről lépésre az apa-lány kapcsolat formálódását, a két elveszett, magányos lélek között lassan kibontakozó szolidaritást és szeretetet. Míg a sztori ismert filmsémát idéz – láttunk már hasonlót amerikai és francia változatban –, a mellékfigurák és a helyzetek jellegzetesen ká-európaiak. Kis Hajni filmje nem csak egy szeretetre vágyó kislány és édesapja története, hanem látlelet a világról, amelyben élünk, amelyben a hősök egymásba kapaszkodnak, mert másba nem tudnak.

(Cinefest, Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, szeptember 10–18.)

A miskolci zsűri, ellentétben a berlinivel, Jude remekművét díj nélkül hagyta, míg a hagyományosabb, szelídebb japán munkának adta a nagydíjat. Talán a fentiekből is nyilvánvaló, hogy magunk a berlini zsűrorokkal értünk egyet.

2004-ben felhívott a Főnix Televízió két szerkesztője, Sebeő Ágnes és Blastik Ferenc, hogy készítenék-e beszélgetéssorozatot magyar filmrendezőkkel. Már épp kimondtam volna a határozott nemet, amikor jó ütemérzékkel hozzátették, hogy egy fillért sem tudnak érte fizetni. Azonnal elvállaltam. Elkészült jó tucatnyi félórás beszélgetés, az első Illés Györggyel, a második Jancsóval, aztán Bacsóval, Koltai Lajossal, Almási Tamással, Gazdag Gyulával, Szomjas Györggyel, Kardos Sándorral, Gárdos Péterrel, Macskássy Katival, Mundruczó Kornéllal és másokkal. Jancsóval megegyeztünk, hogy nem szabályos interjúra ülünk le, hanem laza, kötetlen csevegésre, mintha nem lenne ott a kamera. Az alant olvasható, most először megjelenő szövegben meghagytam az élőbeszéd nyelvi fordulatait. Jancsó ugyanis nem nyomdakészen, hanem „beszédkészen” fogalmaz, szünetekkel, kihagyásokkal, utalásokkal, ugrásokkal, a metakommunikáció összes eszközével élve – hasonló dramaturgia szerint építve fel a mondandóját, mint a filmjeit. Válaszai nemcsak a nyolcvanhárom éves Mester eredeti gondolkodásmódjáról adnak képet, hanem fanyar, bölcs humoráról is.

(Természetes fény. Magyar–lett–német film. Rendező-forgatókönyvíró – Závada Pál regényéből –: Nagy Dénes. Operatőr: Dobos Tamás.)

A tett, amelyről hallgatnak, egy falu ártatlan lakosainak élve elégetése. A másról folyó beszélgetés közben az őrnagy tűzzel kínálja a szakaszvezetőt, majd a képmező közepébe a benzines öngyújtó élénk lángcsóvája kerül. A film bővelkedik az ilyen sokatmondó pillanatokban. A háborút nem elmeséli, hanem átélhetővé teszi, vagyis megközelítésmódja inkább érzéki, mint intellektuális, inkább képi, mint dramaturgiai.

(XV. Kecskeméti Animációs Film Fesztivál, augusztus 10–15.)              

Volt hát mire emlékezni, a múltat fürkészve eltűnődni a hazai animáció jelenéről és jövőjéről, amelynek a KAFF mindig hű lenyomata. Míg a főszerepet az idén a múlt játszotta – árnyékában a jövő csak halványan körvonalazódott, a jelenről pedig nincs mit mondani: fekete lyuk, elhúzódó szünetjel. A középgeneráció alig volt jelen. A rövidfilmes versenyt, amely mindig az igazi innovációt és izgalmat rejti, eluralták a diákfilmek.

(Rabmadár. Magyar némafilm. Rendező: Sugár Pál és Lázár Lajos. A Nemzeti Filmarchívum bemutatója a Művészetek Völgyében, a kapolcsi Pajta Mozgóban.)

A Pandora szelencéje című Pabst-klasszikuson kívül nem ismerek a korból – de tán az egész mozitörténetből sem – filmet, amely ennyire érzékien jelenítené meg a fojtott, fülledt erotikát. Négy nő és egy férfi története a Rabmadár. A férfi ellenállhatatlan csábító, kisstílű bűnöző – a híres német színész, a később nácivá lett Hans Adalbert Schlettow erős alakításában –, aki kihasználja a varázsától elbódult négy asszonyt. Az ismert német színésznők mellett a megejtett naiv kislány szerepében feltűnik Turay Ida, az idősödő élveteg főnöknőt H. Balla Mariska, a börtönigazgatót a legendás Rákosi Szidi játssza, utóbbinak ez az egyetlen filmszerepe.

(Minari – A családom története. Amerikai film. Forgatókönyvíró-rendező: Lee Isaac Chung.)

Ritka az olyan mozgókép, amely ennyire következetes, egy pillanatig nem inog meg – jó, a vége felé egy pillanatra talán –, két órán át tartja ugyanazt a hűvös, tárgyilagos stílust, amellyel ellenpontozza az érzelmeket. Nem nagy mű, de – ami legalább ilyen ritka – jószerivel hibátlan. Megérdemelten nyert vagy száz díjat, kapta meg a Golden Globe-ot, a Sundance fődíját, jelölték hat Oscarra.