Végre belpolitika.
Mivel Magyarországon nincs normális parlamenti élet, mint holmi demokráciában, a politizálásnak az utcán kell történnie, s arra nincs jobb alkalom, mint a nemzeti ünnep. Főleg az a kettő, amelyik forradalomról emlékezik meg, úgymint március 15. és október 23. Ilyenkor a kormány és az ellenzék is megmutathatja erejét, hány embert tud mozgósítani, a szónokok mindenféle hangzatosat mondanak, amin elrágódik a média, s aztán nem történik semmi. Pontosítok, utoljára 2006. október 23-án történt valami, a posztkommunista térség első színes ellenforradalmának keretében, jövőre lesz húsz éve.

Az Ukrajna elleni orosz invázió harmadik évfordulójának előestéjén Orbán Viktor alkalmasnak ítélte a pillanatot, hogy belerúgjon az ukránokba. Azt mondta úgynevezett évértékelőjében: „A háború valójában nem is Ukrajnáról, hanem arról szól, hogy az Ukrajna nevű terület, ami addig ütközőzóna, ütközőállam volt a NATO és Oroszország között, vonassék mostantól NATO-felügyelet alá.” A „hogy”-gyal kezdődő mellékmondat ugyanolyan tömény hazugság, mint a „repülőrajt”, a „senkit sem hagyunk az út szélén” vagy az „aki belenyúl a közösbe, annak levágjuk a kezét”. A NATO több ponton (és Finnország belépése óta még hosszabb szakaszon) határos Oroszországgal, ahonnan atomtöltetű Iszkander rakétákkal már 2022-ben négy NATO-tagország fővárosát lehetett elérni. Senki sem akarta „NATO-felügyelet alá vonni Ukrajnát”. 2008-ban kapott egy ködös, távlati ígéretet a tagságra, útiterv nélkül, 2018 óta pedig „tagságra törekvő ország”. Az orosz propaganda ezekre utal mint olyan tűrhetetlen provokációra, ami 2022-ben indokolta a totális támadást népirtásig menő bűncselekmények kíséretében, de hát az agresszió elleni védekezéshez a szervezettől és egyes tagállamoktól kapott segítség nem „felügyelet”.

Erre mondták gyerekkoromban az akkori idősebb nemzedékek tagjai: „Mi van, Sidolt reggeliztél?” Azaz: attól ilyen fényes az elmém? De most a miniszterelnökről van szó. Vagy nevezzük inkább fényességes padisahnak, ha már ekkora türkök lettünk. Újabban csak úgy sorjáznak ajkáról a világmindenség mély megértéséről tanúskodó kizárólagos ítéletek: „Nekünk minden élet számít.” Vagy: „Az amerikaiak meg fognak egyezni a kínaiakkal.” És: „Berlin mindig a falak városa volt.” Továbbá: „Putyin mindig tartotta a szavát.”
Az ilyen kijelentéseket persze könnyedén lehet cáfolni.

A világ tetején hülyék ülnek. Ehhez kell hozzászokni. Persze nem ilyen egyszerű, bővebben a világ állapotáról később, de a lényeg ez.

Miután Trump elsütötte azt a poént, hogy jobb volna, ha Kanada az USA része lenne, Justin Trudeau, az éppen leköszönt kanadai miniszterelnök azzal vágott vissza, hogy ennek annyi az esélye, „mint hógolyónak a pokolban”. Elon Musk riposztja így hangzott a tulajdonában lévő X (azelőtt Twitter) közösségi platformon (igyekszem szó szerint fordítani): „Kislány, te már nem vagy Kanada kormányzója, úgyhogy mindegy, mit mondasz.” A közlés két furcsaságát, azt, hogy Musk kislánynak [girl] és kormányzónak nevezi Trudeau-t, kétféleképpen lehet magyarázni.

Hazánk egyáltalán nincs elszigetelve. Nem elég, hogy Orbán tiszteletét tette Trumpnál és Musknál Mar-a-Lagóban, várhatjuk a politikai és üzleti összeborulás gyümölcseit, különös tekintettel az európai autókat kiszorító vámokra, de Budapesten járt például a kazah elnök is, teljes nevén Kaszim-Zsomart Kemeluli (Kemel fia) Tokajev. Ennek keretében megállapodás született a kőolaj- és földgázipari, valamint a hús és toll célú víziszárnyas-tenyésztési együttműködésről.

Ha Magyarország kormánya nem folytatna dezinformációs kampányt a „béke” jelszavával, akkor is nehéz volna követni, mi történik pontosan az oroszok Ukrajna elleni háborújában, és milyen politikai játszmák zajlanak a háttérben. Szenvedélyek, elfogultságok, félelmek és nem utolsósorban manipulációk zavarják a tisztánlátást. Kevesen ismerik annyira a valóságos helyzetet, mint Glen Grant, aki éveken át volt – gyakran kritikus – tanácsadó az ukrán védelmi minisztérium mellett, mi­után bebizonyosodott, hogy a semlegesség nem védi meg Ukrajnát az orosz agressziótól, és megindult a közeledés a NATO-hoz. Reformokra volt szükség, ám ezek nemegyszer elmaradtak.

Miután Trump megnyerte az elnökválasztást, a kormánybérenc hazai propagandisták és hű fogyasztóik rögtön nekirontottak David Pressman amerikai nagykövetnek mámoros örömükben, amiért viszonylag hamar lejár a megbízatása. A csujogatások közül a „Pressman go home” volt a legenyhébb, a többivel nem zilálom az idegeket.
Túl a szokásos gyűlöleten, ami azért övezi, mert bántja Orbánt és beosztottait, az indulat mögött az a feltevés rejlik, hogy az amerikai nagykövet belpolitikai súlyú és hatalommal bíró személyiség. Pedig nem tesz mást, mint hogy a saját kormányának politikáját képviseli az adott országról szerzett információkhoz igazodva. Tökéletes informáltság viszont nincs. Személyiségtől és előzetes politikai tapasztalattól is függ, hogy egy diplomata mit hisz el, és mit mennyire vesz komolyan.

Október 23-án Orbán Viktor, sok más elborult elmesziporka között, ezt tudatta a Millenáris közönségével: „Politikai ellenfeleink szerint menni kell. [Mármint háborúba Oroszország ellen – SZ. J.] Nekik 1956 tanulsága az, hogy harcolnunk kell Ukrajnáért, sőt Ukrajnában. Nekünk 1956 tanulsága az, hogy csak egyetlen dologért, Magyarországért és a magyar szabadságért szabad harcolnunk. Magyarországért és a magyar szabadságért most azzal tehetjük a legtöbbet, hogy nem veszünk részt mások háborújában.” (Mindezt két nappal azután, hogy elfogadták a törvénymódosítást, miszerint a parlament helyett a kormány dönthet a magyar honvédség külföldi bevetéséről. Csádban tehát a mi háborúnk zajlik.)

Harsogott a tömeg: „Hazaáruló!”, valahányszor csak elhangzott Orbán Balázs neve a Kunigunda úti tüntetésen, a hírhamisító központ előtt. És az embernek megfordult a fejében, mekkora bravúrt sikerült a miniszterelnök politikai igazgatójának végrehajtania, midőn pár mondattal ráébresztette a nagyközönséget főnöke külpolitikájának hazug és nemzetellenes voltára, és milyen trükkös volt, hogy közben fél kézzel az állami 56-kultusz álságosságát is leleplezte így, az ünnep küszöbén.
Persze ha továbbgondolom, egyáltalán nem biztos, hogy az említett álságosság túl sokak tudatáig eljut. Ha még tovább: nem látom jelét, hogy általános tudás volna, miszerint a kormányzat (nevezzük röviden és semlegesen így) semmilyen jelszavának nincs semmi köze az igazsághoz.

A legújabb közvélemény-kutatások eredményét, miszerint pár százalékra csökkent a különbség a Tisza Párt és a Fidesz között (előbbi az utóbbi „nyakában liheg”, ahogy rutinos címszerkesztők mondják az ATV-től az RTL Klubig), lehet optimistán értelmezni. Azaz úgy, hogy itt egy versenyfutás zajlik, ahol a Tisza Párt gyorsabb, eddig nem lihegett nyakban, most már, lám, igen, tehát gyorsabb, és hamarosan meg is előzi a Fideszt. Ez egy trend. De lehet jóslás nélkül is szemügyre venni, és akkor az a megtörtént tény marad, hogy a semmiből jött Tisza Párt villámgyorsan lenyelte az ellenzék fennmaradó részét, amit a szavazók ezek szerint könnyen nélkülöznek, és ezzel visszaállt a 2010 előtti de facto kétpártrendszer. Ám ez a lezárt tény nem elegendő alap semmilyen 2026-ról szóló jóslathoz.

Mára lényegében megszoktuk, hogy a budapesti kormányzat az EU-ban és a NATO fórumain – hol a kárpátaljai magyarság helyzetére hivatkozva, hol egyszerűen csak a „béke” jelszavával – minden módon igyekszik akadályozni az orosz agresszió ellen védekező Ukrajna segítését. Meglepőek azonban a vezető lengyel politikusok az utóbbi hónapokban elhangzott nyilatkozatai. Ezek szerint az ukránok támogatását eddig a leginkább sürgető Lengyelország is hátráltatná az uniós csatlakozási tárgyalásokat, arra hivatkozva, hogy Ukrajna nem számolt el a volhíniai mészárlással (a témáról lásd Pálfalvi Lajos cikkét: Az ukrán baltás etnopolitka, ÉS, 2018/13., márc. 29.). A történelmi sérelmekből kiinduló politizálás nálunk is nagyon ismerős, de miért éppen most erősödött fel Lengyelországban? Erről kérdezem Jacek Pawlickit, a varsói Newsweek Polska geopolitikai kérdésekben szakértő kommentátorát, aki korábban a Gazeta Wyborcza brüsszeli tudósítója volt.

Lebontották a Budavári Palotának azt a szárnyát, ahol korábban a Ludwig Múzeum volt (előtte meg a Munkásmozgalmi Múzeum várta itt a látogatókat, talán ez lehetett a megbocsáthatatlan bűn), pontosabban az „1960-as évekbeli hozzáépítést” bontották vissza, körülbelül azzal az indokkal, hogy az építészek és szakmunkások kommunista stílusjegyeket alkalmaztak. Mármint a homlokzatokról elhagyták a historicista csicsákat, és változtattak ama világszép történelmi arányokon – a komancsok már csak ilyenek –, de pár év múlva ez a szárny is az eredeti szépségében ragyoghat. A cél az eredeti állapot visszaállítása korszerűen, vasbetonból, ráaggatott korhű díszítményekkel. Mindezt a Nemzeti Hauszmann Program keretében, amelynek célja, „hogy a Várat visszaadjuk a magyaroknak, egy olyan helyet varázsoljunk a főváros közepén, amelynek »hívása« van, ahol mindenki újra otthon érezheti magát”.

Hat héttel ezelőtt leírtam azt a harciasnak szánt mondatot, hogy „Egészséges ( = demokratikus) országban a kormány belebukna” ilyen pocsék kormányzásba. Lapunk Facebook-oldalán, a cikk ajánlása alatt egy olvasó ezek után joggal kérdezte meg, hogy mi az a demokrácia, és mi az, hogy egészséges. Erre mondanák udvarias interjúalanyok, hogy kiváló kérdés, ugyanis alkalmat ad rá, hogy az ember ne csak szenvedéllyel kösse az ebet a karóhoz, hanem definiálja is az ebet, illetve a fogalmait.
 

Aznap, amikor Orbán Viktor az úgynevezett békemissziója keretében Moszkva után Pekingbe repült, az oroszok egy hét és fél méteres H–101 robotrepülőgéppel szétlőttek egy kijivi gyermekkórházat és anyasági központot. Ez annyira éles ellentmondásban volt a békemisszió alaptételével, miszerint a nyugati világban mindenki hülye és gonosz, csak a mi Főnökünk akar békét, de ő aztán a varázslatos egyéniségével, roppant diplomáciai tudásával és tömérdek bevethető erőforrásával el is éri, hogy az oroszok most az egyszer rendesen viselkedjenek, az ukránok pedig bárányszelídséggel fogadják el a nekik szánt Trianont, ha nem rosszabbat – szóval a rakétatámadás olyan erős fénnyel világított rá a világpolitikai mágusról szóló mese hazug voltára és ostobaságára, hogy Orbán szorult helyzetbe került. Sokáig hallgatott, közben a stáb nyilván lázasan dolgozott azon, hogy valami emberi érzésre emlékeztető szöveget produkáljon, ha már egyszer muszáj. Csak másnapra sikerült. A lényeg az volt, hogy ő megmondta, az ukránokra mostantól még több szenvedés vár, s ezért „a világhatalmak” (értsd: Amerika) „háborúpárti politikája” a felelős. Ha nem támogatnák katonailag Ukrajnát, akkor ilyen szörnyűségekre nem kerülne sor. Egy árva szóval sem ítéli el a háborús bűncselekmény elkövetőjét, s persze nem tér ki az eddigi háborús és emberiesség elleni bűncselekményekre, Bucsától a gyermekek tömeges elrablásáig, amik indokolják a védekező állam katonai támogatását.

Vannak fontossági sorrendek, egészséges országban például a kormányzati munka két legfontosabb területe a gazdaság- és a külpolitika. A kormány szurkolói ennek jegyében két hírnek örülhettek június közepe óta.
Az egyik, hogy az Eurostat legújabb jelentése szerint Bulgária is megelőzte Magyarországot a háztartások tényleges fogyasztásának listáján, a magyarok tehát átlagosan a legszegényebbek az Európai Unióban. (Mindez úgy, hogy az államadósság nálunk 76, a bolgároknál 33 százalék, az állami kiadások aránya pedig nemhogy a bolgárnál, de még a németnél és a svédnél is nagyobb, azaz elvileg az adófizetők és a külföldi hitelezők/segítségnyújtók világsok pénze szóratik ki az ablakon.)