Bejelentem, hogy tárgyalásokat kezdünk az Európai Unióval egy átfo­gó transzatlanti kereskedelmi és beruházási társulás létrehozásáról, mondta Obama a múlt keddi évértékelőjében, a nyugati világ lapjai pedig azóta is ezen a monda­ton rágódnak. A magyar ember természetesen nem hisz nekik, mindamellett néhány mozzanatot megjegyez. Először is, hogy evvel most egy olyan formáció jöhet létre, amelyhez hasonlóra a történelemben példa nem volt. Még az Istenben boldogult béketábor se volt ehhez mérhető, hiszen az mégiscsak Azerbajdzsánt fogta össze Bulgáriával, Magyarországgal, Üzbegisztánnal meg a többi nyomorulttal, az EU és az USA együttese viszont a glóbusz legfejlettebb térségét jelenti, amely a földkerekség GDP-jének a felét és a világkereskedelem egyharmadát produkálja. Ha tehát ezek a szabad köztársaságok csakugyan szövetségbe forrnak, akkor olyan frigy kovácsolódik, hogy ott szem nem marad szárazon.

A hét fejedelmi személy, akit mind a mai napig hétmagyarnak hívnak, a helyszűkét tovább nem tűrhetvén fegyverrel, haddal igyekezett módját ejteni, hogy szülőföldjét elhagyja, s olyan földet foglaljon el magának, amelyen laknia lehet, írja a Gesta Hungarorum. Mint látjuk, a történelem ugyan ismétli önmagát, de semmiképp se mechanikusan. Először is manapság a fejedelmi személyek, akik a későbbiekben a Nagy Integrátor címet fogják viselni, fegyver és had nélkül, vagyis bármifajta költség és fáradalom nélkül foglalják el az országot, illetve mindegyikük az őt megillető egyheted részt.

Európában mindenhol erős vezetőkre van szükség a válságból való ki­lábaláshoz – mondta Erős Vezetőnk az Európai Néppárt limassoli csúcstalálkozóján, az Európai Néppárt erőtlen vezetői pedig minden bizonnyal csüggedten bámultak maguk elé. Őrájuk a továbbiakban semmi szükség, lényegében ezt mondta Erős Vezetőnk, implicit for­mában ugyan, de a közlemény valódi tartalmához kétség aligha férhet.

Európa még mindig nem olyan, mint Magyarország, tehát Euró­pa mostani irányítói pokolra szállnak hamarosan.

A pulton házi készítésű befőttek, lekvárok, savanyúságok, egyikükről nem igazán lehet tudni, micsoda. Disznófül, mondja a vevőbarát eladó, húszas évei derekán járó, farmeros-pulóveres egyed, közben nyomatékkal mutogatja a jobb fülét, az üvegben is ugyanez van, csak disznóból.

Disznófülbefőtt.

A gondolat fölöttébb szubtilisnak tetszik, buksza elő, aztán mégis vissza.

Advent idején a derék magyar ember a Szentírást olvasgatja, tehát vagy az Alaptörvényt, vagy a Bibliát. Az előbbit főképp azért szeretjük, mert valahányszor csak belelapozunk, mindig valami meglepő és mulatságos új elemre bukkanunk benne, a Bibliát pedig éppen azért, mert nagyobbára változatlan, legalábbis amíg a magyarok Vezetője másképp nem rendelkezik. Továbbá jó szöveg, kivált az első része, ami ráadásul merő horror. Megy Sámson az ő atyjával és anyjával Timnátba, lát egy oroszlánkölyköt, elkapja, kettétépi, „mint a hogyan kettészakasztatik a gödölye” (Bír. 14.6). Hogy mért tépte szét a kisoroszlánt, az nem tudható, csak. Mert ott volt. Oroszlánkölyök hiányában a föntiek szerint gödölyét szokott volt kettészakasztani, ha az se akadt a keze ügyébe, akkor nyilván valami mást. Később elment Askelonba, és megölt harminc férfit csak úgy. Összefogdosott háromszáz rókát, farkukhoz csóvát kötözött, „És meggyújtá tűzzel a csóvákat, és beeresztette azokat a Filisz­teusok gabonájába, és felgyújtá a gabonakalangyákat, az álló vetéseket, a szőlőket és az olajfaerdőket.” Következő lépésben agyonvert ezer embert, végül pedig magára omlasztott egy házat, „és rászakadt a ház a fejedelmekre és az egész népre, mely abban volt, úgy hogy többet megölt halálával, mint a mennyit megölt életében”, pedig az se volt kevés.

Cigarettáját a magyar ember jövőre már nemzeti dohányboltban fogja beszerezni.

Mi a különbség a trafik és a nemzeti dohánybolt között?

Valamennyien tudjuk, hogy trafikokban multinacionális méreg­keverők ártalmas termékei kaphatók, amelyeket a karvalytőke azért forgalmaz, hogy általuk mételyezze a magyart. A nemzeti dohánybolt ezzel szemben mindenekelőtt nemzeti.

A nemzeti dohányboltban értelemszerűen nemzeti dohányt vásárolunk.

Midőn e sorokat rójuk a papirosra, a parlamentben az iskolák államosításáról szóló, nyilvánvalóan termékeny és konstruktív vita zajlik, ám ennek a kimenete a parlamenti demokrácia jellegéből fakadóan egyelőre még bizonytalan. Az Országgyűlés sötét oldalán ott ülnek a múlt emberei, akik nyilvánvalóan nem akarják, hogy Miniszterelnökünk az egész magyar közoktatást tokkal-vonóval magához emelje a fénybe, hanem éppenséggel azt akarják, hogy a magyar közoktatás továbbra is a múlt elavult sémájának megfelelően működjön, és olyan embereket termeljen ki magából, akik Miniszterelnökünk nagy ívű jövőképének megvalósítására alkalmatlanok.

Örvendetesen nagy számban találkoztak a gyaloglelkek a békemenetben avval a céllal, hogy a magyarok egységes akaratát a föld népének félreérthetetlenül megmutassák. Kimondtuk áperte, hogy nem maradunk adósok, egy a haza. Hogy aztán ennek mi az értelme, annak a megfejtését a címzettekre bíztuk, agyaljanak rajta ők, ha jobb dolguk nincs, a magyar nem elmélkedik, hanem vonul.

Hogy a békemenetben lelkek találkoznak, azt a főszervezőtől, a CÖF első emberétől tudjuk. A békemenet egy új, csendes közösséget hozott létre, amely mindenfajta pártpolitikai felszólalások nélkül képes megtalálni önmagát, mondta a cöfös ember. Vannak régi, zajos közösségek, amelyek pártpolitikai felszólalásokkal keresik önmagukat, aztán vagy megtalálják, vagy nem. A békemenet azért találja, mert abban lelkek randevúznak, míg máshol a Jóisten tudja, kicsodák.

Turulbaszületett nagyságos fejedelmünk megint olvasott a jelekből, majd üzent a világnak. Nem akarunk elveszni a részletekben, mindazonáltal érdekelne minket, hogy vajon a jelek is a turul hasában derengenek-e föl a nagyságos fejedelem szemei előtt, vagy a turulon kívül, ennek ugyanis politikaelméleti konzekvenciái vannak. A jelekből olvasás képessége a kormányzáshoz nélkülözhetetlen, mondta a nagyságos fejedelem Ópusz­ta­szeren, ahol a turulba való születés előnyeit is fölvázolta, ha tehát a jelek a turulon kívüli térben mutatják meg magukat, akkor a nagyságos fejedelemnek megfelelő gyakorisággal kell nagyságos fejét a madár vala­me­lyik végén kidugnia, viszont ez a körülmény a turulon belüli létezés gyümölcsöző voltát illetően kérdőjeleket támaszt. Ha ellenben a jelek benn, a turul hasában szoktak fölködleni, akkor azokat a kívül rekedtek nem láthatják, ergo kormányozni sem tudhatnak.

A litvánnak jó dolga van, bár nem tud róla, és azért van jó dolga, mert ő szabad. Ellentétben a magyarral, aki nem szabad. Ezt Orbán mondta Litvániában, a litvánok pedig nyilván illedelmesen csodálkoztak. Ellentétben a magyarokkal, akik már rég nem csodálkoznak semmin, amit a miniszterelnökük mond vagy csinál, a permanens szabadságharcot pedig úgy fogadják, ahogyan kell, vagyis tünetként. Nem vagyunk egyformák, kinek így bomlik meg, kinek amúgy.  Csakhogy ez új elem, Orbán most egyértelműen kijelentette, hogy a magyar nem szabad, míg viszont a hivatalba lépése előtt épp az ellenkezőjét mondogatta. „...nem sikerül igazán élnünk a húsz évvel ezelőtt kivívott szabadsággal” – nehezményezte például 2009 decemberében Temesváron. „Magyarnak lenni, a magyar nemzethez tartozni egy rejtélyes kötelék, egy sorsközösség, amelyet soha sem hagyhatunk szét- vagy megszakadni, mert azzal magunkat és a szabadságunkat veszítenénk el” – jelentette ki 2010. május végén a Kossuth téren. Ez utóbbi mondatnak fölfejthető értelme nincs ugyan, annyit azonban látunk, hogy Orbán szerint Magyarország a szabadság hona volt amaz átkos nyolc esztendőben is és még a második császárság első heteiben is, ámde most, a Nemzeti Együttműködés Rendszere építésének dicsőséges napjaiban már nem igazán lehet róla ugyanezt elmondani.

Hamarosan újabb küldeményt kapunk a miniszterelnöktől, legalábbis ez derül ki a Magyar Közlöny hétfői számában megjelent 1298/2012. számú kormányhatározatból, amely szerint Orbán most azért hegyezi lúdtollát, hogy a munkahelyvédelmi akcióval összefüggésben fogalmazzon episztolát az ő félázsiai népének, de az nem derül ki a rendeletből, hogy a levél mit fog tartalmazni. A lapzárta előtti utolsó percekig azt hittük, kérdéseket, ahogy ez a nemzeti konzultációnál megszokott. Akarja-e ön, hogy megmaradjon a munkahelye, vagy szeretné inkább elveszíteni, ez lett volna a logikus kérdés, amelyet a kormányfő a keblünknek szögez, hogy azután körmét rágva és remegő gyomorral várja a válaszunkat. Ami azt illeti, aggodalomra lett volna némi ok, tekintve, hogy a miniszterelnök előző levelére a megkérdezettek kilencvenkét százaléka nem reagált, ezt pedig nehéz elsöprő sikerként kommunikálni, bár az agitprop osztály iparkodik.

Élet és bor: egy és ugyanaz.

Petronius

 Bacchus egyszer a Massicus hegység lábánál barangolva találkozott egy Falernus nevű parasztemberrel, aki meghívta őt a házába és megvendé­gelte avval a kevéssel, amit a kamrájában talált. Hálából az isten borrá változtatta a tejet, Falernus pedig mind megitta, és ájultan hortyogott másnapig. Mire felébredt, az egész hegyet szőlőtőkék borították, a későbbiekben pedig ezen a környéken alakult ki az antik világ leghíresebb borvidéke, amely az ager Falernus nevet kapta; az innen származó vi­num Falernum dicsőítése az ókori költőknek és borsznoboknak évszázadokra szóló munkát adott. Sőt nemcsak az ókoriaknak: „Falernumi borát a lemondásnak, / mely alvadt mézzel ömlik te feléd, / ott adatik nyugodt kortyokba nyelned / s a drága mérget, melytől szent a lét”.

Ősztől megindulhat a lovas oktatás több általános iskolában is, ezzel a gyermekek közelebb kerülhetnek a lovas kultúra megismeréséhez – írja a kormányzati portál, állandó és felbecsülhetetlen értékű szellemi táplálékom, amelynek a tanulmányozása egyébként nem mindig felhőtlen öröm. Ezt a mostani bejelentést viszont csak üdvözölni lehet, függetlenül attól, hogy az oktatásügyben érintettek pillanatnyilag inkább annak a megismeréséhez szeretnének közelebb kerülni, hogy a szeptemberben hatályba lépő és az egész eddigi struktúrát fölforgató új közoktatási törvénnyel összefüggésben konkrétan kinek mi lesz a dolga, ki miért fog felelni és ki hogyan finanszírozza mindezt, már ha egyáltalán finanszírozza valaki.

Mindezt persze csak akkor vezetném elő, ha akadékoskodni akarnék, de hát nem akarok.

Kormányunk, ha minden jól megy, hamarosan kisajátíthat bármit, amit akar. Épületeket, szántókat, erdőket, mezőket, ami csak megtetszik neki, és meg se kell indokolnia; a részletek a kormany.hu oldalon olvashatók. Önnön célját a törvényjavaslat a következőképp határozza meg: „…a kisajátítási eljárások gyorsítása, egyszerűsítése, ügyfélbarátabbá tétele, olcsóbb lefolytathatóságának elősegítése”. Az ügyfélbarát kisajátítás perspektívája már önmagában véve is szívmelengető, de a nóvum nem ebben, hanem egy barokkosabb felépítésű mondatban rejlik: „A javaslat bővíti azon esetek körét, ahol nem szükséges külön vizsgálni azt, hogy kisajátítással biztosított közösségi előnyök meghaladják a tulajdonelvonással okozott kárt, ugyanis a nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű ügynek minősített beruházások esetében ezen feltétel értelemszerűen már fennáll.”

A tündérmesének a valósághoz semmi köze nincs. Az idősebbek számára, akik még olvastak meséket, ez magától értetődik, a fiatalabbaknak kevésbé, így aztán nem csoda, hogy nemzetgazdasági miniszterünk világsikert aratott tévéinterjúját a honi közvélemény értetlenkedéssel fogadta, az általa mondottakat pedig boldog-boldogtalan összeveti a magyar gazdaság aktuális helyzetére vonatkozó adatokkal, aztán diadalittasan mutatja ki, hogy még csak nem is hasonlítanak. Pedig Matolcsy nem a valóságról beszélt, hiszen arról neki fogalma sincs, hanem a létezésnek amaz elfátyolozott dimenzióiról, melyeket csak ők ketten látnak, a két géniusz.

Lázár frakcióvezető szembefordul mesterével, a nagy hatalmú, könyörtelen, sötét úrral, minthogy a demokráciát kell most néki megmentenie. Lázár frakcióvezető tudván tudja, hogy rettentő mentora úgy söpri el őt, ha akarja, mint orkán a galambszart, és azt is tudván tudja, hogy a sötét úr semmifajta feleselést nem tűr, viszont az ő demokratikus elkötelezettsége – Lázár frakcióvezetőé – oly hallatlan erejű és oly mélyen gyökerezik, hogy ehhez képest semmi se számít. Muszáj kiállnia a robogó gyorsvonat, sőt inkább cunami elé, magasba emelve a demokrácia szent zászlaját, mert ha nem így cselekedne, akkor nem felelne meg az önmagával szemben támasztott hallatlanul magas erkölcsi követelményeknek, továbbá az ő akaratának maximája nem érvényesülhetne általános törvényhozás elveként, vagyis Kant forogna a sírjában, és ezt Lázár frakcióvezető egy pillanatig el nem viselheti.

Az Unió agrárpolitikája drága, pazarló és kártékony, elviszi a közös kassza felét, olvasható a Wall Street Journal hétfői publicisztikájában, eszerint tehát a Common Agricultural Policy leginkább a magyar gazdaságpolitikára hasonlít, s mint ilyen, hozzánk a lehető legközelebb áll.

Viszont a cikk azt is írja, hogy a CAP a közép- és kelet-európai gazdálkodókat hátrányosan különbözteti meg.

Du verdammter Mutterficker, kiáltja egy szittya hang a lelkünk mélyén, egyidejűleg mély együttérzés tölt el minket Antalffyék, Csányi, Hujber, Leisztinger, Mészárosék, Nyergesék, Zimmermannék és a többi hátrányos helyzetű magyar nábob iránt, ők ugyanis évente és hektáronként háromszáz eurónyi, azaz nagyjából nyolcvanhatezer forintnyi területalapú támogatást kapnak, míg ellenben a görögök hatszázötven eurót, ami százezer forinttal több.

Nagyszombat délelőttjén a Blaha Lujza tértől a Rókus-templomig állt a sor, néhol a járda teljes szélességét elfoglalva. A téren sátor, rajta felirat: Ételosztás. A várakozókat nem engedik közel hozzá, a sor a tér sarkánál kezdődik, a vége pedig egyre távolabbra kerül. Még csak fél tizenegy van, az elöl állók nyilván reggel óta várnak, vagy ki tudja, talán hajnal óta. Nem állítanám, hogy angyali türelemmel, de várnak.

Elöljárónk igazat szólt, Magyarország csakugyan nem lesz gyarmat. Ahhoz ugyanis, hogy valamely földterület gyarmattá váljon, kellenek először is gyarmatosítók, akik az illető térségben fantáziát látnak, és invesztálni is hajlandók bele. A gyarmatosítás többnyire avval indul, hogy a gyarmatosító hozza a pénzt. Elöljárónk maga is így látja, hiszen a minap arról beszélt, hogy a modern kor gyarmatosítója türelmesen cserkészi be áldozatát, éberségét elaltatja, zsebeit rengeteg pénzzel teletömi.

Mire a nyomorult föleszmél, addigra már a bőre alatt is pénz van, ő pedig „nem is érti, s aztán nem is akarja érteni, mi történik vele”.

 „Az Unio csak el szeretné venni tőlűnk amit a szocik még nem adtak oda, pl:ivóvíz­kész­let, és attól félnek, hogy a kormánynak sikerűl egy erős gazdaságot kiépíteni, ezért támadják hazánkat. alegrövidebb időnbelűl ki kell lépni az unióból, a szocik által, és azelő­deik által felvett hitelek visszafizetését meg kell tagadni, a piacokat újra kell nyitni kelet felé és pár éven belűl felfejlődik az ország.a multikat ki kell zavarni az országból!” – írja a joallam.kormany.hu fórumon egy hozzászóló, aki az oldalon megnyilatkozó felelős állampolgárok szellemi elitjéhez tartozik. A többi észrevétel kevésbé tűnik lucidus­nak, evvel együtt azok is figyelemre méltók, mert fontos következtetésekre jutunk általuk. Rájövünk, hogy mentális tekintetben a kormány úgy viszonyul az övéihez, mint a levegőégben szárnyaló réti sas a mocsárhoz, amely fölött körözni szokott.