Fáy Miklós

(A Nemzeti Filharmonikusok koncertje – Müpa, május 11.)

Most néhány hangba kapaszkodok, hogy úgy kezdődik az Egmont-nyitány, nem takkra, mégis szépen, szól valamiről ez a zene, feljajdul oboa, klarinét, fagott, nem kell bele feltétlenül belehallani Goethét vagy 56-ot, de ha egyszer nyitány, akkor lehet valami zenei cselekmény. És most van is. Keri-Lynn Wilson vezényel, és, ha minden igaz, akkor túlvagyunk már azon, hogy ha karmesternőt látunk, akkor a szünetben mindenki a régi karmesterversenyeket emlegeti, ahol a középdöntőig jutottak, aztán kihullottak. Inkább csak az a furcsa, hogy mennyire törékeny a vezénylő ember, és ahhoz képest masszívan szól a zenekar, csukott szemmel hallgatva lehetne rögbi játékos is a karmester.

Tovább

(Puccini: Turandot – élő közvetítés a Metropolitanből. Müpa, május 7.)

Sokadszorra közvetítik a Metből Zeffirelli Turandot-rendezését, és még mindig elképesztő az egész rendezettsége és zsúfoltsága, a jelmezek és a díszletek harminc év után is tökéletes állapota, a kézi hímzések Turandot ruháján, ennek ellenére ez volt eddig a leggyengébb előadás. Nemcsak a szólisták miatt, mert a kórusok nagyszerűsége ellenére sem éltek a gigantikus jelenetek, zajos volt, de nem ünnepi.

Tovább

(Beethoven: Diabelli variations – Decca, 2022)

Hallgatom így is, hallgatom úgy is, mert az Uchida-lemez erre tökéletesen alkalmas, nem unalmas a teljes változatban sem, de jobban észreveszi az ember az aprólékot vele, hogy ez is mennyire furcsa, ez is mennyire különleges, hogy mennyire könnyen kerülte ki Beethoven ezt a csapdát, és a kézenfekvő helyett még tizedszerre is váratlannak tűnik az ő megoldása.

Tovább

(Verdi: Simon Boccanegra – Magyar Állami Operaház, április 24.)

Dicsőséges okosok, hát hol vagytok? Nem akarok zöldségre zöldséget válaszolni, de nem mondhatok mást: számomra a heti Domingo, a Simon Boccanegra címszerepe teljesen egyenértékű volt a legelső nagy Domingo-élménnyel, az 1987-es Aidával. Mondhatnám úgy is, hogy kicsit hiányozna az elmúlt harmincöt év, ha ki kellene törölni, csak azért, hogy Domingo a csúcson vonuljon vissza.

Tovább

(Wagner: Parsifal – Magyar Állami Operaház, április 15.)

Az egész koncepció minden kiábrándultsága ellenére nagyon is gyakorlatias, ezzel az elképzeléssel rengeteg kellemetlenséget takarít meg magának a színpad, nem kell az ősz, pocakos Kovácsházi Istvánt kamasszá változtatni, arra van külön ember, aki nem énekel, Kovácsházi István meg csak emlékezik a régi szép időkre. Egyébként elég szépen emlékezik, végigénekli a röpke öt órácskát, és csak néha mászik bele a hangja az orrába, nehéz az elismerőkön kívül más szavakat találni a teljesítményére.

Tovább

(Bach: Máté-passió – Zeneakadémia, április 8.)

Kinek juthat egyáltalán az eszébe, hogy ilyesmit megszámoljon, hogy elvégezze a műveletet, megtalálja az összefüggést. Ha van egyáltalán. Voltaképpen ez volt a szép az idei, vagyis az idei fő Máté-passióban, a Zeneakadémián. Az egyszerűség. A sóhaj hiánya. Nem úgy vezényelte el Philippe Herreweghe a nagy művet, hogy látjátok, feleim, ez az, amit nem értetek.

Tovább

(Boito: Mefistofele – Magyar Állami Operaház, április 3.)

Talán egy kicsit démonibb Mefistót, ha már róla szól az opera, ne egy fószert, aki attól sátán, hogy folyton cigarettázik, mert akkor a szomszédom is sátán, ő is folyton a folyosón bagózik. Vagy ehhez kellene a zenekar? Nincs azzal semmi különösebb baj, vendégkarmester vezeti őket, Antonello Allemandi, megszólal a zene, ami viszonylag nagy dolog, mert van harsonázás, csinnadratta, gyerekkar, felnőttkar, de körülbelül ennyi: szól, de nem a szférák zenéje.

Tovább

(Encores – Deutsche Grammophon, 2022)

A szeretet itt sajnos összezavar mindent, mert olyan nagyon sok szeretetet nem érzek a CD iránt. Remélem, ez nem jelenti azt, hogy Daniel Barenboim sem szeret minket, csak hogy ez most így sikerült. Vagy tessék pozitívnak lenni: az is csoda, hogy nyolcvanévesen így játszik.

Tovább

(A Fesztiválzenekar koncertje – Müpa, március 19.)

Ha már a töltött fegyver szóba került, éneklés is volt: nyilván nem függetlenül a történelemtől, egy ukrán népdalt énekelt el a zenekar. Ahhoz kevés, hogy lecsillapítsa az esetleges lelkiismeret-furdalást, ők túlélni szeretnének, miközben mi azon merengünk, hogy milyen volt vagy lesz a Seherezádé, de arra elég, hogy legalább figyelmeztessen.

Tovább

(Erkel: Hunyadi László – Magyar Állami Operaház, március 13.)

Ha másról van szó, nem egy előadásról, hanem kórlapról, hogy miért beteg a magyar opera, az más. Akkor a Hunyadi épp nagyon is a helyén van az Operában, íme, itt van valami valamiben, hasonló a hasonlóban. Úgy értem, itt az Opera, látszólag szebb, mint volt, az biztos, hogy nem szebb, mint újkorában, mert a megnyitóra nem sikerült mindennel elkészülni.

Tovább

(Joyce DiDonato: Eden – Warner, 2022)

Meg van melegedve a szívünk a lemez iránt, már csak ezt kellene tartani. És nem is lehetetlen feladat, mert Joyce DiDonato mégis csak szépséges hang, finom és elegáns éneklés. Nem kell feltétlenül menni vele az úton, nekem nem is sikerült a valóságos koncepciót látnom a dalokban és áriákban, hogy tényleg a paradicsomi állapotokig jutnánk most vissza általuk, vagy hogy a járvány miatti lezárás valóban a nagy újrakezdést jelenti-e. Ami azt illeti, volt neki egy korábbi concept albuma, ugyanezekkel a kísérőkkel, 2016-ban, annak Háború és béke volt a címe. Lehet, hogy a művészet hat évvel az élet előtt jár, és 2028-ban tényleg itt lesz a Kánaán?

Tovább

(Maurizio Pollini koncertje Londonban – március 1.)

Ez is változott. Pollini is. De a nyolcvan évet ünneplő koncertet régi kedvenc szerzőkből és kedvenc művekből állította össze, az első részben Schumann, a másodikban Chopin a műsor. Az Arabeszk kicsit botorkál, de nyilván kell idő, amíg belelendül. Aztán a C-dúr fantáziából kiderül, hogy nem kell idő, mert Kronosz Pollininak sem barátja. Rengeteg a hiba, a bizonytalanság, tétovaság, a dinamika szűk, a halk nem elég halk, a hangos végképp nem hangos. Azt egyáltalán nem hallom, amiben reménykedni lehetett, a letisztulást, a lényegre törést, a nagy öregséget.

Tovább

(Dualitá – Warner, 2022)

A mindentől függetlent úgy értem, hogy fájó szívvel azt kell mondjam: nekem a lemez nem nagyon tetszik. Kicsit igen, és a Partenopé pillangós áriáját mindenképp a szép élményeimhez sorolom, de a lényeget nem nagyon érzékelem, a kétarcúságot, hogy jaj, most mennyire férfiasan szólal meg az énekesnő, most meg mennyire nőiesen lágy az énekes.

Tovább

(A Fesztiválzenekar Stravinsky-estje – Müpa, február 11.)

Aztán jött a Hegedűverseny, ami azt jelentette, hogy a szólista lendülete és ritmusa vitte magával a karmestert és a zenekart is, a közönséget pedig felszabadította ez a póztalan tehetségesség, a lazaság, hogy így is lehet Stravinskyt játszani, lassan száz évvel a művek születése után talán utolérhetjük önmagunkat. Kopatchinskaja két ráadása pedig fölszabadítólag hatott, és nem lehet független ettől, hogy a szünet után a Petruska bizonyos pillanataiban már föl is nevettek a nézőtéren. 

Tovább

(Kristine Opolais áriaestje – Müpa, február 7.)

A műsor gerincét az Adriana Lecouvreur teszi ki, kétszer két ária, két kettős, mintha voltaképpen ez valami felkészülési koncert volna, valamikor előadás is lesz belőle. A többi a szokásos, Puccini és Verdi, A végzet hatalma már mindenképpen és magasan Opolais jelenlegi képességei fölött áll, és már a rokonszenvezési kísértenek is ellenáll, mert nem csak a hang hiányzik hozzá, de valami átgondolás is, hogy mit is éneklek, mi a szöveg, mi történik ezzel a szegény Leonorával. Ehelyett pózok, üres gesztusok, szenvelgés jut a nézőnek. Hogy lehet úgy végigcsinálni a műsort, hogy egyetlen természetes gesztusa sincs a főszereplőnek?

Tovább

(Verdi: Rigoletto – A Metropolitan előadása a Müpában, január 29.)

Nem tudtam, hogy csak egy olyan énekesnőt várok, mint Rosa Feola, aki a szombati Metropolitan-közvetítésben énekelte Gildát. Feola úgy koloratúrszoprán, hogy nem az, hogy nem a magasságokról szól, és nem is azok köré szerveződik az éneklése, nincsenek kiemelve a csúcshangok a szólamból, épp olyan fontos hangok, mint a többiek, és épp olyan puhán, lágyan, mindenféle csilingelés és huhogás, élesség vagy hangosság nélkül szólalnak meg. A hang maga meg gyönyörű szép, átvészelés helyett alig várja az ember, hogy Gilda ott legyen a színen, és megérti, hogy a Rigoletto, ez a Rigoletto Gildáról szól.

Tovább

(Zoltan Kocsis: Complete Philips Recordings – Decca, 2022)

A lírai Kocsis nem vált be, akkor jöjjön a különc zseni, maradhat a szürke öltöny, csináljunk Glenn Gouldot belőle. Játssza el mintegy függelékként azt, amit Gould zongorán nem játszott el, A fúga művészetét. Eljátssza, de nem olyan, mintha Gould lelke szállt volna belé. Nincs mit csinálni, ez egy másik ember. 

Tovább

(Donizetti: Az ezred lánya – Erkel Színház, január 14.)

Nem akarom magunkat sajnáltatni. Nagyon nehéz az ilyesmit végignézni, de végigcsinálni még sokkal nehezebb lehet. A közönség szíve jó, a legfárasztóbb poénokon is nevet valaki itt vagy ott, de alapvetően mindannyian érezzük: elátkozott színházban vagyunk egy elátkozott estén. Innen nem lehet nyerni.

Tovább

(Live From Salzburg – Deutsche Grammophon, 2021)

Elīna Garamča senkinek sem jutott eszébe mint olyan, akiért élni érdemes. Csak azért furcsa, mert amúgy sikeres sztárénekes, olyan, akinek utazó rajongói vannak, mennek utána a nagyvilágban, nézik, hol és hogyan énekel, de mintha senki nem az éneklése miatt követné. Talán a hangja miatt. Talán a szépségéért, mert hát valóban figyelemre méltó jelenség, Grace Kelly-típus, amire azt mondják, hogy hűvös szőke. Mintha Garanča ennek az elvárásnak akarna megfelelni, igyekszik annyira hűvösnek leni, amennyire csak lehet, ha az ember szenvedelmes dalokat énekel, amivel rögtön föl is teszi a kérdést: akkor meg minek?

Tovább

(Klemperer – The Legendary Amsterdam Concerts – Archiphon)

Csak azért mesélem, mert a régi reflexek váratlanul élednek újra. Amikor megláttam, hogy megjelent egy Klemperer-összes, de nem az az összes, nem az EMI (ma Warner) számára fölvett stúdiófelvételek, hanem az amszterdami koncertek, akkor azt gondoltam, most jött el az idő. Végigszaladok vele másfél évtizedet, amikor évi rendszerességgel érkezett meg Hollandiába, és rögzítették is a hangversenyeket. A hangminőség nem olyan, mint a stúdióban, de a zenekar első osztályú, és más, nem a Philharmonia Orchestra angoljai – nem mintha bármi baj lett volna velük.

Tovább
Élet és Irodalom 2022