Hajnali órán a lakásából vitték el a rendőrök a legismertebb magyar vírustagadót, de nem azért, mert bömböltette a tévét, vagy ölte a családját, vagy pláne, mert csalt, lopott, sikkasztott volna, hanem mert vírust tagadott, vagyis a nagyérdemű publikumot különféle zagyvaságokkal traktálta. Magyarországon eszerint hülyeségeket beszélni hatóságilag tilos, ergo azok a honfitársaink, akik a nagy nyilvánosság előtt rezsimkompatibilis módon szoktak megnyilatkozni, számíthatnak rá, hogy a zsandár egyszer őket is elviszi. A Btk. ide vágó paragrafusát nem találjuk, annyi azonban nyilvánvaló, hogy amennyiben a magyar törvények szerint esztelenül szólni bűncselekmény, akkor a nemzetünk legjobbjaira kiszabható büntetési tételeket csakis évszázadokban, évezredekben, sőt eonokban lehetne mérni, ha egyáltalán lehetne, és ha rájuk is ugyanazok a törvények vonatkoznának, mint mindenki másra. Elkeseredésre azonban semmi ok, először is nem ugyanazok vonatkoznak, másodszor pedig tudományos felismerésekre támaszkodva joggal remélhetjük, hogy illiberális államunkra mind szebb jövő köszönt.

Deák Mór: Anyakönyv. Vö­rös­marty Társaság, Székesfehérvár, 2019, 100 oldal, 2400 Ft

Egységes narratíva nincs, az Anyakönyv lazán összefüggő szövegek láncolata. Többé-kevésbé konstans szereplők persze vannak, de kevesen, mindenekelőtt a narrátor két felnőtt támogatója, Pityu, a nagybácsi, aki akut alkoholista, valamint Fél Imre, aki gyengeelméjű, s mint ilyen, sohase tángálja el a narrátort, ellentétben a szerető nagybácsival, aki viszont igen. Ő egyébként már a második epizódban elhalálozik, evvel együtt a későbbiek folyamán is feltűnő aktivitást mutat és brutális barom létére igazi lelki társ.

Napokig nem volt fűtés az egyik vidéki kórház COVID-osztályán, a betegek dideregtek, meleg víz híján pedig zuhanyozni se lehetett. Némelyikük párnát se kapott, összehajtogatott télikabátját rakta a feje alá, amíg a családja egy igazi vánkossal meg nem örvendeztette. A kórház szerint a hibát azóta javították, arról már nem is szólva, hogy „minden beteg részére biztosítva van az ágynemű, beleértve a párnát is”. Szívből örülünk, kivált a párnának, más kérdés, hogy ugyanezen gyógyintézet proszektúráján, akár egy halom hasított fa, hever egymáson pár tucat halott, némelyikük ruhátlanul, mármint a szemtanúk beszámolói szerint. Az intézmény erre vonatkozólag akként nyilatkozott, hogy „míg orvosaink és ápolóink megfeszített munkával betegeink gyógyulásáért küzdenek, egyesek kegyeletsértő módon próbálják meg lejáratni kórházunkat”.

A korrekt megfogalmazás az lett volna, hogy ami van, széthull darabokra, de hát a közkórház nem irodalomtudományi intézet, és ez a fennmaradására vonatkozólag óvatos derűlátásra jogosít.

Csak látom én, hogy szar a világ, tök a tromf
(Petőfi levele Aranyhoz, 1847)

Most, amikor ezt a szöveget továbbadjuk, New Yorkban reggel hét óra van, Los Angelesben hajnali négy, de az amerikai elnökválasztásnak, amely elvileg tegnap zajlott, eredménye még nincs, és jó darabig nem is lesz. Majd a hónap vége felé talán, formálisan pedig csak vízkeresztkor. Minket, magyar embereket ez amúgy se érdekel, mi az eredményt rég ismerjük, kormányzó urunk azt már szeptember végén világgá kürtölte. Trump nyerni fog, nincs B-terv, ezt tudatta országgal-világgal, akinek esze van, értett a szóból. (Mellesleg a „trump” szó ugyanaz, mint a magyar „tromf”, a német „trompf” vagy a francia „triomphe”.) Nem jóslat volt ez, hanem Amerikának szóló direktíva. Mint amikor egy külföldit útba igazítunk: innen az ötös busszal a Pasaréti térig, onnan négy megálló a huszonkilencessel, és máris ott vagy a Lipótmezőn.

Tódor János: Börtönhakni. Dodeskaden Kiadó, Budapest, 2020, 300 oldal, 1950 Ft

Tódor azon lepődött meg először, hogy a fogház területét bejárva fegyőrt egyet se látott. Nyolcvanas évek, munkaerőhiány mindenütt, mért épp a tömlöcben lett volna másképp. A kapuban és az őrtornyokban azért az elítéltek teljesítenek szolgálatot, mert még mindig jobb, ha ők vannak ott, mintha senki sincs. Mi a szocialista demokrácia?, hangzott a korszak kedvenc találós kérdése, válasz: a munkásosztály önuralma. Mutatis mutandis Baracskán a fogvatartottak önuralma valósult meg, egyfajta demokrácia, abból is a legkiforrottabb változat, amelyet manapság illiberálisnak nevezünk.

„Hogy ki merre indult a rendszerváltás után, és ki mit csinált, azt onnan lehet tudni, hogy ki milyen testsúlyt regisztrálhat jelenleg. Mert az (...) üzletemberek (...) slankok és gyorsak, a politikusok pedig erőteljesek és nehezek, hogy ne fújja el őket az ellenszél.”

Mindezt erőteljes és nehéz miniszterelnökünk mondta az R4S Consulting budapesti irodájának megnyitóján, üzenete napnál világosabb.

A kormányfői potroh kiterjedésében beállott impozáns mérvű növekmény kizárólag teleológiai szempontból értelmezhető, a télosz pedig nemcsak a haza üdve, mint gondolnók, több annál. Kormányzó urunk, mint minden igazi államférfi, az Örökkévaló kozmikus tervében vesz részt, annak megvalósulása érdekében tusakodik vitéz lovagként, vagy inkább szumóversenyzőként, ellenfeleit a dohjóból egyetlen mozdulattal kihajítván. Erő kell hozzá, de főleg testsúly, nem is kicsi, mármint erőteljes és nehéz miniszterelnökünk szerint. Nem állítjuk, hogy a történelem is őt igazolja, evvel együtt kihízott politikusokra vonatkozó példákat sorolhatnánk az öregedő Kubiláj mongol nagykántól kezdve VIII. Henriken át az olyan további illib kiválóságokig, mint Georgij Malenkov, Laurent Kabila vagy Idi Amin. Mindannyian nehezek, erőteljesek és hatalmasok voltak, persze nem annyira, mint a magyarok potrohos fejedelme, de azért eléggé.

Wildschweinék Valencia központi vásárcsarnokában bóklásztak elsősorban azért, mert piacon bóklászni jó, mediterrán piacon bóklászni még jobb, hatalmas mediterrán piacon bóklászni pedig annyira jó, hogy azt már el se lehet mondani. Mellesleg a pesti nagycsarnok nagyobb, mint a valenciai, csak nem annyira mediterrán, hogy egyéb fogyatkozásairól most ne is beszéljünk, evvel együtt Wildschweinék azt is szeretik, bár nem túl gyakran látogatják. Történetünk időpontjában konkrét céljuk is volt, Wildschwein úr rizikéből, córdobai mogyoróval készülő mogyorós pirított gombára vágyott, mellé pedig a Mustiguillo nevű bodega Mestizaje nevű fehér küvéjét kívánta fogyasztani (merseguera, viognier, malvasia), és persze a pirulóban levő gombára is szándékozott löttyinteni belőle valamennyit. A merseguera amúgy jellemzően valenciai fajta, Spanyolország más régióiban nem igazán ismerik, noha komoly lehetőségek vannak benne, és ennek a küvének a jobb évjárataiban igen nagyot domborít.

Kormányzó urunknak a Magyar Nemzet hétfői számában megjelent rendkívüli horderejű fogalmazványát mostanra nyilván mindenki elolvasta, a derekabbak be is magolták, a legderekabbak pedig idézeteket másoltak ki belőle avval a céllal, hogy azokat ügyes kezű asszonyaik falvédőre hímezzék az egész család okulását és lelki épülését támogatandó. Mindez roppant dicséretes, ennél is fontosabb azonban kormányzó urunk szavainak magányos elmélkedéseinkben való naponkénti fölidézése, átgondolása és mind mélyebb megértése, ez az, ami a mostani nehéz napokban legfontosabb dolgunk leend.

„A szellemi szuverenitásért és intellektuális szabadságért évekkel ezelőtt éppen Tusnádfürdőn megindított küzdelmünk lassan termőre fordul. A politikai korrektség, vagyis a libernyák doktrína-, beszédmód- és stílusdiktátumok elleni lázadás medre egyre szélesedik”, írja kormányzó urunk mindjárt az elején. Természetesen itt nem az ő saját szellemi szuverenitásáról és intellektuális szabadságáról van szó, bár arról is, hiszen ha kimegy Brüsszelbe, akkor ott kénytelen betartani néhány civilizációs normát, és ezt ő egyfajta szellemi rabigaként fogja fel, saját szempontjából nyilván teljes joggal. Több mint tíz éve már, hogy mindenestül lenyúlt egy európai országot, és azóta azt csinál vele, amit akar, de lám, a kontinens bizonyos részein még mindig nem ő a zsinórmérték. Ez az, ami tarthatatlan, és amit az európai, sőt világméretűvé szélesedő antilibernyák lázadás, vagy nevezzük inkább forradalomnak, hamarosan elsöpör.

Nem hullanak alá a Puskás Aréna tetejéről se hatalmas kőtömbök, se apró kavicsok, aki mást mond, hazudik. A Puskás Aréna hozzáértő, aranykezű, hazafias érzelmű mesteremberek munkája, és mint ilyen, a trianoni száz év magyar magány korszakának lezárását hirdeti. Most azért kell a tíz hónapja átadott építmény betonelemeit darabonként átvizsgálni, hogy az esetleges hibák szakszerűen, maximális körültekintéssel kijavítódjanak, más kérdés, hogy hibák nincsenek, sőt el se gondolhatók. Hogy mást ne mondjunk, ennek az objektumnak csak a tervei több mint két és fél milliárdnyi jó magyar forintba kerültek, most gondoljuk el, milyen körültekintés, micsoda precizitás, mennyi gond, figyelem és ügyszeretet fekszik azokban, hogy a beléjük invesztált szellemi energiáról már ne is beszéljünk. És akkor a kivitelezésről még szó se esett. Annak megtisztelő feladatát a Magyar Építő és a ZÁÉV vállalta magára, az első vállalat ismeretes mód Szíjj Lászlóé, akit főképp azért zártunk a szívünkbe, mert nemzetünk nagyjait ő csónakáztatja az Adrián, a másik pedig Mészáros Lőrincé, akit az egyszerű nép már csak kormányzó urunk földi visszfényeként csodál.

Lezuhanó kőtömbök? Abból az épületből, amely ilyen kiválóságok keze nyomát viseli?

Mostantól az Európai Unió valamennyi polgára adómentesen főzheti és fogyaszthatja pálinkáját, és ezt a kontinens korábban elnyomott, jogfosztott népei egyes-egyedül a magyarok vezetőjének köszönhetik. A jó hírt az MTI adta közre, forrása pedig a kormányzó urunk által vívott pálinka-szabadságharc rendkívüli és meghatalmazott haditudósítója, Tállai András. Heroikus küzdelmünk tíz évig tartott, mint a trójai háború, avval a különbséggel, hogy most nem egy öregedő némber hazafuvarozása volt a cél, hanem a szabad pálinkafőzésre vonatkozó ősi és elidegeníthetetlen jogunk újbóli érvényre juttatása, aminek híján végképp szarul éreznénk magunkat Európában, különféle idegen népek karéjába beszorítva mi, magyar emberek. Kormányzó urunk azért küzdött egy álló évtizeden át, hogy ezt a züllött, deprimáló, méltatlan környezetet valahogy mégis képesek legyünk elviselni. Hatalmas harcot vállalt a magyar pálinkáért, ennek lett az eredménye a pálinkatörvény, a köztestületként működő Pálinka Nemzeti Tanács, sőt a pálinka hungarikummá szentelése is. Ezt megint csak Tállai András haditudósító mondta bő négy évvel ezelőtt Mezőkövesden, az országos pálinkaverseny és országos pálinkakóstoló megnyitóján, de valószínűleg azt követően, hogy felelőssége teljes tudatában végigízlelgette az egész felhozatalt. Különben nehéz volna elképzelni, mért kellett az alcsúti fejedelemnek hatalmas harcot vívnia annak érdekében, hogy tetszése szerinti törvényt hozzon, köztestületet állítson fel, vagy hungarikummá nyilvánítsa a Golf-áramlatot, a sarki fényt vagy bármi mást, ami az eszébe jut. Ha viszont megfelelő mennyiségű tömény hungarikumot veszünk magunkhoz, minden azonnal világos lesz, mint a nap. Évente és személyenként egy hektó pálinka elég, ennyi az, amennyit immár adómentesen lefőzhetünk, utána gond egy szál se. Hibbant kormányzat nincsen, csak kevés alkohol.

Győzelem győzelem hátán, vezérünk az ellenséget legyőzte, megalázta, sarokba térdepeltette, persze nem haragból, hanem mondhatni atyailag. Az a lényeg, hogy a tönkrevert birodalom képes legyen a hadisarcot rendben átutalni, másfelől pedig ő mégiscsak keresztény lovag, aki a csaták zajában is a felebaráti szeretet parancsát követi. Meglepő viszont, hogy eközben a másik oldalon is lobognak a zászlók és durrognak a pezsgősüvegek, annyi különbséggel, hogy ott egy olyan fogalmat ünnepelnek – megegyezés –, amely a mi vezérünknek igazából semmit se mond.Ő nem egyezkedik, nem tárgyal, nem keres kompromisszumot, hanem csatákat vív és fényes győzelmeket arat.

További különbség, hogy a belga, a francia és a holland fickó, valamint a porosz némber Európát magasztalja („We did it! Europe is strong. Europe is united!”), vezérünk pedig önmagát, viszont ő ezt komolyan is gondolja, a többieket illetően azonban lehetnek kételyeink. Hogy messzire ne menjünk, lásd a föntebb idézett lózungot, amely Charles Michel (a belga fickó) ajkát a megállapodást követő percekben hagyta el. Nagyon kimerültnek kell lenni ahhoz, hogy egy értelmes ember ilyesmire ragadtassa magát, de hát most adottak voltak a feltételek. Merkel viszont relatíve pihent állapotban jelentette ki, hogy a Magyarország ellen folyó, 7-es cikkely szerinti eljárást még Németország soros elnöksége alatt lezárják, nota bene éppen ez volt vezérünk egyik feltétele, amely ha nem teljesül, akkor igazán megharagszik.

Az a háromszázmilliárd, amelyről a frissiben beszerzett tizenhatezer léle­geztetőgéppel kapcsolatban oly sok szó esik, legyünk egészen nyugodtak, a legjobb helyre ment. Persze nem Kínába, apostoli kormányzatunk ugyan köztudottan na­gyon szereti Kínát és a kínaiakat, annál azonban több esze van, semhogy háromszázmilliárdot csak úgy lazán odalökjön nekik. Lopja a pénzt a mi apos­to­li kormányzatunk? Igen, de egyfelől az is munka, más­felől pedig háromszáz­milliárd nem aprópénz, azért még a mi legjobbjaink is hajlandók lehajolni, ha az utcán belebotlanak. Hogy mégis mekkora ös­szegről van szó, azt a közrendű állampolgár fel se bírja fogni, de azért csak próbálkozzunk. A ta­valyi év első hét hónapjában ennyi volt a ma­gyarországi szálláshelyek összesített árbevétele. Virágzó és szépen növek­vő idegenforgalom mellett, amikor a járványt még elképzelni se tudtuk volna. Vagy vegyünk egy má­sik, de ugyancsak ehhez a tárgykörhöz tarto­zó párhuzamot. Apostoli kor­mányzatunk tavaly márciusban határozott Ma­gyarország öt kiemelt turisz­tikai térségének fejlesztését illetően, és erre az öt projektre összesen háromszázmilliárdot szánt. Tavaly márci­us­tól egé­szen 2030-ig, merthogy természete­sen akkor is ugyanaz a brancs fogja gya­ko­rol­ni a hatalmat, amelyik már tíz éve tesz minket bol­doggá. Ráadásul a Magyar Turisztikai Ügy­nök­ség, amely ezt a pénzt kiporciózni hivatott, nem szociális intéz­mény. Kormánypárti képviselők és ábrándos tekintetű multi­mil­li­árdosok kas­tély­szállóit szokta támogatni, más szóval azért van, hogy az urak a zsák­mányon méltó körülmények között osztoz­kod­hassanak. De lám, három­száz­milliárdnyi jó magyar forint akkora összeg, hogy azt még Csák Máté földjén se egyszerre talicskázzák haza, hanem apránként, ahogy finom népeknél szokás.