Magyarország posztkommunista korszaka megfigyelési üggyel vette kezdetét. A kilencvenes évek legelső napjaiban, még a Németh-kormány idején derült fény arra, hogy az Állambiztonsági Szolgálat illegálisan gyűjt adatokat, lehallgat, megfigyel, vagyis végzi a dolgát, ahogy a kádári időkben szokta volt. A bizonyítékokat a Fidesz és az SZDSZ sajtóértekezleten tárta az újságírók elé, nem eredménytelenül. Pillanatok alatt méretes botrány szökkent szárba, csaknem minden második közszereplő fajsúlyosnak szánt megnyilatkozásokkal iparkodott az előtérbe nyomakodni, a skandalum pedig még évekkel később is hálás beszédtémának bizonyult.

Négy esztendőre rá az borzolta föl a kedélyeket, hogy a Honvédelmi Minisztériumban megfigyelték Keletinét, mindamellett a publikum ezt már valamelyest rezignáltabban vette tudomásul. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy az 1998-ban hivatalba lépett új kormányfő is célszeméllyé szeretett volna válni, de nemcsak egymagában, hanem szűkebb kompániájával együtt. Pártjának választmányi ülésén hozta nyilvánosságra azt a hátborzongató felismerést, mely szerint az élcsapat vezetőit egy évvel azelőtt titokban, törvénytelenül megfigyelték, és velük kapcsolatban adatokat gyűjtöttek.

Európai Egyesült Államokat akar az új német villanyrendőr-koalíció, bele is írták a programjukba, amely nem mellékesen százhetvenhét oldalas, huszonkét munkacsoportban háromszázan dolgoztak rajta négy hónapon át. Komoly és velős szöveg, magyar szemmel nézve pedig némiképp valószínűtlen. Mifelénk a kormányprogram egészen másmilyen szokott lenni, már ha van egyáltalán. A 2010-es Nemzeti Együttműködés Programjának terjedelme például feleekkora se volt, de az is többnyire értelmezhetetlen handabandából és az ellenzék pocskondiázásából rakódott össze. A következő alkalommal, azaz 2014-ben Orbán a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara fórumán hirdette ki azt a valamit, amit ő kormányprogram gyanánt gondolt felvezetni, ez tíz, általánosságokban mozgó és többnyire már ismert pontból állt. Szerény produktumát maga az előadó se vette komolyan, ezért már az elején kijelentette, hogy pártjának programja egyetlen szóban foglalható össze, abban, hogy folytatjuk. Ezt a retorikai alakzatot nyilván frappánsnak és gyümölcsözőnek találta, így aztán ismételgeti azóta is, Senecával vallva, hogy szerencsétlen az olyan ember, aki a jövő miatt nyugtalankodik. Ezzel szemben a németországi szociáldemokraták, szabad demokraták és zöldek összeraktak egy olyan szöveganyagot, amitől Orbán lidérceseket álmodhatna akár, mi azonban feltételezzük, hogy ő, lévén érett és bölcs férfiú, lefekvés előtt elegendő mennyiségű pálinkát fogyaszt és dallamosan hortyog reggelig.

Kontra Miklós–Borbély Anna (szerk.): Tanulmányok a budapesti beszédről a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú alapján. Gondolat Kiadó, Budapest, 2021, 355 oldal, 4000 Ft

A program a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú (röviden BUSZI) nevet kapta, kezdeményezője Herman József, az MTA Nyelvtudományi Intézete igazgatója, vezetője pedig 1985-től 2010-ig Kontra Miklós volt. 2010 után a kutatás még két évig vegetált, majd lassan kiszenvedett. Anyaga persze megvan, egy kicsiny hányada kutatók számára el is érhető, és nem mellékesen az első olyan adatbázis a magyar nyelvészetben, amely a magyar beszéd sokoldalú kvantitatív elemzését lehetővé teszi.

Ellentétben a közhiedelemmel Lőrinc nem a dinnyébe hugyozik, merthogy az képtelenség. Továbbá a dinnyébe belefosni se lehet, noha Ballagi Mór A magyar nyelv teljes szótára című, 1867-ben megjelent munkájának dinnye szócikkében a „belefosott Lőrinc a dinnyébe” példamondat olvasható. Lőrinc hugyozási és általában ürítkezési szokásait illetően Nyugat-Magyarország népe jár a megfelelő nyomon, arrafelé ugyanis úgy tudják, hogy a szabadban fürödni csak Lőrinc napjáig tanácsos, utána már nem annyira, minthogy Lőrinc szeptember ötödikén a patakba brunyál.

Vagy legalábbis így volt egykoron.

Változnak az idők, és vélük együtt Lőrinc is változik. Tavaly tavasszal adta hírül az Átlátszó, hogy Lőrinc egyik vállalata tisztítatlan szennyvizet zúdít a Mátrában eredő Bene-patakba, vagyis Lőrinc mostanság bármibe, bárhol és bármikor. Ráadásul immár nemcsak a folyókba meg a patakokba, hanem bele az ivóvízbe egyenest, méghozzá közpénzből, az 1173/2020. (IV. 22.) Korm. határozatnak megfelelően most épp 32 254 575 648 forintból. Ez a tiszteletre méltó precizitással kikalkulált összeg értelemszerűen Lőrinc barát piros bugyellárisába vándorol, avval a megkötéssel, hogy mind az utolsó fillérig a haza javára, közelebbről a gödi akkumulátorgyár szennyvizének kezelésére fordíttassék.

A legeslegújabb kori magyar politikai élet jobboldalán eddig volt egy, azaz egyetlenegy valódi, autonóm politikus, és voltak-vannak az ő lakájai. Most azonban forradalmi és úgyszólván felfoghatatlan változás tanúi lehetünk, amennyiben a jobboldali politikusok létszáma egyről kettőre emelkedett. A különbség nem elsősorban mennyiségi, hanem elvi és alapvető. Az egy különbözik minden mástól, eredeti, megismételhetetlen, extravagáns, önálló, szuverén, a kettő viszont számnév csupán. Amiből egynél több van, az lehet tucattermék, gyártószalagról legördülő söröshordó, alma a fáról, röfögő disznó a hizlaldában, akármi. A kettővé sokasodó és kozmikus magányának csillagporától ekként megfosztott egy a szemünk láttára hull alá az égből, attraktivitását csaknem mindenestül elveszíti, orcájának nemes vonásaira a mindennapok szürke árnya borul.

Hacsak minden kétséget kizáróan be nem tudja bizonyítani, hogy a jobboldali magyar politikusok halmazának másik eleme nem jobboldali és nem is politikus, hanem gyújtogató, csóvás ember, úrnak, magyarnak egyként rongy. A képletet némiképp bonyolítja, hogy a másik elem viszont őróla, az ő fennkölt személyét illetően akarja igazolni ugyanezt, és sajnos egyáltalán nem zárható ki, hogy a profanum vulgus bizonyos hányadát sikerül is megtévesztenie.

Wildschwein úr Barcelonában, a Santa María del Mar téren, egy bor- és tapasbár kirakott asztalainak egyikénél üldögél, cavát iszik. A „cava” katalán szó, nem kávét jelent, mint gondolnánk, hanem pezsgőt. (Eredeti jelentése barlang, üreg, pince, lásd még: angol és francia cave, latin cavea.) Nyári délelőtt van, ennek ellenére pezsgőt más asztaloknál is fogyasztanak, az egyiknél ráadásul egész üveggel, és nem turisták, hanem helybeliek. Katalóniában ez a szokás, az itteni népek a rumos kólával vagy pláne a málnás fröccsel jellemezhető kultúrfokig nem jutottak el, napközbeni frissítőként számukra a pezsgő maradt. Viszont ne a nálunk habzó- vagy gyöngyözőborként ismert és egyre népszerűbb innivalókra gondoljunk, noha a maguk műfajában jók azok is, de a cava más kategória, más minőség, másik világegyetem.

Ahol megszüntetik a vadászatot, ott pusztul a vad, ahol pedig invesz­tálnak a vadászatba, ott mennyiségileg és minőségileg is gyarapodik a vadállomány, ezt Semjén Zsolt mondta a vadászati világkiállításon, ő pedig okos ember, tudja, mit beszél. Nyilvános megszólalásai megold­hatatlannak gondolt titkok kapuiról verik le a lakatokat valamennyiünk legnagyobb örömére. Mért pusztultak ki a dinoszauruszok? Némelyek szerint bolygónk tömegének növekedése és a gravitáció ebből fakadó erősödése miatt. Mások úgy gondolják, hogy egy interstelláris felhő miatt, amely a Földet jó időre magába nyelte, és ily módon alaposan le­hűtötte. Esetleg meteoritbecsapódás, szupervulkáni tevékenység, nap­kitörés vagy a turáni átok miatt, így tudtuk tegnapig. Ma már másképp tudjuk. Azért pusztultak ki, mert az ő idejükben még nem voltak vadá­szok, nem volt Semjén Zsolt a maga áldásos hatású durrogtatóival, az őshüllők tehát elcsenevészedtek, elfajzottak, elsatnyultak, éltük célját többé nem lelék. Ennyi.

Kormányunk a kiállítást nagyvonalúan támogatta, a Greenpeace szerint két és félszer többet áldozott rá a pénzünkből, mint a tíz nem­zeti parkunkra összesen. Az összeg a százmilliárd forint felé sandítgat, de ne aggódjunk, minden fillér a legjobb helyre ment, hiszen „A Világ­kiállítás küldetése az is, hogy választ adjon a vadászatellenes demagó­giára: az ember antropológiájából eredő vadászati kultúrának; a fenn­tartható vadászat szabadságának; és a vadgazdálkodás szükségessé­gének és észszerűségének a demonstrálásával!”

A Magyar Nemzeti Múzeum szentély, a tudomány és a hazaszeretet temploma, ezt a felismerést L. Simon László, a múzeum új főigazgatója tette közkinccsé a beiktatása alkalmával tartott beszédében. Komolyan gondolhatta, hiszen belefoglalta már a pályázatába is, továbbá egy tanulmányba, amelyet Virágos Gáborral együtt írt, és a Kommentár ez évi második számában tárt a művelt és érzékeny publikum elé.

Természetesen a múzeum nem szentély és nem templom, hanem múzeum. Közelebbi meghatározását illetően a balliberális tévtanok terjesztésével nem igazán vádolható Pallas lexikonhoz fordulhatunk. „A középkor vége óta M.-on ritka és érdekes tárgyak kiállítására szolgáló épületet értenek, melyekben természettudományi vagy művészeti tárgyakat őriznek; később műemlékek megőrzésére szolgáló épületet értettek rajta, míg az újabb időben művészeti és tudományos gyűjtemények elnevezésére szolgál.” Ennyi, és ezt az új főigazgató is pontosan tudja. Ha ennek ellenére badarságot beszél, annak egyértelmű és világos oka van, ahogy az a pályázati anyagában egzakt megfogalmazást kapott. „...[A]z intézmény egyre több új funkciót kénytelen magába fogadni a változó kulturális közegben, a nemzetállamokra épülő keresztény Európa jövőjéért folyó, napról-napra látványosabb kultúrharc közepette” (kiemelés tőlem – V. I.).

„A Szent István Nap egyik fő eseménye az Andrássy úti hagyományteremtő Felvonulás, amelynek három egysége a Föld, a Haza és a Nemzet” – ezt az információt az Origón volt szerencsénk olvashatni, azóta is ezen morfondírozunk.

Mindenekelőtt azon, hogy „hagyományteremtő”. Józan ésszel gondolkodva azt hihetnénk, valamely esemény akkor minősül hagyományteremtőnek, amikor már létezik a hagyomány, amelyet megteremtett. Például az 1997-es első Csabai Kolbászfesztivált senki se nevezte hagyományteremtőnek, noha az volt, ám ez csak utólag derült ki róla, nem pedig előzőleg. Az is előfordulhat persze, hogy a Felvonulás a későbbiek folyamán valóban hagyományteremtőnek bizonyul, például azért, mert megtartását a legfőbb akarat évről évre elrendeli. Ennek alapvető feltétele ugyan, hogy jövő tavasszal a szavazók a mostani legfőbb akarat megtartása és további hizlalása mellett foglaljanak állást, de ne aggódjunk, az érintett személy majd ezt is levajazza. Természetesen a leendő Felvonulásokra nem karikás ostorral kell a népet kihajtani, megy az magától, már csak azért is, mert a májusi parádékra az alattvalók jó része manapság is ábrándos tekintettel emlékezik. Transzparensek, zászlók, dísztribün, a ligetben virsli, sör. Utóbbi most is lesz, a felvonulók a Szent István Napi Bisztrókban juthatnak hozzá, a csapolt Borsodihoz például háromszázötvenért. A Kádár-korban a csapolt Kőbányai jó darabig 3,50-be került, a hasonlóság talán nem a véletlen műve, nosztalgiázzon a magyar, attól lesz derűs és elégedett.

Rényi Pál Dániel: Győzelmi kényszer
Csíkszentmihályi Mihály: A fejlődés útjai
Csányi Vilmos: Drága barátaim, kedves majmok
Szabó Taylor Tibor: Ridegtartás

Meg akarják változtatni a brüsszeli bürokraták ártatlan leszármazottaink szexuális irányultságát, ezért a magyar iskolákba LMBTQ-komisszárokat fognak küldeni. Az se kizárt, sőt nagyon is valószínű, hogy a komisszárok már rég ott vannak, talán már akkor elkezdték az aknamunkájukat, amikor az unióhoz csatlakoztunk, tizenöt évvel ezelőtt, mostanra felnőtté vált gyermekeink-unokáink egy része tehát vélhetően elbuzult. Csak azért nem látszik rajtuk, mert titkolják, ugyanis maradt bennük némi jóérzés, amit a szülői házból hoztak magukkal. Normálisnak akarnak látszani szegénykék, pedig az oly nehéz.

És ez még semmi. Az unió által kívánatosnak tartott jövőben a magyar iskolák kötelessége lesz népszerűsíteni a nemi átalakító kezeléseket, azaz zsenge korú utódaink számára a herélést-miskárolást megkedveltető előadásokat kell tartaniuk. Hál´ Istennek, vélhetőleg nem sok sikerrel, a magyar gyermek ugyanis olyan, hogy ragaszkodik ahhoz, amije van neki. Ez bizonyára azért fontos, mert Mária országában a nemi átalakító beavatkozások kiskorú gyermekek számára is elérhetők, elmegy a kicsi Tamara a suliba, délután pedig Tomiként tér meg aggódó szüleihez, Karcsi pedig Karolaként. Mindezt onnan tudjuk, hogy a jelzett kérdések tárgyában hamarost népszavazni fogunk, ha pedig valamely dologgal összefüggésben referendumot írnak ki, akkor annak a dolognak léteznie kell.