Fut Bécs felé Ignatieff, a gyáva, Orbán Viktor újabb világra szóló győzelmet aratott. A földkerekség írott és elektronikus orgánumai egymást túlharsogva adják hírül, hogy Felcsút sötét ura csakugyan ki­akol­bó­lí­tot­ta országának legelismertebb egyetemét, mégpedig puszta heccből, vagy isten tudja, miért. Azért, hogy ne legyen. Elsőre ennek semmi értelme, hiszen a nálandai buddhista egyetem két és fél ezer évvel ezelőtti megalapítása óta az a szokás, hogy az egyetemen tanítgatnak, a zsarnok zsarnokoskodik, egymás dolgába nem szólnak bele. Totális diktatúrákban persze más a helyzet, de hát jeles gondolkodók állítják, hogy ilyen nálunk nincs, s nyilván nekik van igazuk. Mi ebben állást nem foglalhatunk, ha tehát egyszer-másszor mégis diktatúraként említjük Orbániát, azt nem gondoljuk egészen komolyan.

Mindenesetre a CEU elzavarásának, noha racionális magyarázatát nem találhatni, olvasata egyértelmű. Melyik Európához csatlakozunk?, kérdezte Kornai János tizenhat évvel ezelőtt. „Sokféle Európa van, s ezen belül sokféle arca van Európa nyugati felének is, amelyhez most csatlakozni szeretnénk. Ez volt és ez még ma is a tolerancia és az intolerancia hona. Itt éltek, írtak és tanítottak a türelem szószólói, Erasmus, Adam Smith és John Stuart Mill.

Mostantól Eurázsiát építünk, jelentette be múlt hét pénteken a miniszter­elnök, némiképp váratlanul. Fél éve még „a lélekben és kultúrában törté­nelmi sorsközösséget alkotó Közép-Európát” terveztük tető alá hozni, az is szép feladatnak látszott, Eurázsia építésének új ideája viszont min­dent elhomályosít. Függetlenül attól, hogy ez a gondolat valójában se nem új, se nem magyar, hanem használt és orosz. Ötletgazdája Putyin, első ma­gyar követője pedig a még szélsőjobbos korszakát élő Vona Gá­bor, aki egy orosz netes orgánumnak adott 2014-es interjúban vallotta be, hogy immár ő is eurázsiainak érzi magát, s közben nyilván szemér­mesen pis­logott.

Persze miniszterelnökünk nem úgy eurázsiai, mint Vona volt egyko­ron, hanem mint Nagy Sándor vagy Dzsingisz kán, csak nekik nem jött össze. Ő majd megoldja. Birodalom, amely a Dél-kínai-tengertől az Atlan­ti-óceánig ér, lelki-szellemi erőközpontja a felcsúti stadion, ütere a transz­eurázsiai méretre nyújtott kisvasút leend.

Építésének zászlaját a kínai és kelet-közép-európai orszá­gok jegy­bank­elnökeinek találkozóján bontotta ki, rámutatva, hogy Ma­gyarország és Kína hetven évvel ezelőtt létesített egymással diplomáciai kapcsolatot. „Ez ha nem is világrekord, de előre rangsorol bennünket azon országok sorában, amelyek nem tegnap kezdték fölismerni, hogy Kínának egyszer még lesz világgazdasági és világtörténelmi jelentősége” – mondta nyilván rezzenetlen arccal, mint mindig, amikor olyan földren­gető hülyeségekkel hozakodik elő, hogy abba Árpád apánk lova is belepi­rul.

Álltunk a rács két oldalán, Teca az egyiken, én a másikon, néztük egy­mást. Aztán Teca megszólalt, gyenge, vékony, nyafogó hangon, mint az elveszett kismacska, noha ő nem kismacska volt, hanem felnőtt orr­szarvú a budapesti állatkertben. Testsúlya bőven a tonna fölött, hang­ja viszont gyermeki lélekről tanúskodott. „Agyvelejének kicsisége sem­mi­képpen sem szól jelentékeny szellemi fejlettség mellett”, írja Brehm az orrszarvú­ról, vagyis ez a rokonszenves jószág, mondjuk ki úgy, ahogy van, hülye. Ráadásul megeszik mindenféle gallyat és ke­mény kórót, bogáncsot, sza­mártövist, rekettyét, bokros növényeket, min­den­nemű nádat és pusztai gazt, azaz totálisan igénytelen. Ideális alatt­való. Orbán meglátta a nyír­egyházi állatkertben, belehabarodott. „A kormányfő egy jótékonysági ak­ció keretében látogatott a parkba, ahol almát is adott annak a Hans nevű hím rinocérosznak, akinek most borja született”, írja az Origo. Mi persze nem tudhatjuk, hogy Orbán és Hans találkozása miképpen ment végbe, de ahhoz, hogy a hím orr­szar­vú később leborjaddzon, igen nagy csodák­nak kellett történniük.

A Budapest–Pozsony–Brünn–Varsó gyorsvasút a visegrádi négyek közös politikai akarata, mondta hétfőn Szijjártó, legalábbis a kormánymédia szerint. Számunkra a fenti mondat csupán annyit jelent, hogy bakter­lel­kű kor­mány­zatunk esze továbbra is újabb vasútvonalak létre­hozása körül forog, egyik őrültebb koncepció, mint a másik, de hát mi­lyen is lehetne. Kormányzatunk e tekintetben nincs egyedül, az ötven feletti magyar férfilakosság zöme szegény sorban nőtt fel, gye­rek­korában nem volt kisvasútja, és ezt a traumát haláláig ki nem he­ve­ri. Ismerünk ilyet, jólelkű, segítőkész, önzetlen em­ber, kormányza­tunk poláris el­len­téte, a bank éppen minden vagyoná­ból kifor­gatja, fedél se lesz a fe­je fölött, de mi fáj neki legjobban? Vagy húsz éve ter­vezi, hogy házá­nak padlásszobájába va­sút­modell terep­asz­talt telepít, csak hát a bank viszi a házat, úgyhogy se padlásszoba, se kisvasút.

Ez az, amibe a férfilélek beleroppan.

Kormányzatunknak persze könnyű, neki az uniós hatalmasságok építettek kisvasutat, olyat, mint az igazi, csak épp utasok nin­cse­nek rajta, de talán építenek nagyot is, korszerűt, gyorsat, Var­sóig menőt. Hogy milyen megfontolásból, az nem világos, talán azért, hogy lenyu­god­jon.

Az Ön által vezetett bizottság súlyos vádakkal illette Magyarországot, jog­államiságunkat és működő demokráciánkat, írja Sargentininek címzett nyílt levelében a CÖF–CÖKA, és már ez az egy mondat is világosan jelzi, hogy a vén kontinens soha többé nem lehet olyan, amilyen volt valamikor. Ugyan Európa nem tegnap kezdett hanyatlani, evvel együtt a levél, amelyben a CÖF–CÖKA jogállamiságunkat és működő demokráciánkat veszi védelmébe, méghozzá épp Sargentini ellenében, egész más műfaj, új korszakot jelez. Európa történetének valószínűleg legutolsó, várhatóan rövid és dicstelen periódusát, amelyben a népámítás itthon kikísérletezett és remekül bevált technológiája lassú, ám döngő léptekkel indul el az úton, amelynek a végét nem ismerhetjük ugyan, de sejthetőleg jobb is így nekünk.

Megszületett a vörös üsző, ennek következtében Európa népei a ráció nyűge alól egyszer és mindenkorra felszabadulnak. A tagolt emberi beszédet a zagyva és értelmetlen fideszmagyar hablatyolás fogja felváltani, persze csak rövid időre, utána ugyanis jön a végítélet, aztán a fájront, a részleteket lásd a jelen szöveg utolsó passzusában.

Tíz-tizenkét tinédzser hevert a Nyugati balszárnyában működő boltok előtt, öltözékük, viselkedésük normális volt, nem ordítoztak, nem szemeteltek, csak pihentek a betonon, nézték a köröttük nyüzsgő so­kadalmat. Kisvártatva megindult feléjük két egyenruhás, gumibotos dolgozó, szakasztott úgy, avval a mozgással, ahogy ötven éve indul­tak meg a rendőrök, hogy valamely köztéri szabadosságnak véget vessenek. Más kérdés, hogy a fél évszázaddal ezelőtti közegek peri­patetikus bölcselőknek látszottak napjaink biztonsági embereihez ké­pest, eleganciájuk kifogástalan volt, modoruk szívélyes és választé­kos. Mármint a hatvanas évek rendőreié. Mi, akik akkor voltunk ti­zenévesek, rájuk vonatkozólag sok szép emléket őrizgetünk.

E’húztok a picsába innét, mondta a potrohosabbik biztonsági dolgozó, a többit az olvasó fantáziájára bízom. Mindenesetre az ifjak felcihelődtek, és tanácstalan képpel bámultak maguk elé. Figyelj, bame’, ezek a külföldi köcsög mocsadékok azt képzelik, hogy elmen­nek egy másik országba, és ott azt csinálnak, amit akarnak – tájé­koztatta járőrtársát a potrohos, majd bal kezének kisujjával hosszan és elmélyülten túrta az orrát, nyilván újabb és még revelatívabb szo­ciálpszichológiai összefüggéseken gondolkodva. A járőrtárs bóloga­tott, az útjukra bocsátott idegenek pedig értékes tapasztalatokkal gazdagodva hagyták el a pályaudvart. Arcukon az új ismereteknek örvendő intellektus derűje honolt.

Az a tervünk, hogy újjáépítsük az egész Kárpát-medencét, mondta az alcsúti ember múlt szombaton, a Kárpát-medencén pedig némi aggodalom lett úrrá. Többé-kevésbé tudható, milyen az, amikor az illiberális állam valamit újjávarázsol, elég, ha csak a Várkert Bazár tatarozásának édes-bús történetére, az ünnepélyes átadások sorozatára és az üzemeltető négyszáznyolcvannyolc (azóta nyilván több) garanciális bejelentésére gondolunk. A lényeg annyi, hogy Orbán a 2015-ös évértékelőjében ezt az épületet kormányzása szimbólumaként említette. Politikai pályafutásának legtárgyilagosabb mondatát sikerült evvel megfogalmaznia, ami roppant dicséretes, evvel együtt a Kárpát-medence valószínűleg semmire se vágyik kevésbé, mint arra, hogy Európa erős embere építtesse újjá. E tekintetben a Kárpát-medencét meg lehet értenünk.

Lépjünk tovább, és tételezzük fel, hogy a nyájas olvasónak van pár tucat birkája, illetve csak volt, a nyájas olvasó ugyanis mihaszna pásztor, juhairól gondoskodni vonakodik, szerencsétlen jószágokat rüh, bagócslárva, paklincs és tüdőférgesség kínozza, nem is szólva a büdös sántaságról, pusztulnak egymás után, mindössze pár félholt példány marad. Nyájas olvasóm ekkor avval keresi föl a környékbeli juhászokat, hogy összehangolhatják a juhtenyésztési koncepciójukat az övével, amely, mint fentebb láttuk, remekül bevált. Orbán lényegében ilyesmit adott elő Tusnádfürdőn arról beszélve, hogy a szomszédainkkal „hangoljuk össze a védelmi politikánkat, és hangoljuk össze a haderőfejlesztéseinket is”.

Ha nem állnának katonák ezrei a magyar határon, akkor naponta több ezer menekült érkezne Németországba, jelentette ki az alcsúti ember múlt csütörtökön az EU-csúcs utáni sajtótájékoztatón. A mellette álló Merkel elmosolyodott, és azt javasolta, hogy inkább fotózkodjanak. Ré­szint, mert Európa erős embere nem akkor a legmegnyerőbb, amikor be­szél, hanem amikor a puszta látványával nyűgözi le a publi­kumot, részint pedig azért, mert (ő, Angela Merkel) régóta tudja, hogy daliás partnere igazából nem vele kommunikál, hanem a nagygéci Bözsi nénivel meg a többi rajongójával, akiknek történelemformáló kül­detését köszönheti. Né­metország kancellárja valójában csak azért kerül a képbe, mert a keresz­tény kultúra legfőbb őre elvárja, hogy legyen közelében egy sanda árny­alak, akihez a szózatát intézheti, és akit úgy kezelhet, ahogy Bözsi nénit szokta. Píárszempontból előnyös volna persze, ha Merkel is tartana disz­nót, lehetőleg egy fotogén jószágot, melynek a füle tövét az alcsúti em­ber derűsen vakargathatná, de ki tudja, egyszer talán lesz az is.

Kórházi mellékhelyiség, se vécédeszka, se kilincs, se papír. Szappant keresni már eszünkbe se jut, tekintve, hogy néhol a vízcsap is hiányzik. Az egyik ápolónő szerint a betegek hazaviszik, ezt megértjük, elfogadjuk. A magyar kórházi reterátok vízcsapjai csakugyan guszták, az otthonába bocsátott beteg pedig örömmel visz magával valami emléktárgyat, a vízcsap épp kézre esik. Eltávolításához kell egy állítható csavarkulcs, esetleg csavarlazító is, ám a lényeg nem ebben áll, hanem abban, hogy minden hiányzó kórházi vízcsap sikertörténet, mellyel hazánk bennünket a bűvkörébe von. A történet főhőse a gyógyult, optimista, jövőbe tekintő volt beteg, aki vízcsapjával együtt a főbejáraton át hagyja el a gyógyintézetet, noha éppenséggel a proszektúrán keresztül is távozhatna akár.

Amit ilyenkor érzünk, nem egyéb, mint a mindennapi hazaszeretet, ezt a legilletékesebb személytől, magától a kormányfőtől tudjuk. Amiképpen azt is, hogy a mindennapi hazaszeretet akkor valósul meg, amikor hazánk bevon bennünket a saját bűvkörébe. Orbán az MTI tudósítása szerint a Tokaji Vízitúra Központ csütörtöki ünnepélyes átadásán tárta föl a nemzet színe előtt ezeket a titkokat, hozzátéve, hogy a Tokaji Vízitúra Központ egy olyan program része, melynek révén a hazaszeretet természetes módon válik megélhetővé, s amely azokat is a nemzeti közösség részévé teszi, akik nem érezték magukat odatartozónak.