Wiener gypsy
(Bizet: Carmen – a Wiener Staatsoper előadása a ház honlapján – május 2.)
Anita Rachvelishvili a címszereplő, pompás hang, még amikor hamis, akkor is, és nagyon vitézül kármenkodik, ring és reng, csak hát egyszerű testalkati okokból a feszes ruhákban valahogy máshová pozicionálja Carment, operai erotikacentrum helyett út melletti kamionosálommá válik. A bűn édessége és ellenállhatatlansága helyett a szánnivalóságot látja az ember. Nyilván van Don José, aki őérte vagy őmiatta is öl, őket hívták be azelőtt a Mónika show-ba.
Plusz egy
(A MÁV Szimfonikusok 75. születésnapi koncertje – Kongresszusi Központ, április 24.)
Ha leszállítjuk is az igényeinket, és tudomásul vesszük, hogy a MÁV Szimfonikusok nem mérkőzhet a világ legnagyobb együtteseivel, az ember mégis azt várná és remélné, hogy egy sztárkarmesterrel való zenélés valamit kihoz belőlük. Ha nem akarjuk a felelősséget a zenekarra tolni, akkor meg azt várná az ember, hogy rendben van, a sztárkarmester nem fogja új alapokra helyezni a vonóskart, nem fog maga fújni a kissé kocsmai tónusban játszó klarinétos helyett, nem tud gondoskodni arról, hogy az angolkürtös a hosszú frázisok végén ugyanolyan tisztán és vonalban játsszon, mint a frázisok elején, de a mű egészéről lehetne valami víziója.
Lát, ahogy nem látott
(Volt egyszer egy Mozart-maraton – a Budapesti Tavaszi Fesztivál honlapján)
A Così fan tutte első felvonása is vetkőzőszám, a két ifjú megmérgezi magát színleg, a két leány próbálja megmenteni őket, és ehhez dobálják le a ruhadarabokat, alsógatyás fiúk, melltartós lányok, szex-Mozart. Aztán a nagy észheztérésben mindenki gyorsan öltözik, a fiúk véletlenül a lányok ruháit kapják magukra, aztán rögtön egymásba is szeretnek, de csak egy pillanatra, mert a lányok közbeavatkoznak. Nem erről szól a Così fan tutte?
A múltak üteme
(A Fesztiválzenekar koncertje az 1985-ös Tavaszi Fesztiválon)
Hogy a mostani, mármint az 1985-ös előadók, Kocsis Zoltán, Fischer Iván hittek-e a feltámadásban, hogy a három Bartók-zongoraverseny mellé találtak egy negyediket, azt nehéz volna megmondani, én akkori közönségként azt éreztem, amit Brahms mondott: az első műveket vízbe kellene fojtani. De Brahms azt is mondta, hogy „mint a kutyakölyköket”, és ma biztosan nem jutna eszembe kutyakölyköket vízbe fojtani, ahogy másnak sem, ha jót akar magának. Az ember hallgatja, bólogat, néha nagyon bólogat. Ebből lett a Bartók nevű cserebogár.
Mindig van egy evangélista
(Bach: János-passió – közvetítés Oxfordból, a Sheldonian Theaterből – DG Stage, április 2.)
Nem tudom, mennyire csábító a lehetőség, hogy az ember nekiálljon különbségeket tenni, végignézni egy pályát egyetlen mű tükrében, ilyen volt, ilyen is volt, most ilyen, de valószínűleg sok értelme nem is volna. Mondjuk nagy okosan kijelenthetnénk, hogy Gardiner meglepő módon gyorsult valamennyit az idők során, lendületesebben csörgedezik a nagy nyitókórus most, mint harmincöt éve, de mi van, ha májusban majd kevésbé lendületes lesz, vagy nem csörgedezik? Az Oxfordból, a Sheldonian Theaterből közvetített előadás amúgy sem mindennapi, hiszen egyfelől nincs közönség, ami óhatatlanul is változtathat az előadáson. A tér kong, ez elbizonytalaníthatja az előadót, hogy vajon nem unalmas-e, nem lesz-e vontatott az interpretáció.
Ki az a Brockes?
(Händel: Brockes-passió – Alpha, 2020)
Valamikor azt hittem, hogy a Brockes-passió megjelenése átalakítja a passiópiacot. Egyrészt mégis könnyebb vele valami mást, újat mondani, mint Bachhal, másrészt legalább érti az ember, hogy Bach honnét indult, mihez vagy kihez képest a műfaj csúcsa, mitől olyan óriási. Ehhez képest szinte semmi nem történt. A Hungaroton-lemez közel húsz évvel későbbi, mint az első Brockes-album, szép nemzetközi siker volt, mindenki örült, hogy ha valakit épp ez érdekel, akkor meg tudja hallgatni. De a következő Brockes-passió lemez csak 2010-ben jelent meg.
Zürichi emberünk
(Mozart: Don Giovanni – az Opernhaus Zürich előadása a színház honlapján)
Az egészet csak azért mesélem, mert a hétvégén a zürichi opera honlapján meg lehetett nézni a Don Giovannit. Nyilván nem Polgár Lászlóval hirdették volna az előadást, hiszen Nikolaus Harnoncourt vezényelt, Rodney Gilfry volt a címszereplő, és Cecilia Bartoli Donna Elvira. Kiri Te Kanawa után megint valaki, aki miatt az ember szólna Don Giovanninak, hogy figyelj, hülyeséget csinálsz, Donna Elvira volna a megfelelő nő számodra, nézd, mennyire szeret, milyen ádázul utál, tényleg kitépné a szíved, de csak azért, hogy mindig nála legyen.
Otthontalan komponisták
(Kate Lindsey estje a milanói Scala internetes oldalán, március 14.)
Itt ez a Kate Lindsey, amerikai mezzo, csinos is, érdekes is, de nem hangfenomén, nem állhat ki egy klasszikus, súlyos műsorral, Eboli-áriával vagy Mahler-dalokkal – de nem is teszi. Megtalálja az érdekes előadókat, akiket a Scalában nem szoktak játszani, Zemlinsky, Korngold és Weill, és ha már Mahler, akkor Gustavné, Alma, aki egyrészt Zemlinsky-tanítvány, másrészt abba kellett hagynia a komponálást a férje kérésére.
Nagy éji zene
(Mozart-nap – a Concerto Budapest internetes koncertsorozata, március 7.)
A koncert poénja az Esz-dúr szimfónia, ami voltaképpen nagy ötlet, egy Mozart-napot nem a nagy g-mollra vagy a Jupiter szimfóniára kifuttatni, hanem az ugyanolyan színvonalú, de kevésbé ismert darabra. A poén csak azért nem ült, mert annyira szép volt előtte a zongoraverseny, hogy elkerülhetetlennek látszott a hanyatlás. A tempók továbbra is éltek, az előadásban volt némi régizenés informáltság, az nem fair, ha az ember amiatt panaszkodik, mert öt perce még jobban játszottak.
Halott műfaj sétál
(Heggie: Ments meg, Uram! – közvetítés az Eiffel Műhelyházból, február 27.)
Nem érzem a zenei emelt szintet, hogy jobban, zsigeribben, mélyebben lenne átélhető a történet operaként, mint könyv, film, színdarab formájában. Ennek talán nem mond ellent az operaváltozat nagy és nemzetközi sikere. Nem arról van szó, hogy mindezt nem lehet így elmondani, csak arról, hogy nem kell. Nem feltétlenül.
Kit érdekel az utókor?
Kurtág irodalmi komponista, ismeri a szavak szépségét és erejét. Adja magát a következtetés, hogy a zenéje ott kezdődik, ahol a szavak értelme véget ér, de még ez sincs egészen így. Kurtág értelmezi a mondatokat, ha benne van a jaj, akkor feljajdítja őket. Bizonyos esetekben egyszerűen interpretációs javaslatot tesz. Sokféleképpen el lehet mondani azt, hogy „virág az ember”, egyszer úgy, hogy az ember szépséges volta legyen benne, egyszer úgy, hogy a törékenysége, egyszer úgy, hogy a magánya, a haszontalansága, a világmindenség tévedése. De hogy mindez egyszerre legyen benne, ahhoz el kell ezt énekelni. Kurtág zenéjére.
Egy próbát megért
(Gyöngyösi: A Mester és Margarita – online premier, február 13.)
A Mester és Margarita ugyan nem a parasztság helyzetével bajlódik, a történet időnként mégis ellenáll, és, meglepő módon, a Jézus-vonal bírja a slágerhangot, Margarita viszont nem. Jön és elénekel valami édesen búsat, és az ember azt mondaná: na, ne vicceljél már. Pedig nem viccnek van szánva.
Hosszú évtized
(Anna Netrebko koncertje Bécsből, a Metropolitan Opera honlapján – február 6.)
Könnyen kimondaná az ember: neki mindent szabad, de épp ez a lényeg, hogy mindent neki sem szabad. Ha kicsivel több volna a hamis hang, ha csökkenne a koncentráció, a hang élesebbé válna, akkor pillanatok alatt dőlne össze minden, és a világ dicsőségéről és annak mulandóságáról kellene most elmélkednünk. Ehelyett meg az kell mondani, hogy vannak más énekesek, talán nagyobbak is Anna Netrebkónál, mégis dívában és operában mérve most épp Netrebko évtizedében élünk. És már másfél évtizede.
Énekelt szavak
(Golden Renaissance – Josquin des Préz – Decca, 2021)
A dicsőséges test helyett a CD-n a központba a dicsőséges Josquin került, hiszen a misetételek közé nemcsak az egyházi szövegekre írt motettákat illesztették, de az El grillót is, ami, akárhogy nézem is, a tücsökről szól, aki híresen jó énekes. Persze, Josquin ehhez is értett, a chansonokhoz és frottolákhoz, de… Nem tudom, talán nincs is igazán de. Ez egy CD, nem egyházi segédanyag, miért ne lehetne a zenét és a zeneszerzőt ünnepelni vele?
Anderszewski elé
(Das wohltemperierte Klavier, Warner, 2021)
Nem tudok ellenállni a rossz humornak: enged a negyvennyolcból, nem kívánja a hallgatótól, hogy ott üljön a lemezjátszója előtt órákon át, hanem válogatást kínál a Wohltemperiertes Klavier második kötetéből, tizenkét prelúdiumot és fúgát ajánl a figyelmünkbe. Ami azt illeti, lehet, hogy nem is bennünket kímél, hanem önmagát, erről a tizenkettőről van sajátos mondanivalója vagy értelmezése, miért is kellene akkor megkínlódnia a maradékkal. Ez pontosan nem derül ki, annyi bizonyos, hogy a válogatás a kötet első darabjával indul és az utolsóval zárul, ami arra utal, hogy Anderszewski szerint a CD így kerek, így teljes, ne tessék a folytatást várni, hogy aztán gondos szerkesztők a helyes sorrendbe rakják a darabokat, és az egész ötlet elenyésszen.
Az élet egy nagy fesztivál
Tudom azt is, mekkora igazságtalanság, ha Fischer Iván főművének a Fesztiválzenekart mondom, ahhoz túl sok esti élmény van mindannyiunk háta mögött. Mahler, hogy a legkézenfekvőbbet mondjam, de a zeneszerzői maratonok, próbatermi koncertek, operaelőadások, amelyekben a zenekar kórusként is funkcionált. Énekelt ráadások, vagy most, legutóbb a Himnusz olyanokkal, akikkel nem szoktunk Himnuszt hallgatni, nem halljuk egyébként sem a hangjukat, de most igen. Értsük már végre meg: nem csak győztesekből áll az ország és a társadalom. És ha megértjük, akkor paradox módon mégis győztesekből áll az ország és a társadalom.
A prófétanő
(Renée Fleming-hét a Metropoltan Opera közvetítéseiben)
Az egész most azért érdekes, mert Flemingnek végül is igaza volt, a Metropolitan bezárt, és ha valamikor kinyit, már nem valószínű, hogy ő lesz a nyitó előadás sztárja. Másfelől meg most is a Metropolitan sztárja, a színház videoközvetítése most épp Fleming-hetet tart, minden este egy másik főszereplése nézhető ingyenesen a metropolitan.org oldalon. Az 1998-as Figaro házasságával kezdtek, ami nagyon-nagyon közel volt (van) a tökéletes szereposztáshoz.
Pederaszta vagyok
A Beethoven-év lepergett. A legfőbb tanulsága pedig az, hogy az évfordulóktól semmi nem változik, de azért az ember megnézi a naptárt: milyen év van most? Nahát, Saint-Saëns. Száz éve halt meg, és épp Beethoven születésnapján (amennyire az utóbbit meg lehet tippelni). Elképesztő zenei tehetség, háromévesen már komponál, tizenegy évesen már Beethovent és Mozartot játszik nyilvánosan, zongoraversenyeket, saját kadenciákkal. És aztán?
Alain Lombard, a kármester
(Mozart: Die Zauberflöte – Decca, 2020)
Hogyan lehet ilyen szereposztással ennyire rossz lemezt készíteni? A stílus szanaszét van, Gruberova fenomenális, mintha azt kérdezné éneklés közben: ennyi az egész? Nem lehetne még egy-két hanggal magasabban is megpróbálni? Kiri áriázik, szépen, de kissé beleszorulva az operaéneklés keretei közé. Ehhez jön Peter Hofmann, aki egészen ijesztően nyers és primitív, a hangi kifejezése az semleges és a brutális között váltakozik, a hangszín maga fémes és erőszakos, torokból szól az ének, mintha Tamino a tüdejét köpné ki, csak hogy csatlakozhasson a kiválasztottakhoz. Szép tőle az igyekezet, de a kiválasztottakhoz csak kiválasztottak csatlakozhatnak, köszönjük az érdeklődést, de ez a lemez arról szól, hogy hercegem, ez sajnos nem jött össze.
Black diva matters
(Puccini: Tosca – a Metropolitan 1978-as előadásának közvetítése december 6-án)
Verrett pedig igazi díva, azt is játssza, elegáns, nemes, és az idegvégződései majdnem annyira állnak ki a bőréből, mint a nyaki erei, ha nagyon belemelegedik a szerelmetes párbeszédbe. De igyekeznie is kell, Luciano Pavarotti a partnere, ha hagyja, akkor Cavaradossi lesz az opera címe, és nem Tosca. Ha nem hagyja, akkor is.