Kín és kő és mázsa
(Debussy: Pelléas és Mélisande – Müpa, szeptember 9.)
Huh. És akkor most örüljünk, körülbelül felhőtlenül. Ami engem illet, az első előtti percben már kenyérre voltam kenve, a pódiumon erdő, ágak, törzsek, levelek között ül a Fesztiválzenekar, és Fischer Iván is szerényen óvakodik be, levelekkel díszített hosszú köpenyben. Ez vagány. Elég közel e nevetségességhez, és az „Iván bácsiéknál elmentek otthonról”-érzethez, miközben mindennek helye van, az erdő, a sötétség, a köd, pára, nyomott légkör az opera fontos eleme. Csakhogy ezt vállalni is kell, és nem nagyon látok a nagyvilágban olyan befutott karmestert, aki erre hajlandó volna. Ez igen, ez a régi Fesztiválzenekar, vagy a Fesztiválzenekar régi szelleme, mindent a kifejezésért, kockáztatni és nyerni, ha lehet.
Hősök a téren
(A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje a Hősök terén – szeptember 2.)
Eroica előtt azonban Fischer Iván jött, és már akkor gyanakodni kellett volna, hogy ma valami félrement, mert a felvezető szöveget nulla vérnyomásos hevülettel mondta el, lassan és tétován, Eroica annyit jelent, hogy hősies, és önök itt a téren mind hősök. Tíz perc múlva kiderült, hogy minden szava igaz. Ezt hallgatni embert próbáló feladat, de meghallgattuk.
Driádok és szatírok
Szymanowski: Roger király – Eiffel Műhelyház, augusztus 22.
Az a baj, hogy ha az embernek eszébe jut a Salome, akkor azt is észreveszi, hogy Szymanowski nem Richard Strauss, miközben ő is az eksztázist keresi, meg a nagy, magával ragadó táncokat, de nem találja, én legalábbis nem érzem a bűvöletet, pedig van az előadásban lengén öltözött csinos, szép hangú nő, Gabriela Hrženjak, ámul-bámul az ember, hogy így néz ki, így van jelen, és még hangja is van. A többiek a fennmaradásért küzdenek, de alapvetően rendben vannak, és hát a Król Roger nem feltétlenül a szép hangokról szól.
Renata Scotto
Ami a Hungaroton-lemezeket illeti, tényleg az utolsó pillanatban készültek, a Verdi-album többnyire szép, a második francia lemez már sokszor fáj. De valamit talán megért belőle az ember. Hogy Scottónál nem a hangerő számított, nem a virtuozitás, nem a hangi szépség, hanem a természetesség. Valahogy nem vetődik föl a kérdés, hogy miért énekelnek ezek az emberek, mármint a szerepek. Azért, mert ez a kifejezésnek a legpontosabb módja.
Klemperor
Beethoven: Piano concerto No. 5 – Warner, 2023
A szólista Daniel Barenboim, és hogy ez a két név együtt szerepel a borítón, talán önmagában is jelzi, mennyire kivételes pillanatot kaptak akkor el az EMI munkatársai. Van a nagy öreg, Klemperer, aki egyre inkább már csak öreg, és egyre kevésbé nagy, már a zenekart is újraszervezték, így kevésbé voltak kitéve mindenféle minőségi kifogásoknak, vagy ahogy Walter Legge, a sértett alapító mondta Varga Bálint Andrásnak adott interjújában, elkövette azt az ostobaságot, hogy élethosszig tartó szerződést ajánlott Klemperernek, és most a New Philharmonia úgy játszhat, mint a disznók, nem lehet tenni semmit ellene.
Ellentenornagy
Michael Spyres: Contra-tenor – Erato-Warner, 2023
Nem azt akarom mondani, hogy Michael Spyrest olyan élmény hallgatni, mint Bartolit. De van ez az imidzs, hogy ez a kék szenű, amerikai fazon lemegy a pincébe és fölszalad a padlásra egytelen lendülettel, oda kell rá figyelni, és most, hogy már figyelnek rá, elénekel egy Mazzoni-áriát. Nem is tudtam, hogy létezett Mazzoni nevű zeneszerző. Mit lehet ezen nem szeretni?
Megmentett
(Bartók-nap – Zeneakadémia, július 22.)
Csodálatos koncert, és még nincs is vége, mert jön Maxim Rysanov, hogy eljátssza a legkevésbé szeretett versenyművet, a Brácsaversenyt, ezt már csak vázlatszinten írta Batók, Serly Tibor fejezte be. Az élményen azonban ez nem változtat, Rysanov olyan pompásan, természetesen, egyszerűen és pontosan brácsázik, hogy egyáltalán nem érdekes, ki a szerző: nagy vagy nagynak érzett a zene.
All-Vergyi program
(Verdi-gála – Veszprém, július 14.)
És ott van Anna Netrebko, aki most is Anna Netrebko, most is pontosan tudja, hogy mennyi az a minimum, amit adnia kell ahhoz, hogy senkinek ne okozzon csalódást, és nem is okoz. Olyan operák részleteit is hallani most a gálán, amelyeket már tejes egészében aligha hallani tőle, Rigoletto-négyest, és a ráadás a Traviata, a Brindisi, de nem kettesben, hanem hármasban, ezen sem nevet senki a nézőtéren, de nem hagyják kizökkenteni magukat, énekelnek, táncikálnak, van ez az opera nevű műfaj, ez is belefér.
Valaki van a szobában
(Beethoven: The Symphonies – Gold-Deutsche Grammophon, 2023)
Alapjában véve semmi sem kiszámítható. Ha elkezdődik egy szimfónia valami robbanékony első tétellel, és az ember azt képzeli, hogy na, korunk szelleme beszivárgott, mindent meg kell tenni az unalom ellen, akkor esetleg a második tételre olyan ellágyulás jön, olyan dús vibrátóval rezegnek a szív húrjai, hogy rögtön száz évet ugrunk vissza az időben, amikor Beethoven az első romantikus volt, és nem az utolsó klasszikus. Nincs másik ilyen Beethoven-ciklus, ami önmagában megmagyarázza, miért is volt és van szükség rá. Mert más.
A véres lift
(Verdi: Macbeth – La Scala, Milánó, június 26.)
Nem azt akarom elmesélni, hogy már a Scalában sem tudnak operát játszani. Egyrészt tudnak, amikor a zenekari bevezető alatt valahol középtájban elindult a cselló szólama, az ember csak bólintott: már megérte. Másfelől a Macbeth nem tipikus Verdi-opera. Nem is tipikus olasz opera. Nincs benne szerelmi szál, a tenor épp csak egy áriát énekel. De épp ezért van itt az ideje. Legyen a tenor főszerepből bariton, és legyen nagy-nagy szoprán létezés. A baj csak az, hogy ehhez bariton is kellene, de a Scalában most vezető szerepeket éneklő Luca Salsi nem elég érdekes hang, és nem elég érdekes a színpadon sem.
Ördög a részletekben
(Wagner: Zenekari részletek – Müpa, június 21.)
Vagy ez volna az évi Wagner-tanulság? Minden zenekar másképp rossz? Az egyikben rezet kellene cserélni, a másikban meg vonóskart? A koncert maga tényleg olyan volt, mint valami Best of Wagner-album, csak épp nem úgy szólt, mintha tényleg az operák legszebb részeit hallanánk. De azért Hollandi és Lohengrin-nyitány, a Trisztán legeleje és legvége, Tannhäuser-nyitány, ez is érdekes élmény, az ember azon kapja magát, hogy unja. Majdnem kizárt, hiszen annyira érdekes a zene, és annyira benne van a drámaiság, emelkedettség és Vénusz-barlang, de a jelek szerint lehet így is.
A világ gonoszsága
(Wagner: A Rajna kincse – Müpa, június 15.)
Finoman szóval se vagyok teljesen elfogulatlan Alberichhel, vagyis az őt éneklő Kálmán Péterrel, sem a személyével, sem a művészetével, bár ez épp fordítottan van, mint azt képzelné az ember: attól, hogy a személyével pozitívan vagyok elfogult, a művészetét összehúzottabb szemmel nézem. Most is azt érzem az előadás elején, hogy tessék, őt is utolérte ez a nagy profizmus, annyit csinál, amennyit kell, énekel, játszik, elesik, fölkel, kergeti a sellőlábú lányokat – ez ilyen. Minden Rajna kincse ilyen.
180 gramm
(Holst: The Planets – Warner, 2023)
Nem biztos, hogy a világ összes Bolygók-lemeze közül éppen ezt választanám. Maga Rattle is készített új felvételt a Berlini Filharmonikusokkal, de akkor fölvették a kilencedik bolygót is, Colin Matthews Pluto című művét, mivel Holsttal ellentétben ők nem láttak a jövőbe. Ott van ellencsábításnak Sir Adrian Boult, aki nemcsak bemutatta a darabot, vagy legalábbis ötöt a hét bolygó közül, de ötször vette lemezre a teljes művet, nyilván volt róla mondanivalója, és szerette is. Rattle esetében nem hallani, hogy különösebben szerette volna a művet, de az egyértelmű, hogy szereti a műnek a szimfonikus zenekarra tett hatását.
Barokkos túlzás
(Julija Lezsnyeva dalestje – Magyar Állami Operaház, június 4.)
Minden sok. Rendben van, ez barokk, lehet túlozni, de a túlzás is el van túlozva. Nemcsak énekben, de játékban is. Nekem már ez a nagy kakukkolás is sok, időnként azt várnám, hogy Lezsnyeva néha, de tényleg csak néha énekeljen el csak úgy magában egy hangot, minden izélés nélkül. Csak hogy lássuk-halljuk, mihez képest díszít. Ráadásul az éneklés kifürkészhetetlenségei mellett még játszik is, úgy elnéz a színház távoli sarkai felé, mintha hangokat hallana, szólna hozzá a szerző, csak így tovább, Julijám. Ő tudja, mit csinál, én egyszerre csodálom és szörnyülködök, rosszak az előérzeteim, hogy ha a Schumann-dalokat is így fogja énekelni, azt már nem lehet kidumálni.
Hetvenegy
Megint elmúlt egy május 30., az ember nemcsak elfogadja, de bele is szokik a gondolatba, hogy tényleg nincs több születésnapi koncert. Kocsis három évvel a halála előtt, amikor a mentő vitte a kórházba, azt mondta, nyugodt volt, mert tudta, hogy teljes életművet hagy maga után. Ezzel, persze, vitatkoznék, mert folyton eszembe jutnak a Haydn-szimfóniák, de jó lett volna azokat is hallani vele. De ami van, ami megvan, az legyen meg.
Lesz ez még több is
Rólunk beszél, nekünk szól. Ha valaki ment, megy vagy éppen ott ül a százéves Ligeti emlékére rendezett koncerteken, tudja, mire gondolok. Nincs semmi sznobizmus, semmi hősiesség abban, hogy Ligetit hallgat az ember. Nem lehet vele felvágni, nem arról szól az esemény, hogy mi mennyivel különbek vagyunk azoknál, akik beérik a slágerekkel vagy a XIX. század zeneszerzőivel. Azért hallgatjuk, mert jólesik, mert teljesebb lesz tőle az élet. Ligeti tökéletesen beleillik a zenehallgatói hagyományainkba.
Mint Nessus vére
(Händel: Hercules – Oper Frankfurt, május 14.)
Händel zseni, ezt mindenki tudja. De ekkora? Ekkora. Pedig a Herculesen nem is nagyon látszik, hogy opera, elég nehezen lódul neki az eseményeknek, várják, hogy megjöjjön végre a címszereplő, előbb a testvére hiányolja, aztán a felesége. A Don Giovanni ennél drámaibb módon indul. Aztán csatlakozik a Hercules-várókhoz a fia is, most már elég sokan vagyunk, akik azon tanakodnak, vajon jön-e az izomember, vagy csak viccből lett az ő neve az opera címe.
Mao baja
(A Filarmonia della Scala koncertje – Müpa, május 8.)
Chailly egyébként tényleg imponálóan visszafogott volt, tételszünetekben megfeszítette a karizmait, hogy további (?) férfias helytállásra biztassa a zongoristát, aztán tolta, tolta maga előtt, mint igazi, jólelkű öreg, aki már nem akar magának semmit, de örül a fiatal szólista sikereinek. Aztán, a koncert végén ugyanígy örült a zenekar sikereinek is, amikor a harmadik ráadásban újra eljátszották az Indulót a Három narancs szerelmeséből, a karmester csak a kezdőrúgást adta meg, aztán beült a zenekarba, onnét hallgatta, hogyan boldogulnak nélküle.
A szemével gurgulázik
(A Luxemburgi Filharmonikus Zenekar koncertje – Müpa, április 28.)
A magyarországi bemutató az izlandi Daniel Bjarnason műve, Versenymű ütőhangszerekre és zenekarra, híres vendéggel, Martin Grubingerrel, aki rövid úton laposra verte az összes lehetséges dobot, csengettyűt és társait. Abszolút lenyűgöző volt a produkció, és közben az emberben dolgozott az alaphüledezés, hogyan lehet ezt egyáltalán megtanulni. Megjegyezni nemcsak magát a zenét, nemcsak azt a rengeteg hangszert, hanem azt a sok-sok ütőalkalmatosságot, filcfejű, keményfejű, kalapács, vastag, vékony, most a szára, most a feje. Martin Grubinger nagyon magabiztosan vitt végig bennünket a művön.