Váncsa István

Tovább

Vészben a hon! – kürtölte világgá Legfőbb Hadurunk három hete a közösségi médiában, noha ezt a hírt valójában a karmelita kolostor erkélyéről, sőt még inkább a Citadella falairól kellett volna a szélbe kiáltania, lehetőleg zivatar idején, az égzengést és az orkán üvöltését is messze túlharsogva. Sajnos azonban hitvány korunk mindenfajta drámai érzék híján szűkölködik, másfelől pedig Legfőbb Hadurunk bejelentése se Zrínyinek a vitézeihez intézett szózatára emlékeztet, ahogy az a Szigeti veszedelemben írva vagyon, hanem csak egy prózai közlemény arról, hogy háborús vészhelyzet címén kik lesznek megsarcolva hamarost.

A kormány rezsivédelmi és honvédelmi alapot hoz létre, evvel egyidejűleg „[k]ötelezzük a bankokat, biztosítókat, a nagy kereskedelmi láncokat, az energetikai és kereskedőcégeket, a telekommunikációs vállalatokat és légitársaságokat, hogy extraprofitjuk nagy részét ebbe a két alapba fizessék be”. Tiszta beszéd, az úgynevezett nemzeti nagytőke békésen hájasodhat tovább a kemencepadkán üldögélve és csibukolva, a rátarti jöttmentek viszont tejeljenek.

De mi a rosseb az az extraprofit?

Tovább

Tovább

2030-ra utolérjük Ausztriát, mondta Lázár János a miniszterjelölti meghallgatásán, a jelenlevők pedig bizonyára feketén bólingattak, mint az eperfa lombja, nem is igen tehettek volna másképp. Orbán a sógorokhoz való felzárkózást öt esztendeje megjósolta, mi magunk pedig már látni is véljük, ahogy a gyorsnaszádunk elhúz az ő ócska bárkájuk mellett, amely a nyomdokvizünkben hánykolódik és a szétesés réme fenyegeti. Tegyük azonban hozzá, hogy Ausztriát nem öt vagy ötven éve akarjuk utolérni, hanem legalábbis a kiegyezés óta, sőt talán a tizenötödik század vége óta folyamatosan. Előtte csak azért nem akartuk, mert Bécsnek büszke vára Mátyás bús hadát nyögte, vagyis az osztrák örökös tartományok nem voltak abban a helyzetben, hogy méltó versenytársaink lehessenek.

Aztán telt-múlt az idő, országunk primátusa menet közben valahogy elkúratkozott, mi azonban ehhez a körülményhez is a magyar ember természet adta derűjével közelítettünk. „Úgy látszik nemsokára utolérjük Ausztriát a czivilizáczióban” – ezt az örvendetes tényt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzet című „politikai, társadalmi és közgazdászati lap” adta hírül 1891. júliusában, holott az előzmények ismeretében az lett volna magától értetődő, ha a sógorok akarnak utolérni minket.

Tovább

Tovább

Magyarországon a korrupcióval próbálkozók helyzete napról napra reménytelenebb.

A törvény ökle a minap Debrecenben sújtott le, oly erővel, hogy az egész Hortobágy beleremegett. A 24.hu múlt heti tudósításából kitetszően tekintélyes, komoly ember volt a célpont, adóhivatalnok, akivel a dörzsöltebb vállalkozók jó kapcsolatot ápoltak. Nem is hiába, pártfogójuk ugyanis különféle előnyökhöz juttatta őket, ellentételezésképp pedig – ahogy a sajtóközlemény fogalmaz – „mobiltelefont, vacsorameghívást és különböző nagyobb értékű húskészítményeket fogadott el”. Az ügyészség letöltendő szabadságvesztést, pénzbüntetést és vagyonelkobzást javasolt.

Mi ebből a tanulság, kérdezhetnők, de minek, hiszen a képlet már nem is lehetne világosabb. A korrupció a bírvággyal mindenütt kézen fogva jár, a bírvágy pedig, ahogy ezt Senecától tudjuk, az emberiség legnagyobb megrontója, bűverejétől már-már a szent is meginog. Van-e kecsegtetőbb, mint a komód alsó fiókjában elheverő mobiltelefonjaink számát még eggyel gyarapítani?

Tovább

Szauder József: Itália arcai, Kos­suth Kiadó, Budapest, 2019, 260 oldal, 4990 Ft

Szauder professzor nacionáléjának ismertetésére nincs helyem, javaslom elolvasni Barát József Irodalomtudós a kultúrharcban. Sza­uder József 1917-1975 című érdekfeszítő és információkban gazdag munkáját. Itt és most elég annyi, hogy Szauder a legkiválóbb magyar irodalomtörténészek egyike volt, nem mellékesen italianista is, 70-től 75-ig a római egyetem magyar tanszékének megbízott professzora. To­vábbá – ahogy a tárgyalt kötetből kiviláglik – finom tollú, avatott író, igazi stílusművész, bár ez nincs benne a köztudatban. Írónak általában azt tekintjük, aki sztorikat talál ki, mindegy, milyeneket, és azokból novellákat vagy regényeket kerekít. Szauder ezt nem csinálja, ő a vi­lágban és az emberekben mocorgó történetcsírákat meglátja ugyan, meg is mutatja őket, de nem bontja ki, hanem megy tovább. Szereti a virágot, de nem szedi le, hanem ott hagyja a mezőn, ahol szerinte a helye van.

Tovább

Tovább

„Már megint elbeszélnek a lényeg mellett. Nem értik. (...) És csak néznek ki a fejükből, ezt így hogy. Bezzegmáshol nem így történt volna. (...) Amikor azt mondják, Budapest, Bécsre gondolnak. Amikor azt mondják, vidék, akkor is. Számukra ezért nincs vidék, és ezért nincs Budapest sincs. (...) Nézz Szent István szemével, lásd egyben a Kárpát-medencét. (...) Élj itt fejben, szívben. (...) Szerethető. Hát szeresd.”

Föntieket Demeter Szilárd írta a választás eredményének értelmezését elősegítendő, a művelt és érzékeny publikum a teljes szöveggel az Origón találkozhat. Szó, ami szó, az effajta mélyenszántó és mélyen érző kommentárokra igen nagy szükség van, ugyanis „Kádár népe” (ahogy D. Sz. a lakosság nem orbánhitű töredékét nevezi) e napokban némiképp tanácstalannak mutatkozik. Valami megint elkúratkozott, de hogy hol, mikor, miért és ki volt az, aki az esernyőt a küllők közé dugta, ez most a kérdés. Válaszok persze vannak bőséggel, egyik kézenfekvőbb, mint a másik, viszont a magyarázatot néha diametrálisan ellentétes helyeken vélik fölfedezni. Ettől az olvasó még inkább elbambul, és csak néz ki a fejéből ahelyett, hogy Szent István szemével iparkodna a Kárpát-medencét egyben látni, ahogy ezt D. Sz. a maga nemzetféltő aggodalmától vezéreltetvén javasolja.

Tovább

Tovább

Ismerőseim egyike óraadó volt a bölcsészkaron, de abbahagyta, ugyanis az agglomerációból járt be, és az óráiért nem kapott annyit, amennyibe a közlekedés került. Történt mindez harminc évvel ezelőtt, amikor a magyar oktatásügyben még paradicsomi állapotok uralkodtak, legalábbis a mostaniakhoz képest, egyebek között saját minisztériuma is volt neki (igaz, a kultúrával közösen), azaz nem kellett az egészségüggyel és a sporttal közös akolban szorongania. Azóta a helyzet romlik, de nem lineárisan, hanem ahogy az emeleti ablakból kihajított macska zuhan a föld felé, parabolapályán, amely a végén a függőlegeshez közelít. Ezt a metaforát még avval kell kiegészítenünk, hogy apostoli kormányzatunk a sikeresen landoló macskán úthengerrel tervez áthajtani, sőt nem csak tervez, hiszen a kivasalandó alany hátsó traktusát mostanra már cigarettapapír vékonyságúra lapította, a többi pedig idő kérdése csupán.

Ennyit a módszerről, most vegyük szemügyre a koncepciót. Sokat evvel se kell vacakolnunk, ugyanis hat évvel ezelőtt az akkori miniszterelnökséget vezető miniszter napnál világosabb summázattal állt elő.

Tovább

Tovább

„Egykor Jao ezekkel a szavakkal fordult Sunhoz: Meg akarom támadni Cung, Kuaj és Hszüao fejedelmeit. Még akkor sem tudom kiverni a fejemből ezt a vágyamat, ha a trónon ülök. Miért van ez?” (Csuang-ce)

Sun válasza indifferens, a lényeg a kérdés maga. Miért? Jao uralkodó, tehát emberi számítás szerint megkap mindent, amit csak bölcselme álmodni képes, de lám, mégis hiányt szenved valamiben. Űrt érez, mondhatatlan űrt, részletesebben lásd a Tragédia negyedik színének elején, ezt az űrt többféleképp lehet betölteni, például egy jól sikerült háborúval is akár. Vagyis Csuang-ce, Madách és Putyin ugyanazon probléma körül bolyong. A normális ember, ha némi pluszörömre vágyik, elővesz egy jó könyvet vagy egy üveg jó bort, netán megfelelő profilú éjszakai szórakozóhelyre látogat, a nagyra hivatott férfiú viszont szólítja a hadügyminiszterét. Vlagyimir Vlagyimirovics az utóbbi megoldást szokta választani, ami az ő esetében magától értetődik. A BBC a napokban közzétett egy archív fotót, az ifjú Putyin látható rajta KGB-egyenruhában, de hosszú hajjal és avval a sajátos arckifejezéssel, amely csakis őrá és a mélabútól gyötört, életunt juhokra jellemző.

Tovább

Tovább

Agitprop minisztériumunk az év első hónapjában több mint húszmilliárd forintot költött, ez nagyon jó hír. Az agitprop munka ezekben a sorsfordító időkben egyes-egyedül arra irányul, hogy fölkészítsen minket április harmadikára, amikor majd kiválasztjuk az űrlapon a megfelelő rubrikát, amelyet tévedhetetlenül, biztos kézzel kell bejelölnünk. Legyünk hálásak azért, hogy az összes lehetséges forrásból sugárzik, árad, ömlik ránk a tananyag, másképp ugyanis elveszett emberként tétováznánk a szavazóhelyiségben, és annak tragikus következményei is lehetnének akár.

Közöttük talán nem is a nemzethalál lenne a legsúlyosabb.

Persze az egyetlen hónap alatt elpocsékolt húszmilliárd soknak tűnhet, de hát (1) most a jövőnk a tét, (2) van miből tékozolni, vezérünk az államkincstárt saját kezűleg töltötte fel, ahogy ezt a rádiójában a tőle megszokott szerénységgel ismertette. Átlagos magyar polgár ő, naponta tizenkét órát dolgozik, ennek köszönhetően az egész nemzetgazdaságot sikerült a bajból kihúznia. Arra is rámutatott, hogy Magyarország sikertörténet, mi pedig rögvest beláttuk, hogy egy sikertörténet meseszövésébe a pénzszórás hibátlanul belepasszol.

Tovább

Majtényi György: Egyetértés Vadásztársaság
Bíró-Nagy András – Éber Márk Áron – Ferge Zsuzsa – Kiss Amb­rus – Perintfalvi Rita – Pogátsa Zoltán – Scheiring Gábor – Sza­lai Erzsébet: Kádártól Orbánig
Salamon János: A modern ész kritikája
Jonathan Haidt: A boldogság hipotézise

Tovább

Tovább

Öröm öröm hátán. „Holdtavas galagonyaliget”, „csodaszarvas kerti fűz szoborinstalláció”, „Hüvelykpiciny ligete kerti pihenő” és még számos egyéb, hasonlóképp elbájoló hortikulturális projekt, mindez az RTL Klub tudósítása szerint ugyanott, az Ybl-villa néven ismert épülethez tartozó parkban (Budapest, Budakeszi út 36/a), amely egyébként a Türk Államok Szervezetének (a továbbiakban TÁSZ) a tulajdona immár három esztendeje. Ennek ellenére a kert feltuningolásának sok száz milliós költségét a magyar adófizetők állják, ki más. A kerten belül különálló Tündérkert is létesül, mégpedig mindjárt három. Mindegyiknek meglesz a maga funkciója, így például a Tündérkert III. „Holdforrás, a vörösrézből készült mozgócsőrű vízköpő madarakkal”, ezek a tervező szerint a „Vízöntő axióma” megjelenítői, ami azt jelenti, hogy „a Vízöntő ráhullámzik a letűnő és a következő 2160 éves világhónap jegyeire, és egy időszakadékot hoz létre”, bár gondolom, az olvasó erre már magától is rájött.

Az Ybl-villát (amely egyébként nem Ybl Miklós alkotása, ám ez most mellékes) kormányzatunk hat éve vásárolta 1,4 milliárd forintért, majd a TÁSZ-nak ajándékozta. Viszont, ahogy erre a 24.hu rámutatott, türk barátaink azóta ide se dugták az orrukat. A kert csáberejének költséget nem kímélő felturbózása nyilván arra szolgál, hogy a tulajdonosokat néhanapján budai házikójukba csalogassa, e célból a Tündérkert I.-ben jurta is épül, bár a koncepciója nem éppen hétköznapi.

Tovább

Tovább

Magyarország posztkommunista korszaka megfigyelési üggyel vette kezdetét. A kilencvenes évek legelső napjaiban, még a Németh-kormány idején derült fény arra, hogy az Állambiztonsági Szolgálat illegálisan gyűjt adatokat, lehallgat, megfigyel, vagyis végzi a dolgát, ahogy a kádári időkben szokta volt. A bizonyítékokat a Fidesz és az SZDSZ sajtóértekezleten tárta az újságírók elé, nem eredménytelenül. Pillanatok alatt méretes botrány szökkent szárba, csaknem minden második közszereplő fajsúlyosnak szánt megnyilatkozásokkal iparkodott az előtérbe nyomakodni, a skandalum pedig még évekkel később is hálás beszédtémának bizonyult.

Négy esztendőre rá az borzolta föl a kedélyeket, hogy a Honvédelmi Minisztériumban megfigyelték Keletinét, mindamellett a publikum ezt már valamelyest rezignáltabban vette tudomásul. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy az 1998-ban hivatalba lépett új kormányfő is célszeméllyé szeretett volna válni, de nemcsak egymagában, hanem szűkebb kompániájával együtt. Pártjának választmányi ülésén hozta nyilvánosságra azt a hátborzongató felismerést, mely szerint az élcsapat vezetőit egy évvel azelőtt titokban, törvénytelenül megfigyelték, és velük kapcsolatban adatokat gyűjtöttek.

Tovább
Élet és Irodalom 2022