Elképzelem, ahogy a Korridor ásványvizektől roskadozó szümpozioni asztala körül az állam természetéről folyó vita hevében, mikor odaérünk, hogy van-e egyáltalán még dolga az állammal magunkfajta léhűtőknek – tudósoknak, filozófusoknak, társadalomkutatóknak, költőknek −, s ha van, mi lenne az, a körben ülők általános derültségére kiszalad a számon Szókratész mondata: „Sarkantyú lenni az állam vékonyában...” Gombár Csaba felkapja fejét és elégedetten csettint: „sarkantyú lenni... hogy is mondtad? az állam vékonyában? Nagyon jó! Le a kalappal Szókratész előtt! Hol mondta ezt? Persze, a védőbeszédében!” Hozzáteszem: nem sokkal kivégzése előtt. „Úgy látszik, nagyon mélyre hatolhatott az a sarkantyú...” – dünnyögi Gombár Csaba a rá jellemző kesernyés humorral. Igaz, ami igaz: Szókratészt tényleg államellenes bűnökért fogták perbe és ítélték halálra. Gom­bár a fejét csóválja: „Hogy érted azt, hogy államellenes bűnökért? Miféle államról beszélünk? És hol van ennek az államnak az a bizonyos »vékonya«?”

Almási Miklós Az, ami bennünk van: a lélek a digitális kor viharában című új könyvéről értekezve, mert olvasása közben mindinkább valamilyen filozófiai anatómiai teátrumban éreztem magam. Csak itt a boncasztalon a szétszedett szubjektum feküdt, az anatómus szerepét pedig a filozófus öltötte magára, hogy szakszerűen feltárja és megmutassa a szubjektum szerves alkotórészeit, és szemléltető példák sokaságán keresztül magyarázza el belső összefüggésüket és működésük módját. A filozófia akkor vált anatómiai teátrummá, amikor a metafizika napja kialudt, és a világ modern „varázstalanodásának” (Entzauberung der Welt) folyamata elérte a szubjektumot, a képzelőerő, az emlékezet, az öntudat, a testiség „belső világát”, a „megmenthetetlenül személyes” szféráját. Elmondható tehát, hogy a szubjektum akkor kerül a filozófia boncasztalára, amikor már csak holtteteme vizsgálható, és így − a gondolkodás elevenségét fel nem adó − filozófia is nem filozófiává válik.  

Lengyel László: Kis politikai erkölcstan. Helikon Kiadó, Budapest, 2018, 342 oldal, 3699 Ft

A kis politikai erkölcstan szerzője azonban nem a politikát, hanem a politikát felzabáló populista szörnyeket jött temetni, jóllehet ma talán egyedül ők örvendenek viruló egészségnek. Csakhogy nem a polgári demokrácia bomlásából életre kelő populista rémek végeztek a politikával, hanem a technikai haladás teremtette szép új eszközökben rejlő rémséges lehetőségek életre kelése. A rossz mindig lépéselőnyben van a jóval szemben, és ez az előny végzetessé is válhat. Ám ugyanezekben az eszközökben egy egészen másfajta politika lehetősége is benne rejlik: a közvetlen demokrácia, az e-demokrácia, a társadalmi kontroll alá helyezett és teljesen transzparens hatalom lehetősége is.

Tulajdonképpen egész élete egyetlen folyamatos szembemenetel – ellenszegülés, szembeszegülés, ellenkezés – volt. Nem tüntető, botrányos, látványos szembemenetel, hanem néma, szívós, makacs, eltökélt és végtelenül magányos küzdelem azért, hogy elfogadtassa magát annak, aki. Életének és művészetének középpontjában mégsem a nemi identitás, a gender-probléma állt, hanem a létezés-probléma. A női testbe zártság tudatánál is elviselhetetlenebb volt számára a létezés időbe zártsága, kezdetbe és végbe tagoltsága, amelyet szakadatlan és végeérhetetlen nemlétezés követ.

Azért hangsúlyozom ezt, mert az El Kazovszkij halála óta eltelt tíz évben festészetének e személyesen megélt, ám személyfölötti metafizikai dimenziója teljesen háttérbe szorult a magánélet legendáriumához és a fantáziavilágához, a  fiúszerelem ritualizált-teatralizált szépségvallásához, a transzneműség divatos problematikájához képest. Mintha a mélyen mitizált személyes adná a személyfölötti − mondjuk, a Dzsan-panoptikumok adnák a metafizikai festészet − értelmezési keretét.