(Ziffer Sándor Van, aki marad című kiállítása a székesfehérvári Városi Képtár–Deák Gyűjteményben látható december 11-ig.)

Szabadságában állott eldöntenie, hogy mikor milyen kompozíciót, festésmódot, színegyütteseket alkalmaz a megőrzésre, hiszen az expresszionizmus, a posztimpresszionizmus és egyes pontokon a konstruktivizmus normái felidézhetőek voltak, ha ugyan nem álltak össze mind egyetlen sajátos világot szolgálni. Az ismerősség, Nagybánya vizuális gazdagsága Ziffer fényben úszó városképein igazi utópia.

(Balra át, jobbra át – az Orfeo és az Inconnu csoport felidézése)

A két csoport társadalmi helyzete, kulturális horizontja, lehetőségtartománya közti eltérés drámai volt. Az Orfeo tevékenységében 1969–1978 között több mint félszázan vettek részt, s a mai kiállításlátogató számos ismerős névvel találkozhat: írókkal, festőkkel, szobrászokkal, táncművészekkel, zenészekkel, színészekkel. Az Orfeóban dolgozók, azzal kapcsolatot tartók jelentős részben a társadalmi elithez tartoztak, akkor is, ha ez adandó alkalommal olyan drámai sorsokat jelentett, mint például a Kolinda együttesben zenélő Zsigmondi Ágnesét, aki csecsemőként a Pikler Emmi vezette – igencsak homályos etikai normák szerint működő – intézet „lakója” volt, lévén kommunista szüleit koholt vádakkal börtönbe zárták.

(Csend – Időszaki kiállítás a Pannonhalmi Főapátságban megtekinthető november 11-ig.)

(A Goldberger Textilipari Gyűjtemény állandó kiállítása)

A Goldbergerek textilkereskedőkből lettek műhelytulajdonosok. Kékfestőműhelyük működésének bemutatása számos lehetőséget kínál a múzeumlátogató gyerekeknek, s az első terem múzeumpedagógiai megoldásai olyan közvetlen tapasztalatot kínálnak, amely a múzeum egészét meghatározó élményt jelenthet. Az 1828 utáni évtizedek, majd a dualizmus kora egyaránt lehetővé tették a műhely gyárrá változását, majd eljöttek a modernizáció és a világsiker évtizedei. Goldberger Leó nem pusztán sikeres s a rendszer elitjéhez tartozó izraelita vallású gyártulajdonos, a filantróp, elkötelezett Buday-Goldbergert 1937-ben Vida Jenő, Stern Samu, Láng Lajos társaságában audiencián fogadta Horthy Miklós, aki bármit mondott is, sermmit sem tartott be. Goldbergert más előkelőségek tárdaságában Mauthausenbe deportálták, s egy év után megtörten halt éhen, a tábor felszabadulásának napján.

(Nyilas Ilona: Múlt századi történetek, Capa Központ, nyitva szeptemner 15-ig.)

Nyilas Ilona évtizedek óta lezárult fotográfusi munkássága egy azóta más dimenziókban kiteljesedett élet egy fejezetét idézi fel, úgy is mondhatnánk, a képek a magyar neoavantgárd határvidékén készültek. Azaz bármi volt a kép tárgya, éppoly magától értetődően készítette el felvételeit, nem tett különbséget azok témája, illetve reprezentációjuk között. Egy 1979-ben, az eső áztatta Kálvin téren készült felvételen egy asszony áll háttal a kamerának, mögötte a tűzfalon írás a falon: Girl rock Bestiák. S ez valóban éppúgy lehet pillanatfelvétel, mint konceptuális munka.

(Balatonfüred – Zsidó Kiválóságok Háza: Einsteintől napjainkig – Zsidók és csúcstechnika, állandó kiállítás)

Attól tartok, hogy ez az – ismétlem – vitathatatlanul jóindulatú vállalkozás semmi más, mint akaratlan vagy szükségszerű lenyomata annak a kultúra-, illetve nemzetiidentitásfogalomnak, amely a Fidesz politikai programjának lényegi része. Mintha a Sorsok Háza-szindróma ismétlődött volna meg Füreden. A Fiumei úton lévő épületet is jeles építész, Ferenczfy-Kovács Attila tervezte, s kívülről nézvést látványos is.

(Király Tamás Out of box című kiállítása a Ludwig Múzeumban megtekinthető szeptember 15-ig.)

Amikor Tímár Katalin kurátor úgy döntött, hogy a kiállításon a döntő szerepet nem a magyarázatok, az egykori kontextusok – így például a Fiatal Művészek Klubjának rekonstrukciói – játsszák, hanem Király munkái, azaz jelmeznek, szobornak, díszletnek egyként látható ruhái, akkor megteremtette annak a lehetőségét, hogy az egykori szubkultúráról keveset vagy semmit sem tudók is valóban álmélkodva, szobrászati munkákként láthassák a 90-es évekre a divatbemutatók exkluzív pillanatait ígérő „ruhákat”. Király a testet látható és átalakító, nem pusztán felöltöztető műveket hozott létre, melyeket elég könnyű – némiképp tévesen – a kizárólag szexualitás megjelenítésével, reprezentációjával összefüggésbe hozni.

(Le Modèle Noir, de Géricault à Matisse, Musée d’ Orsay, március 26-július 21.)

A párizsi tárlat a különböző reprezentációkat mutatja be, amelyek nyilvánvalóan összefüggésben állnak a rabszolgaság 1848-as betiltásával, illetve a bemutatott művek földrajzi kontextusával. A kérdés az, miként ábrázolták a fekete modelleket a kortárs európai, illetve gyarmati társadalmakban, s miként azokon túl, a Másik példájaként. A feketék, azaz az afrikaiak Mássága testi kérdés volt, akár az emberi nem (bibliai elbeszélésre visszamenő) egységét feltételezték, akár a természetttudományos hipotéziseknek megfelelően a fajok eltérő eredetét vallották.

(Képzőművészet a nemzetköziség jegyében – a Leopold Bloom Képzőművészeti Díj döntőseinek kiállítása a Ludwig Múzeumban, augusztus 25.)

Attól tartok, a narratív konceptuá­lis művészet semmi más, mint a művészeti tevékenységgel kapcsolatos bizonytalanság bevallása a gátlástalanul őszinte vagy a konceptuális tárgyakból álló művészet helyett. A művészet lehetetlenségének kíméletlen bevallása, azaz a személyes műalkotások helyén személyes emlékek, elbeszélések állnak, melyek – a fenti művészek tagadhatatlan tehetségétől függetlenül – nem helyettesíthetik magukat a műveket.

 (Art Capital, Szentrendre, megtekinthető szeptember 1-ig.)

Erre a kiállításra, melynek igen ízlésesen Gulyás Gábor a fő s Eged Dalma a jelző nélküli kurátora (sic!), az adott alkalmat, hogy „ötven évvel ezelőtt oszlatta fel magát a párizsi szürrealista csoport”. Breton halála után három évvel felbomlott egy csoport, ami nem azt jelentette, hogy ezzel a szürrealizmus története véget ért.

(Megtekinthető szeptember 15-ig az Osa Archívum Centrális Galériában.)

A Bauhaus-centenárium értelmezése mifelénk lokálpatrióta és sznob, így például a „Naprafordó utcai mintatelep titkainak”(sic!) nyomába eredő városi séta közérthető, felületes amatőr blogok tárgya lett, a társadalmi, politikai kontextusától megfosztott tárgy- és designkultúráról médiaszereplők, humoristák beszéltek a Ludwig Múzeum Bau­haus-kiállításán.

(Eperjesi Ágnes: Érezze megtiszteltetésnek, Fészek Művészklub, Galéria és Herman-terem, megtekinthető június 14-ig.)