(A „Négy Apostol” Rómában című kiállítás a Makláry Kálmán Galériában június 9-ig tekinthető meg.)

A négy művész korai korszakában távolságot tartott a finomkodó részletektől, s ugyanakkor megőrizte a festőiség sodró lendületét. Ez a kettősség hatja át, határozza meg önarcképeiket is, melyeknek komoly részük volt életműveikben. Reigl Judit önarcképe a legárnyaltabb, amely inkább kérdéseket intéz a nézőkhöz, mintsem bizonyosságot ígérő képben félreismerhetetlen vizuális állítást. Reigl tekintete megkerülhetetlen a néző számára, az önarckép a festő bonyolult életének, munkásságának lényegét jeleníti meg, s nem egy szoborszerűen kiművelt és ugyanakkor változtathatatlan szerepet láthatunk. Az önportré a még kiismerhetetlen sors, az áttekinthetetlen jövő dokumentuma és konstrukciója egyben. Bármi megtörténhet még.

(Evocations, A Nomadic Project, Faur Zsófi Galéria, május 15-ig.)

Tizennégy országból huszonhét művész munkássága a realizmus, illetve a költői képek közti változatokat mutatja fel, s a néző úgy hiheti, nincs is radikális különbség Kína, Kamerun, Dél-Korea, Németország, Kanada, Izrael, Olasz- és Oroszország, Szlovákia, Mongólia, Franciaország, Szerbia, Spanyolország, Chile között. Azaz, ha tetszik, ha nem, a Hegyi Lóránd által felállított kiállítási rend éppannyira megtévesztő, mint amennyire egy globális esztétikai kánon illúziója, azt segít létrehozni.

(Oláh Norbert: Darabok, Bura Károly Galéria, Roma Parlament, május 6-ig.)

Úgy vélem, ez nem pusztán egy másik retorika, egy nyelvjáték, hanem egy – minden reményünk szerint – új roma/cigány identitás, magatartás szótárának jelzése. A kérdés, hogy a komoly többséggel rendelkező kormánypártok képesek lesznek-e arra, hogy a roma közösségeket, a cigány kultúrát végre a magyar társadalom egészének részeként tekintsék, ismerjék el és fel. Ennek a megújulásnak döntő szerepe van, pontosabban lesz az elkövetkező évtizedek demokratikus viszonyrendszerének kialakulásában, amelynek módszeres létrehozásában a konzervatív nemzeti identitásban érdekelteknek is részük lehet.

(Az autonómia horizontjai, Knoll Galéria. Megtekinthető május 6-ig.)

A kortárs magyar művészet képviselőinek meg kell tanulniuk, hogy miként lehet az autonómia horizontjait nagyon komolyan venniük, s függetleníteniük kell magukat a politika egészétől. Azt kell megőrizniük, ami a szabadságukat megtartja, s ami segítségükre van abban, hogy eligazodjanak a kiállításokon bemutatható zárt művek, a performanszok, az akciók határai között, s úgy dolgozzanak, hogy a kiállítóterekben, a múzeumokban és a nyilvános terekben egyaránt kiismerjék magukat.

(Szőnyei György kiállítása az Einspach Galériában. Megtekinthető április 14-ig.)

Köszönettel tartozom, mert ez a hely nem a művészet és pénz viszonyáról szól, hanem a művészek és a közönség közti szerződésről. Nehéz ennél többet látnunk egy olyan korszakban, amikor például Párizs városában a Louis Vuitton „múzeum” várja a látogatókat és vásárlókat, s ráadásul, ott van az épület, azaz a Frank Gehry által tervezett modoros vacakság, amelyhez képest Makovecz Imre munkássága feltétlen önazonosságot mutat, s azt ígéri a jövőre is. Ez a galéria puritán és ugyanakkor otthonos. Szőnyei György absztrakt munkáinak jó helyük van itt, s ha nem tévedek, mind a két fél igazat mond és teremt is egyben.

(Korniss Péter: Hosszú úton – Szék 1967–2022, Várfok Galéria, megtekinthető május 13-ig.)

Korniss munkásságának jelentősége évtizedek óta kétségbevonhatatlan. S ugyanakkor jelentése – mint azt a Várfok Galéria kiállítása is bizonyítja – egyre összetettebb, a dokumentumok többrétegűek, egyre több oldalát tárják fel a valóságnak. A járvány és az erdélyi falvak közti léptékeltérés, tehát a távolságok közti radikális különbség olyan kihívás volt, amelynek Korniss nem állt ellent. Ismerős terepre ment vissza, hogy ott értse meg, mit is jelentett Szék lakói számára egy olyan végzetes metamorfózis, amely nyilván másképp hatott azokra, akiknek a földrajzi valóságuk szétesése mindaddig elképzelhetetlen volt.

(Küldetés teljesítve: Belanciege, Trafó, megtekinthető május 7-ig.)

 Amit Steyerl felismert, az az ellenállás formáinak, módjainak, műfajainak, radikális medializálódásának folyamata, amelyben a Balenciaga átírása Belanciege-re megfelelő választ kínált annak a cégnek, amelynek grúziai, batumi üzemeiben a munkások napi 6 eurónál kevesebbet kerestek, függetlenül attól, hogy valódi vagy hamis Balenciaga termékeket gyártottak-e. Tamás Gáspár Miklós Hernando de Soto nevezetes művére (The Mystery of Capital, alcíme: Miért diadalmaskodik a kapitalizmus Nyugaton és miért vall kudarcot máshol mindenütt?) utal a Mércén közölt cikkében (2019. szeptember 14.). Írásának, amely Rajk László és Konrád György halála után született meg, címét nehéz idéznem. Meghaltatok – ez volt az ő szövegének címe. S ez ma már mást jelent. S mind a hárman itt vagytok.

(Deim Pál Csendek – Az életmű új rétegei című kiállítása a Virág Judit Galériában megtekinthető március 17-ig.)

Deim Pál munkássága kérdéseket tesz fel a hit működésével kapcsolatban, a történelmünk tisztaságáért, önbecsülésünk megőrzésért küzdők, életüket adók emlékezetével kapcsolatban. Így válik az absztrakció felé mutató, művészettörténeti kiváltságból a kortárs társadalom egésze számára fontos tanulsággá egy kiállítás. Lám, egy végiggondolatlan, a vidéki múzeumok jelentős részét lehetetlen helyzetbe hozó intézkedés nyomán, egy ostoba döntésből végül akaratlanul, s egy jó állapotban lévő galéria segítségével, igazi példája ez a kiállítás annak, hogy a kortárs képzőművészet, megfelelő helyen, helyzetben: mindannyiunk számára fontos tanulságokat hoz.

(Frey Krisztián Rohadt meleg kezd lenni című kiállítása az Einspach Galériában február 10-ig látható.)

Az osztályidegenség valóban a társadalomból való kizáratásra vezetett, s ez kevés helyen lehetett súlyosabb, mint a kortárs művészet területén. Frey, ha – úgy gondolom – nem is egyszerűen, nem könnyen, de igen hamar megteremtette a maga világát, amelyben függetlenné válhatott a szocializmusnak nevetett államkapitalizmus 1956 után részben átalakult társadalmi rendjétől. S számára valóban a kortárs európai művészeti világban való lét volt a döntő, akkor is, ha az ahhoz való tartozást és függetlenséget egy idő után a taxisofőri fizetéséből teremthette meg.

(Kelemen Károly kiállítása az acb Plus teremben, megtekinthető február 24-ig.)

A kiállítás egyik legfontosabb képe az 1995-ben készült Új Csillag, amelynek centrális motívuma a sarló és kalapács, és mindezek mellett egy már ismert mackó feje. Nehéz eldönteni, hogy jó öt évvel a sarló és kalapács aktuális jelentésének historizálódása után Kelemen képe miként és miért reflektál a szocializmus ikonjának történetére.

MEGHALT TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

(Elmozdul a fal. Mácsai István Kiscellben. Kiscelli Múzeum, megtekinthető április 2-ig.)

Mácsai munkásságát a kiállítás nem egyszerűn át- vagy újraértékeli, hanem egy új és nyitott értelmezési keretet teremt, párhuzamos kánonokat, amelyek nem pusztán a festő életműve és mások alkotásai között írhatóak le vagy épp idézhetőek fel. Mácsai munkásságán belül is vannak eltérő művészeti világok, más esztétikai normák, vannak folytonos és időleges elemek, témák, de az is igaz, hogy a pontos kontúrral megrajzolt, igazán kikezdhetetlen képekhez való ragaszkodás végigkísérte az életét.

(Erdély Miklós az Einspach Galériában)

Jelen kiállítás azonban nemcsak azt érzékelteti, milyen magától értetődő volt számos képzőművésznek, hogy együtt állítson ki vele, hanem – ami talán ugyanolyan fontos – Erdély s a fentiek munkássága mellett ott van az 1973-ban született Tombor Zoltán fotográfus egyik igencsak elgondolkoztató fényképe, a Trou­vaille is, amely egy valóban új világban érvényes, s ugyancsak ott van az 1974-ben született Jovánovics Tamás 2018-as, A kevesebb több, a 2010-es A. Rubljov és a 2022-es Az absztrakció örök dilemmája című absztrakt képe, valamint a kiállítás az 1975-ben született Szabó Dorottya munkásságába is betekintést enged. Azaz túlmutat azon az artworldön, amelyben a jelentős absztrakt festők és Erdély Miklós között volt párbeszéd, voltak azonos mozzanatok.

(Gaál József Homo Homicida című kiállítása a Godot Galériában november 26-ig tekinthető meg.)

Elérkezett a különféle lehetséges kérdések és válaszok sora által meghatározott festészettől és szobrászattól az individuális emberi lények ábrázolása felé, ennyiben az egzisztencializmushoz, a kereszténység utáni állapothoz, melyben a tisztaság keresése a kérdés, és nem annak adottsága, bibliai idézetekben való fellelhetősége. Bármilyen szomorú is, de úgy vélem, ez így igaz. Gaál portréinak alanyai egyszerre lehetnek embergyilkos emberek és azok áldozatai is.

(Molnár Sándor Festőjóga című kiállítása megtekinthető a Műcsarnokban 2023. február 5-ig.)

Egyetlen pillanatra sem állítom, hogy ezek a művek és Tóth Menyhért fehér képei rokoníthatóak lennének, vagy akár párhuzamosságukra utalna bármi is. Erről szó sincs, de azok mégis egyszerre léteztek, ugyanabban az országban, ugyanannak a művészeti világnak eltérő részein. És talán nem felesleges megidéznünk itt Pilinszky ismert sorait: „Látják a bejárati fényben / a szőlőlugast? A meszelt padot? / A levelek nyomasztó, viaszos zöld / távollétét? És mégis itt állt.” Úgy vélem, az ilyesfajta összefüggésekből rajzolódik ki a nemzeti kultúra térképe.

(A Láthatatlan arc című kiállítás a 2B Galériában november 23-ig tekinthető meg.)

A kiállítás ereje a visszafogottságában áll, a kurátorok által számos kiállításon végrehajtott retorikai túlzásoktól való eltekintésben. S innen már a művészet- és emlékezettörténet elválaszthatatlanságának igazsága határozza meg a kiállítást, ami a lehető legpuritánabb és ugyanakkor legdrámaiabb kettősség megteremtésére alkalmas. Egy olyan korban, melyben élünk, s a genocídiumok még és már megint érvényesek, egy olyan kiállításnak, amely visszautal a Vészkorszak kontextusára, s ugyanakkor szabad utat enged a mai, ugyancsak rettenetes események felidézésének a teremben bemutatottak által is, ebben a jelenben egy ilyen tárlat komorsága saját történelmünk újraolvasásához vezet el. S ezért köszönettel tartozunk mind a két intézménynek, s végül, de nem utolsósorban, a kurátornak, Farkas Zsófiának.