„Egy kézműves hozzáértőnek bizonyult az emberi jogok ismeretében, miközben egy olyan könyvgyártó, aki republikánus volt 1788-ban, 1793-ban a királyok ügyét védte ostobán. A földműves a filozófia fényét terjesztette a földeken, miközben az akadémikus Condorcet, a literátorok szerint nagy geométer, a mértantudósok szerint pedig nagy irodalmár, azóta gyáva összeesküvőnek bizonyult, szünet nélkül azon fáradozott, hogy álnok zagyvaságaival elhomályosítsa a filozófiát” – hangzott Robespierre kegyetlen nekrológja híres floréal 18-i beszédében (A vallási és erkölcsi eszményekről és a nemzeti ünnepekről, 1794. május 7.).

Számunkra itt nem politikai szembenállásuk a fontos – a király ki­végzésének ellenzése, az alkotmány szabadságjogokat biztosító, illetve azokat felfüggesztő felfogása, a kritikai gondolkodásra tanító közoktatás versus a tekintélyelvű nemzeti nevelés koncepciója –, hanem az a po­pulista tudományellenesség, mely áthatja a Megvesztegethetetlen szavait, és valóban az akadémiák és az egyetemek lerombolásához vezetett, amit mellesleg mestere Párizsban sohasem ta­ná­csolt, csak azt, hogy ahol még nincsenek ilyen, a nép szellemével el­len­tétes intézmények – Korzikában és Lengyelországban –, ott meg kell akadályozni, hogy megalakuljanak.

Condorcet fő művének címe Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története, tehát értelemszerűen a főszereplők a filozófusok és a tudósok, s nem a királyok, hercegek és hadvezérek. Ám a két hatalmi ág – a szellemi fejlődés és a materiális hatalom – viszonya központi kérdés a történelem során. Ez különbözteti meg az európai fejlődést az ázsiai stagnációtól. A hatalomkritikai attitűd a filozófusoknál és a technikai alkalmazás elfogadása, sőt szorgalmazása a természettudósok esetében. Ázsiában ez utóbbi téren nem maradtak el a görögök mögött, de a papi kaszt féltve őrzött titkaként kezelték a felfedezéseiket, míg Görögországban a nyilvános vita elfogadása volt a tudósok társadalmába való belépés előfeltétele – sőt maga a politikai demokrácia is a tudományos viták ezen egalitárius előfeltételén alapult. „Minden embernek egyenlő joga volt az igazság megismerésére. Inkább ez a kedvező körülmény, mint a politikai szabadság teremtette meg az emberi szellem függetlenségét, a gyors és sokoldalú haladás biztos zálogát.” (100. o. Az oldalszámok a Gondolat Kiadónál 1986-ban megjelent kötetre utalnak.)

Ám Rousseau-nak, ha elveti a modernek fensőbbségének elvét és a felvilágosodás filozófusainak haladás-hitét, magyarázatot kell adnia arra, miképp lehetett az athéni demokráciában a színház a politikai kultúrának, a polgárok erkölcsi nevelésének szerves része. Mert ez a színház nem szórakozás volt, hanem politikai kötelezettség, a participatív demokrácia komplementer eleme a színielőadásokon való részvétel, a tragédiákból történő erkölcsi tanulság levonása, a szatírjátékokban bemutatott hibák kollektív kikacagása. „A görögök megtűrték a színházat, csak azért, mert a nemzeti hagyományokat képviselte.” (351.) Azonban még jobb, ha minden metafizika és mimézis nélkül – ahogy majd Robespierre fogalmaz floréali beszédében: „a gondolkodás nehézkes segítsége nélkül” – teszik a jót és kerülik a rosszat. Erre azonban nem a filozófusaira büszke Athén, hanem a faragatlan Spárta katonai demokráciája a pozitív példa. Plutarkhoszt idézi, aki leírja, hogy a színházban az athéni fiatalok nem adták át a helyüket egy öregembernek, akin az itt vendégeskedő spártai ifjak segítettek. „Ó jaj, kiáltott fel az aggastyán, fájdalommal a hangjában, az athéniak tudják, hogy mi a morál, de a lakedaimóniaiak gyakorolják azt. – Íme az új filozófia és a régi erkölcs.” (350.)

Bár Constant korában még nem járt azon vészterhes asszociációkkal a holokauszt kifejezés, mint a XX. század szörnyűségei után – az eredeti bibliai értelemben feláldozást jelentett –, de előrevetíti mindazon lehetőségeket, melyek az individuális jogok diadalmas eltiprásával – hol a köztársaság, hol a királyság, hol a nemzeti nagyság, hol az erkölcsi regeneráció nevében – előálltak. Ebben az írásban a „mindezen általános dolgokra”– általános akarat, közérdek – történő hivatkozások veszedelmes világnézetét vázolom a klasszikus liberalizmus érvrendszere alapján. Ez persze nem jelenti azt, hogy a „kaparj kurta” lózungjára leegyszerűsített individualista felfogás problémamentes lenne.

természetesen csatlakozom a felhívásodhoz, bár jómagam már a filozófusok elleni koncepciós eljárás és az elveszett alkotmány miatt kezdettől bojkottálom a meghívást. Mindazonáltal mint jól nevelt úrilány – bár gyermekszobámból korán kitelepítettek – eleddig válaszoltam a vacsorameghívásra. Első alkalommal azt, hogy „nincs az alkalomhoz illő ruhám” (ez különben liberális miniszterelnök esetében is igaz lenne), tavaly meg azt, hogy nem tudok késsel-villával enni – mivel törött csuklóm miatt könyékig gipszben vagyok. Akkor még nem tudhattam, hogy ez a kifogás idén is érvényes volna, lévén, hogy a Merényi kórház traumatológiáján gipszelték be a kezemet, s az ottani állapotok csak annyiban különböznek a pszichiátrián tapasztaltaktól, hogy nem kötik a radiátorhoz a betegeket – igaz, leülni sem nagyon lehet, törött lábbal sem. Az ez évi meghívón szereplő kitétel kapcsán, ti. hogy partnert is lehet hozni – bár gondolom, ez inkább a nagyestélyis akadémikusfeleségekre és nem a tudós nők alkalmi partnerére vonatkozik – felmerült bennem a gondolat, hogy próbára teszem a NER tűrőképességét, és megírom, hogy Cohn-Bendit társaságában szeretnék megjelenni. Azonban felhívásod nyomán elálltam a tervemtől, s eddigi magányos bojkottomat immár nyilvánosan folytatom.