Egyszer, még a régi időkben, mikor az elvtársak voltak az urak, és nem fordítva, a Remény veszélyes helyzetbe került, mondhatni, egérfogóba: elkapták. Az állambiztonság szerette volna beszervezni. Amikor azonban látták, hogy a Remény hajthatatlan, csökönyös és fafejű, gúnyosan föltették neki a kérdést: „Mégis, miben bízik?” „Magamban” – hangzott a rövid válasz. Megúszta. A Remény, az az igazság, mindig is magányos volt. Pontosan fogalmazva: egy és oszthatatlan­; vagyis reménye sem lehetett arra, hogy olyan királykisasszonyt talál magának, aki neki mindenben megfelelő és tökéletes reményeket szülhetne. És bár sokaknak nyújtott vigaszt névtelenül, éppen ugyanannyit cserben is hagyott. Igazából totálisan kiszámíthatatlan volt, hogy mikor és kinek, miért és mennyire.

És mindezek közben a reményvesztettek, túl minden kétségbeesésen, ugyanúgy magukra maradtak, mint a reménykedők, akik még nem estek ugyan teljesen kétségbe, mivel próbáltak másokban is bízni.

A Remény mindennapjai, mint oly sok emberé, aki végzi a dolgát, meglehetősen unalmasan teltek; mindig ugyanaz: csapás csapás hátán. De ma este, úgy érezte, történt valami.

Kadét volt még, minden háborúra kész derűs ifjú, mikor először a Zöld Vadászban járt. Egy forró nyári vasárnap a társai­val kirándult erre, beültek a vendéglő árnyas kertjébe, és estig egymás után itták a krigli söröket. Aztán visszatért később is, egyedül is, hagyományt teremtett a véletlen alkalomból, a látogatásból, és a hagyomány olyan emlékezővé tette, amire egy fiatalnak éppen szüksége van ahhoz, hogy az élete, amit eddig mások teremtette hagyományként élt meg, bízó felnőttként végre most a sajátja legyen. Szeretett spontán hagyományokat teremteni, mert ezekkel a katonai regulákon túl egy egészen másféle formát és szabályt adhatott az egymást váltó éveknek.