► A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának évadnyitó koncertje – Müpa, október 1.

Akkor hát jöjjön az érdemi. Az is Elgar, és az sem épp agyonjátszott darab, koncerten én még soha nem hallottam a Délen (Alassio) címet viselő nyitányt. Maga a cím is megtévesztő, nem az Alassio, hanem a nyitány, a várhatónál jóval hosszabb, és inkább szimfonikus költemény, mint bármi egyéb. Méghozzá olyan szimfonikus költemény, amilyet Richard Strauss írhatott volna egy alkotói válság kellős közepén, össze van rakva, meg van hangszerelve, vannak benne hangsúlyos részek, a végén visszatér az eleje, de hogy végül mi történt Elgarral Alassióban, az egyáltalán nem tűnt fontosnak.

► A Nemzeti Filharmonikusok évadnyitó koncertje – Müpa, szeptember 25.

Tetszik, nagyon tetszik, főleg, mert a maga választotta célkitűzéssel és keretek között Baráti Kristóf igazán kiválóan játszik. Nem szenved, de miért is szenvedne, zene és nem farönkök hajigálása. A második tétel persze így leesik egy kicsit, de arról inkább tehet a zenekar és karmester, ez az éktelen baromfiudvarhang, amit a fafúvósok bocsátanak ki magukból a tétel elején kicsit sem emeli meg a pillanatot, nem lehet úgy nagyot ugrani, ha nincs honnét elrugaszkodni.

► A Fesztiválzenekar hangversenye – Müpa, szeptember 20.

Milyen cím az, hogy Táncszvit? Bartóki, de már Bartóknál sem értettem. Elvben minden szvit táncszvit, ez a műfaj lényege, stilizált táncok sorozata. Most akkor ez a mű Bartókkal akar versenyezni? Vagy Bachhal? Hiszen erről is szó esik a közönséghez intézett bevezetőben, Bach idejében sem táncoltak gavotte-ot és sarabande-ot, csak a ritmus, a lüktetés, a tempó adott. Tánczenét hallgatunk, de csak hallgatunk.

► Mozart: Figaro házassága – közvetítés Londonból, Cinema MOM, szeptember 10.

Azért kezdjük mégis a rosszal: az előadásnak volt egy karmester is, Julia Jones. Zenei szempontból meglehetősen fantáziátlan teremtés, aki mindig egy kicsit mellétempózott, úgy értem, hol egy kicsit lassabb, hol egy kicsit gyorsabb iram lett volna kézenfekvő, logikus vagy kívánatos, de ő ragaszkodott a maga elképzeléseihez. Végül is felfoghatjuk a darabot így is, van-e olyan jó a mű, hogy legyűri az előadó ellenkezését is, és akkor a tanulság örömteli: van. Az előadók kicsit küszködnek ettől, láthatóan nem érzik jó kézben magukat, de profik, és akkor a Figaro megszólal.

► Händel: Messiah – DG, 1988

Pinnock pedig egyszerűen bámulatos. Lassabban kezd a nyitányban, amivel jobba megadja a mű, a nagy mű méltóágát, figyelem, kezdünk. Aztán jön Howard Crook az első áriával, és ő már vibrál, valójában mintha nem is Händel-hang, hanem Mozart-hang volna, könnyű, finom, de valahogy ismerős a zenei világ. Ha ma sokan a háromból Pinnock változatát tartják a legszebbnek, sőt, a teljes Messiás-diszkográfiában is őt tartják a legjobbnak, annak nyilván ez az oka: ez mindenkinek jó. Aki valami normális zenét akar hallgatni karácsonykor, húsvétkor, vagy a sírjában, annak épp olyan megfelelő ez a lemez, mint aki azzal vacakol, hogy mik is a mélyvonós menetek egy kórus kíséretében.

► Amelia – Nonesuch, 2024

De mi is ez az egész? Dalciklus? Ahhoz nagyon kevés benne a dal. Egy vagy két sort énekel csak Laurie Anderson, alapjában véve beszél. Oratórium? Ahhoz nem elég egynemű, és megint csak kevéssé zenés. Akkor rádiójáték? Ahhoz meg nem elég dokumentum-alapú, Laurie Anderson ugyan fölhasználta Amelia Earhart férjének küldött táviratait, de nem szó szerint. Meg hát nem is rádiós eszközökkel él, nem igazi repülőmotort hallunk, hanem elektromos hangszereket, nyúzott gitárt, szintetizátorokat, brácsát, csellót, a Brnói Filharmonikusokat Példázat az emberéletről? Indulunk és érkezünk, ha éppenséggel érkezésnek lehet mondani, hogy elnyel az óceán.

► Mozart: Symphonies – Deutsche Grammophon, 2024

Bármilyen meglepő, az öregek is voltak fiatalok, és ha tartanánk magunkat ahhoz az elképzeléshez, hogy a nagybetűs élet és elmélyülés a karmesterek számára ötven fölött kezdődik, akkor, csak a nemzetközi hírű magyaroknál maradva, lemaradtunk volna Fricsay Ferencről és Kertész Istvánról. Szóval ide nekünk Tarmo Peltokoskit, aki nem annyira szörnyen fiatal, huszonhárom éves. Igaz, úgy néz ki, mintha csak tizenöt volna, bámulja az ember, ahogy okoskodik a szemüvegével, és legszívesebben adna neki egy nagy tockost, térjél már észre, kedves fiam.

► Verdi: Az álarcosbál. Magyar Állami Operaház, augusztus 14.

A kérdés tehát az, hogy vajon van-e nekünk itt és most, nyár közepén egy jó színházunk.  Jó az nincs. Kibírható van, olyan társulat, amelyik azért valamit akar kezdeni Az álarcosbállal, nem feltétlenül csak úgy elénekelni. Ez alól a bariton Mókus Attila a kivétel, ő körülbelül a világ legrosszabb énekes-színésze, nem nagyon tud mást tenni, mint hogy nagyon erősen kimereszti a szemét, és világos, hogy intézményi szinten semmiféle segítséget nem kapott, a rendező már árkon-bokron túl van, és hogy valaki játékmesterkedett-e az előadás körül, afelől vannak erős kétségeim. Viszont Mókus Attila figyelemre méltó hang, minden meg van bocsátva.

► Huszka Jenő – Szilágyi László: Mária főhadnagy – Margitszigeti Szabadtéri Színpad, augusztus 9.

Kossuth-alapon fejeződik is be az előadás, valamikor mélyen az éjszakában, elcincogja a hegedű, hogy esik eső karikára, és közben a hangszóróból Kossuth hangja szól. Mintha az ötvenes években volnánk, amikor a személyi kultuszt a Kossuth-kultusszal kellett és lehetett igazolni. De nem is ez a baj, hanem hogy itt sajnos mindenki el van tévedve, amikor azt képzeli, hogy egy ilyen operett elbír valami nagy, nemzeti mondanivalót.

► Jonathan Tetelman: The Great Puccini – Margitszigeti Szabadtéri Színpad, július 30.

Jó a koncert. A második részben a fekete szmokingot fehérre váltja a főhős, és mindannyian tudjuk és érezzük, egyre ellenállhatatlanabbul sodródunk a Nessun dorma felé, de itt is vár ránk egy kis meglepetés, mert az áriát Tetelman a nézőtéren helyet foglaló nagy, nagy, még annál is nagyobb Turandotnak, Marton Évának ajánlja. Tartja, tartja a „vincero”-t szakadásig, aztán két kezével szívecskét mutat a félelmetes és jégszívűnek mondott hercegnőnek.

► Wagner: Trisztán és Izolda – a bayreuthi előadás élő közvetítése a MOM Parkban, július 25.

Az a kérdés, kiről is szól a Trisztán és Izolda. Trisztánról és Izoldáról, vagy a karmesterről? Ha az előző kettőről, akkor sincs nagy baj, nem a világ legárnyaltabb, legsokszínűbb Trisztánja Andreas Schager, de azt az egy, hősi vagy harsány árnyalatot jól tudja, torkaszakadtából haldoklik, ordítva szereti és várja Izoldáját, aki végül meg is érkezik. Camilla Nylund mintha épp az ellenkezője volna, már az első percekben látszik, hogy a mű végére készül, tudja, az ő sorsa ott dől el, hogy sikerül majd a szerelmi halál.

► A Fesztiválakadémia záróhangversenye – Zeneakadémia, július 21.

A H-dúr trió a koncert zárásaként teljesen más eset volt, Kelemen Barnabás hegedült, Nicolas Altstaedt csellózott, és Alexander Lonquich zongorázott. Mintha a két vonós levált volna a zongoristáról, együtt és egymásnak és egymásért játszottak, az ember csak ámult, mennyi lehetőség van ebben is: néha a hegedű a csellóhang folytatásának látszott, néha egy csapatnak látszottak, máskor egymás ellentétének.

► Beethoven: Eroica – Channel Classics, 2024

A kellemetlenebb meglepetés a szimfónia eleje, hogy nem indul el semerre. Pontosabban elindul, de úgy másfél perc elteltével bepunnyad az előadás, jön az ismétlés, na, talán most, de ugyanúgy bepunnyad, jön a visszatérés, mintha itt már Fischer Iván is kijött volna a béketűrésből, finoman fokozza a tempót, de hasztalan, aztán meg már vége. Mintha jó lovunk helyett repülőgépen tettük volna meg az utat, tudjuk, honnét indultunk, tudjuk, hová érkeztünk, de hogy közben mi történt, arról nehéz volna számot adni.

► Cecilia Bartoli, Casta diva – Decca, 2024

Persze, ez nemcsak ennyi, az ember fölteszi a lemezt, nem meglepő módon a Casta divával, a Norma-áriával kezdődik, de egy olyan hangmagasságon, ami nem áll annyira jól Bartolinak, kicsit mintha egy kontratenor énekelne. Csak ez az egy hang, aztán már jön a többi, és persze, csodálatos módon kicsit sem emlékeztet Callasra, tragikum helyett inkább valami szép és szent komolyság árad belőle, meg, persze, a technika, amivel Bartoli sokaknak megy az idegeire, folyton vibrál, trilláz, díszít, folyton sulykolja, hogy úgy énekelek, mint senki más – de ha egyszer tényleg úgy énekel. Tagadja le?

► The Vienna Recital – Deutsche Grammophon, 2024

Hála az égnek ez csak egy lemez, de koncertlemez, 2022-es bécsi előadás a Konzerthausban, és nagyon büszkén mondják, hogy Yuja szokása szerint felrúgja a hagyományokat, nem úgy állítja össze a programját, ahogy szokás, és ez milyen jó. Lehet, hogy tényleg jó, de nem jöttem rá a nyitjára, miért így és miért ezeket a műveket. Mintha volna valami spanyolos fejlövés benne, de aztán az Albéniz- és Márquez-darabokat egyáltalán nem játssza olyan latin tűzzel és ritmikával meg oléval, hogy azt lehessen érezni: igazából ezekről szól az egész koncert.

► Wagner: A Rajna kincse – Müpa, június 20.

Ha nem is egyformán, de tényleg jól énekel mindenki. Aki sokat járt ide az elmúlt években, annak megint Christian Franz a legnagyobb élmény, őt szinte a semmiből fedeztük föl, hogy ja, ilyen is létezik, sőt ez létezik csak igazán, hogy az okos Loge, a független értelmiségi a legélénkebb, leginkább mai szereplője a történetnek. Ő az, aki mindent okoz, és semmiért nem vállal felelősséget, aki mindent lát előre, de csak bágyadt kísérletet tesz a legrosszabb elkerülésére, tudván, hogy a legrosszabb pont az, aminek be kell következnie.

► Bo Skovhus dalestje – Müpa, június 14.

Skovhusnak nincs hangja, hogy végleg elment, vagy csak szabadságon van, azt nem tudom megmondani, de most nincs. Ha az ember ezt megérti, elfogadja, akkor egészen szép estében lehet része, mer a dalok nagyszerűek, a zongorista nem nagyszerű, pedig annak kellene lennie, Stefan Vladar szólistának indult, versenyt is nyert, most Lübeckben zeneigazgató az operában. Látja az ember, hogy nagyobb méretekben gondolkodik, hogy a Mahler-dal a fejében zenekari kísérettel megy, de az ujjaiban nincsenek benne ezek a színek, a dinamikai változatosság, üti-vágja a hangszert, ami Skovhus számára még kedvezőtlenebb helyzetet teremt, mert néha a hang elvész a klimpírozásban.

► Verdi: Aida – Magyar Állami Operaház, június 8.

Mohácsi János Aida-rendezéséről mindig azt gondoltam, hogy itt érte el a rendező a határait, ha nem írhat hozzá, bele, mellé, akkor kész, kipurcant, ha nem jelenhet meg az ifjú Kádár János az Aida második felvonásában, akkor gúzsba van kötve a rendezői fantázia, ez is csak egy Aida, legfeljebb sötétebb, mint lenni szokott. Napfény helyett sziklasír, homokszín helyett fekete-arany, de ugyanaz az operai ágálás zajlik, mint szokott. Ez azért körülbelül igaz is, de csak körülbelül.

► Yuja Wang zongoraestje – Müpa, május 31.

Fél perc biztosan nem kell hozzá, hogy meghaladjuk ezt az állapotot. Talán tíz másodperc, hogy ja, aha, ez azért Yuja Wang. Így zongorázik. Géppuskakéz. Meg persze sokkal több is, de azért ez így is lenyűgöző. Ha valami testiségről is szót kell ejteni, az sem a nem létező szoknya, még csak nem is az a furcsa, hirtelen mozdulat, amivel meghajol, hogy az ember félti: egyszer még beleveri a fejét a klaviatúrába.

Nyilván azok a változások soha nem annyira látványosak, mint amikor a karmester leszáll az égből, kinyitja a mennyország kapuját, és betekintést nyerünk a pontosan nem is tudom, hová, de valami nagy emelkedettségbe. És egy ilyen koncerten hirtelen leesik a tantusz, hogy hiszen ennek van közönsége, erre van igény, nem halt el az ilyen zenélés, tovább élt Vásáry Tamással, és él Kobayashival is.