Ali Smith: Ősz
Ali Smith: Tél
Ali Smith: Tavasz
Ali Smith: Nyár

► Karl Ove Knausgård: Haj­nal­csillag. Fordította Kúnos László. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2023, 704 oldal, 6999 Ft

A képzelet jó arra, hogy lássuk, amit nem látunk. 

Knausgård egyik szereplője átlép a határon, és úgy meséli el, amit látott, ahogy a gyerek tenné: nem hasonlatokkal és metaforákkal, nem allegóriaként, hanem fordulatos kalandként. Ahogy Homérosz és a többi antik elbeszélő tette. Ez a túlvilági látogatás a könyv legmagasabb pontja, ahonnan mindent be lehet látni, illetve amely mindenhonnan látszik. Ahogy az Olümposzt is látták a régiek, de csak a mítoszok ismerői tudták, kik laknak ott.

Két nap Bergenben, egy Norvég városban. Megjelenik a szokatlan nagyságú és fényességű csillag. De mintha senki nem venné észre, legalábbis nem foglalkozik vele. Megszokott, hétköznapi közömbösség a csodák iránt. Abban is van valami bizarr életszerűség, hogy pont az a szereplő, aki a leginkább ki van szolgáltatva a szappanoperákat idéző, már-már parodisztikus és giccses nyelvi közhelyeknek, épp ő lép át a túlvilági dimenzióba.

Karl Ove Knausgård: Évszakok – Ősz
Karl Ove Knausgård: Évszakok –Tél
Karl Ove Knausgård: Évszakok – Tavasz 
Karl Ove Knausgård: Évszakok – Nyár

Bánki Éva: Esőváros. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022, 394 oldal, 3999 Ft

A könyv szerkezete erős szimmetriára épül, de lényegében azért, hogy feltárjon egy kevésbé axiomatikus valóságot. Két rész, mindegyikben tizenhárom fejezet. Két család összefonódása. Két testvér, két háború, két rendszer, két város, az 1907-től 1989-ig tartó időszakban. Két sík, egyén és kollektíva, lassú áramlás és sodró áradás. És minél kibetonozottabb a part, annál látványosabb a partszakadás. A családregény eleve térkép, hiszen a családban gyerekek születnek, kirajzanak, átköltöznek másik városba, közben a történelem viszontagságai is ide-oda terelik a családtagokat. De kerüljenek akár a legszemélyesebb útvonalak a papírra, a térkép jelrendszere többszörösen közvetett, mondhatni az élet a térképen kívülre utalódik.

Christina Viragh: Áprilisban. Hajós Gabriella fordítása. Kalligram Kiadó, Budapest, 2021, 304 oldal, 3990 Ft

Talán a hely teszi, a hegyek ellenére tágas svájci tér, a vizek megnyitotta sziklafalak és az ércként szikrázó égbolt nyugalma, de lehet, hogy mégis a nyelv, a mondatok magyarba is átsugárzó fegyelmezett tempója, a nyelvek átszellemült emigrációja, ez lehet igazi oka, hogy Christina Viragh gótikus horrorja, borzongató éji jelenésekkel tarkított analitikus pszichológiája nem sötét, nem deprimáló. Az ezüstös csillagfényben kitárulkozó világban a szembogár is kitágul, az idő rejtélyei harmatcseppként ragyognak élesen a lekaszálatlan fű levelein. A világosan leolvasható jelekből rakható ki a történet. Már az 1451-es tudósításból kiderül, valami történt itt a múltban, és mert nem zárta kalitkába az emlékezet, továbbra is történik ezen a helyen, ahol még a lovak is hátrahőkölnek, amikor át kell menniük a tisztás túlfelére. Elfojtott konfliktusok, betegségek, furán viselkedő emberek, terhelt szülő-gyerek viszony.

Karátson Endre 1933-ban született Budapesten, 1956 óta Párizsban él, a Lille-i Egyetem összehasonlító irodalomtudomány professzoraként vonult nyugdíjba. Lelkigyakorlat című prózakötete még Párizsban jelent meg 1967-ben, de a falak és határzárak felszámolása után Magyarországon adja ki könyveit. Otthonok című kétkötetes memoárja 2008-ban elnyerte a Szépírók Társaságának díját. Legújabb kötete: Más szóval. Tanulmányok, esszék, interjúk. Beszélgetésünk innen, a könyv apropójától indult, de szóba került Budapest ostromától kezdve Gyergyai Albert ízes somogyi franciájáig sok egyéb is.

Nemrég magyarul is kiadták Deborah Feldman önéletrajzi regényét: Unortodox – A másik út – Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek (fordította Getto Katalin, Libri Könyvkiadó, Budapest, 2020). Az angol eredeti (Unor­thodox: The Scandalous Rejection of My Hasidic Roots. Simon and Schuster Publisher, New York, 2012) szerzői előszava a következő bekezdéssel indít: „Satu Mare (Hungarian for Saint Mary), or Satmar, in Yiddish, is a city on the border of Hungary and Romania...”, azaz magyarul: „Satu Mare (magyarul Szűz Mária), jiddisül Satmar, város Magyarország és Románia határán. Vajon miért kapta egy haszid szekta keresztény szentről a nevét? Nos, úgy történt, hogy a második világháború idején egy bizonyos Kasztner Rudolf ügyvéd, újságíró több zsidó elöljárót megmentett a haláltól, köztük az említett város rabbiját is. Később ez a rabbi Amerikába emigrált, és volt híveivel, illetve másokkal együtt megalakította azt a haszid közösséget, amelyet volt városáról nevezett el. Más rabbik is gyakran jártak el hasonlóan, ekként is igyekezve megőrizni a holokausztban elpusztult híveik emlékét.” 

Csehy Zoltán: Grüezi! Fél év Svájc. Kalligram Polgári Társulás, Dunaszerdahely–Kalligram Könyv- és Lapkiadó Kft., Pozsony, 2020, 250 oldal, 3300 Ft

Ha a kötetben leginkább jelen lévő elemet kellene megjelölnöm, a vizet választanám. Csobogása a könyv háttérzenéje. Csobogása a könyv szerkezete. 

   Ha a szerzői szándékot kellene ecsetelnem, azt mondanám: a klisék lebontása. Módszere az aprólékosság. A műtárgyakat megrágó molyokat is észreveszi. Módszere a halmozás. „A jobb kéz agresszív, maszturbáló kéz, a balt szeretem jobban”, idézi Susan Sontagtól. Kosztolányitól: „meghalni Svájcban, élni máshol kell”. Saját: „Lugano olyan, mintha egy csodálatos képeslapban sétálnék.” És így tovább, és így tovább. A nevek és adatok sorjázása ironikus gesztus egyben: lesznek, akik elélveznek, ha pusztán a könyvben előforduló neveket végigolvassák (hasonlatosan egy vicc szereplőihez, a vicceket mesélő bolondokhoz, akik csak a viccek sorszámát köpik be, és máris nevetnek). 

Negyven évvel ezelőtt a kolozsvári Korunk szerkesztőségében nyilvános eszmecserét rendeznek. Ankét, ez a kor szava, úton‑útfélen ankétoznak az elvtársak (a népi etimológia megfejtése: ankét pofont kapsz!). Gáll Ernő, a lap főszerkesztője tartja a megnyitót. Nem nevezi meg a találkozó témáját, viszont hosszan beszél a veszélyekről. A romániai magyar szellemi életben „szétaprózódás”, a sokszínűség álcájában fellépő „atomizálódás” tapasztalható, ami azzal fenyeget, hogy „lehetetlenné válik a szóértés”.

Mai nyelvre lefordítva, a szétaprózódás/atomizálódás azt jelenti: vannak, akik lesodródnak az útról, ráadásul fel sem fogják, ez „rájuk nézvést” milyen veszélyes, mert ha messzire elkószálnak, már ők, Gáll Ernőék, a romániai magyar intézmények vezetői sem tudnak rajtuk segíteni, ha pedig bajba kerülnek, akkor az egész magyar közösség bajba kerül. „Közös érdek az egység megőrzése.”

Ketten egy új könyvről – Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi? Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 256 oldal, 3500 Ft

A könyv sallangmentes mondatai úgy tudnak mesélni, hogy közben a poétikájuk is érzékelhető része a meséjüknek. Hogyan? A mondatfűzés, a választott kifejezések és szavak révén, a nevek és a helyszínek beazonosíthatósága révén, az arányok teremtette harmónia révén. Ahogy például elmesélik a macskamentő akciót, abban, akár cseppben a tenger, a két főszereplő egész élete benne van. Nem csupán az eddigi, hanem a jövőbeli is. És ez külön jó, mert ahogy letesszük a könyvet, nem kell agyonaggódnunk magunkat: biztosak lehetünk benne, hogy Grafit és Pók kikeveredik a legnagyobb bajból is. Biztosak lehetünk benne, hiszen ismerjük őket. Mintha egy kitágult, végtelen pillanat teremtődne meg. 

Balla Zsófia: A darázs fészke. Értekező líra. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 384 oldal, 3990 Ft

Az írások nem leíró jellegűek, a visszaemlékezések formája nem a memoáré: az elemzés a lényegük. Mi a helyhez való viszonyulás lényege? Mi van a belsejében? A tudattalanjában?

A válasz fokozatosan hívódik elő, kihámozódik, összeáll, mintegy működésbe jön. A kötet címe (A darázs fészke) a kötet első írásának címével egyezik, ez az írás a Fű című fejezetben található, amely a második szöveg címét viseli, vagyis a két cím egymás értelmezője. Miféle fűről van szó? Sokféle értelmezése és szerepe felsorolódik (Babits kurtán ejtett „fü”-jétől kezdve Visky András édesanyjának lágerbeli fűleveséig), de valójában a magányos fűszál és a fűsokaság viszonyáról van szó, arról, hogy miképpen élhető meg az egyedi, egyszálas sors a fűmező kollektív sorsában. Miképp különíthető el az egyedi, és miképpen fejezhető ki?

Ha valaki elhagyja szülőhelyét, idegensége nem az új helyhez köthető, hanem elsősorban a régihez. Miféle viszony tartja fogva? Áprily és Jékely, a legnagyobbak között a helyük, de az anyaországban rajtuk maradt a periféria elidegenítő mássága. Vagy Bodor Ádám esete, aki évtizedek óta már Pesten él, de továbbra is az erdélyi író kategóriájába sorolják. Mitől erdélyi valaki? Mert a hegyekről ír? Netán gyakrabban használ „s”-t az „és” helyett? Mi teszi idegenné? A jelene vagy a múltja?

A regény elején A kritikusok könyvében a két prof, Pelletier és Espinoza a négyes harmadik tagjáról, Liz Nortonról folytatott telefonbeszélgetéséről Bolaño úgy számol be, hogy felsorolja, melyik szó hányszor hangzik el. Első helyen magától értetődően a beszélgetés témája, Liz Norton végez, 50-szer mondják ki a nevét, második 24-gyel a barátság, harmadik a szem-kéz-haj triptichon 14-gyel, negyedik a sors 10-zel… A teljes regény esetében ugyanezeket a szavakat számolgatva más a sorrend: a barátság 29-szer szerepel, a szem-kéz-haj hármas 16-szor, a sors 49-szer. Egyéb szavakat tekintve, az élet 529-szer, a halál 199-szer. A gyűlölet 5-ször, a szeretet 94-szer.

A magyar fordítás (Kutasy Mercédesz) kiválóságát mutatja az is, hogy a spanyol eredetiben hasonlóak a számok, például a destino (sors) 51-szer fordul elő, az amistad (barátság) 23-szor. Az angolban a sors 330-szor szerepel, igaz, az egyik szereplőnek Fate a neve, és ha ezt leszámítjuk, akkor nagyjából ugyanannyi fate-et kapunk (47-et). A jó–rossz arány mindhárom nyelvben majdnem ugyanaz, a spanyolban és a magyarban is négyszer több a jó (bueno), mint a rossz (malo), az angolban háromszor. Az angol élet (life) 150-szer említődik, a halál (death) 92-szer, a spanyolban hasonló az állás (vida – muerte: 184 – 108). A magyar „élet” szó magas számát (529) az magyarázza, hogy olyan szókapcsolatokban is benne van, amilyen „a kurva életbe”. Ami még feltűnt, hogy a félelem (miedo) összesen 114-szer jön elő a spanyol eredetiben, a magyarban csak 69-szer. Ami nem jelenti, hogy nem volna ugyanannyi félelme a magyarnak, csakhogy olykor igésíti a főnevet (félni), míg a spanyol megtartja: aki fél, a félelmet birtokolja, vagy rátapad a félelem, vagy a félelem rabja lesz.

Milyen volna egy mai író–olvasó találkozó a nyolcvanéves Szilágyi Domokossal? Hol tartanánk, a régi iskola pinceklubjában vagy a felújított csilivili színházban? Továbbra is kevés szavú volna? Csontsovány aszkéta? Ijedt tekintetű alkoholista, aki az est végére csendben maga alá vizel? Mindenkire acsargó gyűlöletzsák? Vadászkalandjait mesélő ex-szenátor? Szünet nélkül szójátékokat gyártó paprikajancsi? Elvidékiesedett nagytata vagy szoborszerűen megközelíthetetlen költőfejedelem? Írna még? Milyen cigit szívna? Hol élne, melyik városban, kikkel barátkozna, kikkel nem, az Írószövetségnek vagy a Szépíróknak volna-e tagja, vagy egyiknek sem? 1989-et hogyan fogadta volna? És utána? Mert persze ez a legsúlyosabb kérdés: milyen módon vállalta volna, hogy Balogh Ferencként jelentéseket írt? 

Ketten egy új könyvről - Csutak Gabi: Csendélet sárkánnyal, JAK+PRAE.HU, Budapest, 2017, 108 oldal, 2500 Ft

Csutak Gabi szövegei pszichoanalitikus leletek. Olykor bergmani mélységekig jut (Nyúlpaprikás, A hídon túl), olykor elidőz gyerekes furcsaságoknál (Dzsordzsalina). A fényképnél súlyosabbak: nevezhetjük ezeket az írásokat lélekkavicsoknak (Theophrasztosz, ókori lélekbúvár szerint a lélekben is kicsapódhatnak kövek, miként az epében, és ne feledjük, teszi hozzá, az epekövekbe az ember egész életének étrendje bele van foglalva). De Csutak Gabi kavicsait kár volna az elemzés szándékával széttörni. Alakjuk hasonló, színárnyalataik különböznek. Az irodalmilag kifejezésre jutott önterápia ontológiai bája bevonja az olvasót a mélylélektani vizsgálatokba, szeretne eligazodni az áttételi, viszontáttételi konstellációk között. Az emlékek és motivációk projekciójából, a lélekkavicsokból kirakható egy gyerek mozaikképe, egy kislányé, akit megvisel, hogy szülei a nagyszülőknél helyezik el, és amikor érte jönnek, a hattyúnézés hadműveletével terelik el figyelmét arról, hogy még nem viszik haza. Az elhagyatottság gyermeki keserűsége rátelepszik az egész könyvre.

Györe Balázs: Amerikai grafit. Regény. Kalligram Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 152 oldal, 2990 Ft

Ott van a története, ki lehet hámozni a levelekből, a feljegyzésekből, ilyen-olyan cetlikből. Nincs arról szó, ami megtörtént, és ami megváltoztatott mindent. Nem a titok derül ki. Keletkezik egy élet, ami egy titkot rajzol körül. Megszületik egy regény, ami kontúrt ad az elbeszélhetetlennek. Ami van, az satírozódik be, de amitől úgy van, ahogy van, az kitöltetlen foltként jelenik meg. Ezért is fontos kellék a grafitceruza. Anyagával sugallja a módszert. Anyaga a grafit. Hogyan készül, miféle szénkristályokból, miként készítik elő, mielőtt belehelyeznék a ceruzába, miféle ragasztót, miféle fát használnak. Tudhatunk mindent a lelőhelyekről, a fa minőségéről, a ceruza titkát nem fogjuk megtudni. A titkot, amit körbeír.

Ilma Rakusa 1946. január 2-án született Rimaszombaton, ötéves kora óta Zürichben él. Magyar az anyanyelve, szlovén az apanyelve, németül ír. Zürichben, Párizsban és Szentpéterváron tanult, doktori dolgozatának témája: a magány ábrázolása az orosz irodalomban. Eddig huszonnégy kötete jelent meg. Ugyanennyit fordított oroszból, franciából, magyarból, szerbhorvátból. A Német Nyelvtudományi és Költészeti Akadémia tagja. Ez év februárjában vette át a Berliner Literaturpreist, a német főváros legrangosabb irodalmi díját.