Az ÉS könyve januárban – Rényi András: Rembrandt. A képek színjátéka – hermeneutikai kísérletek. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2023, 808 oldal, 9800 Ft

Magát e feladatot kitűzni is csak akkor lehet, ha a tárgy olyan beláthatatlanul roppant méretű és súlyú, mint Rembrandt, vagy mint – ha a Rényit ösztönző és mintaképül szolgáló emlékezetes műre, Fodor Géza 1974-es könyvére gondolunk – Mozart. Mindkét esetben létrejött egy remekmű-esztétika is, tárgyukra vonatkoztatva. A zene és dráma összefüggését kutató Fodor Géza esetében ez modernizált aufklérista-humanista, a tragédiát belátó, de a bölcs megbékélésben és feloldásban bízó elmélet. A festészet és dráma összefüggését kutató Rényi világában szaggatottabb, törtebb, veszedelmesebb mélységekbe vezető, anarchisztikusabb, gyakran nemcsak a felidézett dráma, hanem a felidézés drámájából keletkező remekmű-esztétika rajzolódik ki, amelyben eleve feszültség van tárgy és a tárgy megalkotása között, a megfestett szó kettős – tárgyi és létrehozói – értelme között, „drámaegész” és „képegész” között. Remekmű akkor keletkezik, ha a feszültségek nem kioltják egymást, hanem fölerősítik. Ebből következik a befogadás esemény-jellege, amelyet nem mi állítunk elő a kép-tárgy kontemplációja révén, hanem megtörténik velünk a képpel való interakcióban.

(Elhangzott október 9-én a pécsi Csontváry Múzeum Közelítések egy ünnephez című konferenciáján, melyet Keserü Ilona közelgő 90. születésnapja alkalmából rendeztek.)

Keserü mester jelei azonnal fölismerhetővé teszik műveit, s bonyolult hálózattá teszik életművét, amelynek nincs elbeszélhető története, csak kibomlásai, kifejlései, változatai. De mindezek közül mégiscsak visszafordulok az elsőként említetthez, ahol a szép és gondtalan motívum sírkövekről van kölcsönözve. 1969-ben a balatonudvari temetőakcióban a festész – ahogy Ballagi Mór régi magyarságával szereti mesterségét megnevezni – vissza is származtatta a motívumot a sírkertnek.

MEGHALT TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Kiefer megújította a tájfestészetet és a történelmi festészetet, méghozzá páratlanul eredeti módon úgy, hogy a kettőt egymásra vonatkoztatta. Képei gyakran a szó szoros értelmében, máskor csak beleértve véres mezők, amelyeket együtt alakított a geológia és a történelem. Mindenki veszít: a történelem forgatói és a kerekek közé szorultak egyaránt a föld alá kerültek, s legföljebb csak emlékjelek, virágok, vagy elhagyatott, a természet által visszavett építmények mutatják, hogy itt valaha eleven élet és halál volt. A geológiai és történelmi rétegek egymás után válnak láthatatlanná, miközben a mélyben, immár a felszínen nem érzékelhetően tovább forronghatnak. Ezt a vizuális veszteséget Kiefer kész megfizetni, annál is inkább, mert alkotómódszere szerint képei maguk is korábbi rétegeket rejtenek el. Ezért vannak művein oly gyakran írott idézetek, utalások. Ezért nem tekinti munkáit befejezetteknek, hanem – siettetvén azokat a természeti változásokat, amelyeket nemcsak művei tárgyává tesz, hanem műveit is ezek alanyává – kiteszi őket a természet erőinek (például földbe ássa, átengedi az időjárás forróságának, esőnek-hónak, meggyújtja, a velencei együttessel pedig azt tervezi, hogy a kiállítás bezárása után a csatornák vizébe meríti). Ezért lép dialógusra olyan művekkel, amelyeket éppen ő tesz láthatatlanná a kiállításával, amelyek – mint mondtam – dialógusban állnak olyan művekkel, amelyek már soha többé nem láthatók.

László Ferenc: Honi bestiárium. 33 portré és pályakép a XX. századi magyar irodalomból. Jaffa Kiadó, Budapest, 2022, 286 oldal, 3999 Ft

Olvasmányos, tömör, arányos, kevés szóval találóan jellemző portrék ezek, melyek az elnéző derű édesítője mellett a csipetnyi gonoszság borsát sem nélkülözik. Ambíciója – amelyet talán Galsai Pongrácról írva fogalmazott meg: „az l986-os Záróra a Darlingban a csevegő korfestés, az anekdotikus irodalomtörténet mintadarabjának tekinthető” – kisebb, mint tudása, ítéletei. Ez utóbbiak egyrészt kész katalógust tartalmaznak arról, hogy az írók műveiben mi az, ami menthetetlenül elavult, s mi az, ami megmaradt véleménye szerint (kitekintéssel színműveik esetén az előadhatóságra), másrészt általános irodalomtörténeti és műfajelméleti megfontolásokra is kiterjednek. Alighanem általában igaza van, amikor Darvas Szilárdról szólva azt írja, hogy „talán túlságosan szellemes ahhoz, hogy komoly helyet vívjon ki magának a magyar irodalomtörténetben”. Mindenesetre tény, hogy egyetlen humorista klasszikusunk van, aki maga is mindig valami komolyat akart írni.

(Lakner László Alter Ego című retrospektív kiállítása szeptember 11-ig látható a MODEM-ben – a debreceni Modern és Kortárs Művészeti Központban.)

Pályája elején a szocialista realista elvárásokat fordította ki szürreális effektusokkal. Az előbb említett, csak nemrég hozzáférhetővé vált korai remekművéről, a Varrólányok Hitler beszédét hallgatják című, 1960-as festményéről, amely nyíltan vállalta, hogy egy korabeli fénykép után készült, azt is mondhatnánk – alkalmasint mondják is –, hogy egy évtizeddel nemzetközi felbukkanása előtt feltalálta a fotórealizmust. Ám mégsem mondhatjuk, mert annak az irányzatnak a fényképhez viszonyuló ironikus hűsége helyett itt a művész az individuális elmélyítés jegyében formálta tragikusan fanatikusra s valamiképp vészjóslóra a hűséges német midinette-ek portréit.

Az ÉS könyve júliusban – Hargittai István: Jeremiás nyomában. Beszélgetések Komoróczy Gézával. Magvető Könyvkiadó, Tények és tanúk, Budapest, 2021, 728 oldal, 5999 Ft

Azt nem tudom, hogy a magyar zsidóság hányadrésze olvadt be abban az értelemben, hogy mára elfelejtődött vagy anekdotikus családi érdekességgé vált eredete, de azt tapasztalom, hogy ilyen változás négy-öt, vagy még több nemzedék erőfeszítései ellenére sem következett be az értelmiség, az elit és a polgárság nagy részében. Vagy amennyiben bekövetkezett saját öntudatuk szerint, csalatkoztak. (Ennek döntő oka, vagy inkább rettenetes tünete a vészkorszak jogfosztása és tömeggyilkossága volt.)

Komoróczy fontos állítása az asszimiláció sikertelensége. Tennék azonban egy ellenvetést, elfogadva a tézist. Ez pedig az, hogy százötven év alatt az asszimilációra törekvés is erős hagyománnyá vált, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Hiszen az említett érzékenység a magyar és a zsidó megkülönböztetése iránt is ebben a hagyományban gyökeredzik!

Ebből és nem valami politikai széljárásból vezethető le György Péter és Komoróczy Géza vitája (még inkább éles ellentéte), amelyet a könyvben Komoróczy részletesen kibont.

Ketten egy új könyvről – Lengyel András: Ignotus Hugó-tanulmányok. Modernizáció a pallérozódás és a barbarizálódás sodrában. Múlt és Jövő Könyvek, Budapest, 2020, 560 oldal, 4900 Ft

Lengyel András, a méltatlanul keveset hivatkozott kiváló szegedi irodalomtörténész összegyűjtötte Ig­notusszal kapcsolatos tanulmányait, hangsúlyozva, hogy ez a gyűjtemény nem pótolja a monográfiát. Annak előfeltétele egy olyan ismeretanyag, amely az ő rendkívüli filológiai erőfeszítései, mélyfúrásai ellenére még nem áll rendelkezésre, s föltárása talán nem is egy kutató, hanem egy egész kutatócsoport feladata lenne. A Lengyelét megelőző jelentős kísérletnek Ignotus értékelésére, Angyalosi Gergely Ignotus-tanulmányok című 2007-es könyvének nem is voltak feltáró-filológiai ambíciói (tehát az egyelőre ismeretlen és minden bizonnyal hatalmas mennyiségű Ignotus-írás azonosítása), hanem teoretikus jellegű feladatot teljesített: az ismert anyagok alapján, az ismert bírálatokat (Horváth Jánosét, Lukács Györgyét, Babits Mihályét stb.), továbbá külföldi – főleg francia – analógiákat mélyen és alaposan elemezve „közelített” – mint alcíme jelzi – „az »impresszionista« kritika problémájához”.