A közös Európa természetesen közös olvasmányokat is jelent. Idézeteket, amelyeket Párizstól Budapestig ismernek legalább egy generáció tagjai, és ezek az idézetek akadálymentesen közlekednek Keletről Nyugatra vagy fordítva. Mondjuk a Švejk.

Arany-év volt a tavalyelőtt, és végső soron megnyugtató volt látni, hogy van egy zseniális költőnk, akit már-már egyformán becsülünk mindannyian, költők, írók, irodalomtörténészek szívesen beszélnek róla. Már-már idilli kép rajzolódott ki az egyébként tartalmas emlékversekben, esszékben vagy tanulmányokban, a folyóiratok különszámaiban. Legfeljebb azon kellett elgondolkoznom, hogy ennyire problémátlan nagyság talán nincs is a valóságban. Szeretem én is Arany Jánost, másokhoz hasonlóan, dilemmák és problémák nélkül tulajdonképpen, írtam is róla, ha kértek, több helyre.

Viszont Ady Endrét is szeretem. Zaklatottabb, ki-kihűlő, fel-felforrósodó szeretet ez, de talán mélyebb is, ha szabad ilyent mondani. Évfordulója volt, van neki is az idén, bár úgy tűnik, jóval szürkébbre sikeredett, mint az Arany-év.

A Ceaușescu-rendszer utolsó éveiben nagy hatással volt az erdélyi magyar közéletre egy rockopera, az István, a király. Csempészáruként, hanglemezen jutott el hozzánk, a határon elkobozták, ha megtalálták. Nem csodálkoztunk a tiltáson. A Bródy–Szörényi-mű erős megújulásüzenetet, Európa-üzenetet hozott a mi zárt világunkba, ráadásul ideológiailag teljes mértékben ellentmondott a hivatalos álláspontnak, akár a cenzúrázatlan magyar történelemről, akár a keleti tradíció és a nyugati modernizáció szembeállításáról lett légyen szó.

Az európai nemzetek természetesen mind megemlékeztek idén az első világháború befejezéséről, bár nem egészen egyformán. Ünnepelni inkább a győztesek ünnepeltek, de mindenki elsiratta a maga halottait, és próbálta megfogalmazni a tanulságokat. Együtt vagy külön-külön. Úgy tűnik, Nyugat-Európában együtt is, Kelet-Közép-Európában és a Balkánon pedig csak külön. Biztosan van a közös emlékezésekben képmutatás is, hiszen itt-ott még tőlünk nyugatra is felpúposodik a szőnyeg alól, amit az elmúlt évszázadban besöpörtek alája. Nem igazán esett szó arról sem, hogy az elrontott béke nagyon hamar újabb világégéshez vezetett. Mégis biztató volt látni, hogy Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök az 1918-as compiègne-i fegyverszünet emlékhelyén a századik évforduló alkalmából közösen avatott emléktáblát, amelyen mindketten „ismételten kinyilvánították a francia-német megbékélés jelentőségét Európa és a béke szolgálatában”. Volt ott azelőtt is egy emléktábla a következő szöveggel: „[...] itt ért véget a német birodalom bűnös gőgje, amelyet legyőztek a szabad népek, akiket igába akart hajtani”.

Néha bizony felemelőbb a múlt, mint a jövő, és ez nemcsak a hőseposzok költőinek kedvenc ideája, hanem emlékirat-íróink is úgy gondolják, hogy van fejlődés, de lehetséges visszafejlődés is erkölcsben, nyelvi, kulturális, vallási türelemben. Már csak ezért is olvasok egyre szívesebben dokumentumirodalmat, és ezért vélem egyre jobban érteni, miért is volt nálunk akkora feladat a valóságértelmezés, hogy jelentős írók figyelmét jobban lekötötte ez a műfaj, mint a fikció. A minap egy másik, keserű évfordulónk is volt, annak példájaként, hogy nem mindig az egyre nagyobb tolerancia felé visz ezeken a tájakon az a bizonyos haladás: ezelőtt harminc évvel, 1988 áprilisában hirdette meg Romániában Nicolae Ceaușescu a településrendezési programot, amely sokezer, 2.500-3.000-nél kevesebb lakosú település felszámolását irányozta elő 2020-ig országszerte, és helyettük úgynevezett agráripari központokat hoztak volna létre. Közismert elnevezéssel ez volt a „falurombolási terv”, magam is láttam – és továbbítottam, ahova kellett – a marosvásárhelyi villamosművektől „kikerült” listát azokkal a Maros megyei falvakkal, ahol záros határidőn belül kikapcsolták volna a villanyáramot. A már régebb meghirdetett „társadalom-homogenizálási” elképzeléssel együtt ez nyilván arra is kiváló eszköz lett volna, hogy az egyes régiók etnikai arányait megváltoztassák. Szerencsére jött 1989 decembere, és a terv nagy része terv maradt.

Trianon után szétesett egy közös magyar világ, és külön-külön keverékvilágok lettek belőle, Erdélyben a román nyelv, kultúra, mentalitás nyomai tapadtak hozzánk leválaszthatatlanul, a Vajdaságban a szerb nyelv, kultúra, mentalitás hatott az ottani magyarokra. Ennek ellenére ugyanarról a világról van szó, közös maradt a küszködés is, az identitásért folytatott küzdelem az egymást követő ideológiák – fasizmus, kommunizmus – fertőzése, és az ezekből való részleges kigyógyulás is. A Nagybecskereken magyar iskolát alapító zsidó Messinger Karolin már-már hősies és mindeképpen drámai történetének helyszíne igazán lehetne mondjuk Dicsőszentmárton vagy Szászrégen is. Minden mindennel behelyettesíthető, és majdnem minden megtörténhetett volna vagy meg is történt egy másik trianoni mozaikpadlón, Felvidék, Kárpátalja vagy Erdély földjén is.