Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak, ideje a vetésnek és ideje az aratásnak, a rombolásnak és az építésnek, ideje a gyásznak és ideje a táncnak. Ideje volt, hogy a fiú megetesse a Tibit, aki túl hangosan kiabált vele, ezért aztán ő túl erősen orrba vágta a teli petpalackokkal, amikkel súlyzózott, és nem az volt a fő baj, hogy a Tibi ordított, hanem hogy a fiú arcába fröcskölt a nyála, amikor túl közel ment hozzá, és a fiú félt, hogy összekeverednek, ami nem lett volna jó, ezért ütött. De nem az volt a fő baj, hogy ütött, mert a petpalackok nem is olyan kemények, hanem az, hogy a Tibi elveszítette az egyensúlyát, mint ahogy valaki elveszíti az öngyújtóját vagy a fél zokniját. És az nem jó, mert nem könnyű visszaszerezni az egyensúlyt, ha egyszer már elveszítetted. Ezt a fiú pontosan tudta, mert hiába fut úgy, mint a Rocky, hiába táncol úgy, mint a Rocky, hiába üt úgy, mint a Rocky, a legutóbb mégis úgy lecsapták, mint a békát. Igaz, ő is lecsapta az ellenfelét, pont ugyanabban a pillanatban, egyszerre ütötték ki egymást, ami nagyon ritka. Szóval ez nem számít győzelemnek, de vereségnek sem, inkább olyan, mintha meg sem történt volna, pedig sajnos megtörtént.

Ott van betokozódva a történelemtanár, aki lefejeli a diákot, amiért az órán letegezi őt, a hülye pulóver, amin összevesztek, mert a srác nem volt hajlandó levenni a kapucnit, hogy látni lehessen az arcát, az a kapucni az egyéniségéhez tartozik, ott a feljelentés és a jogi huzavonák, a kelésként mérgesedő ügy, az illetékesek vállvonogatása, az eseményeket kommentelők fröcsögő indulatai. Az ápolt körmű, finom öltönyös polgármester, aki megszökik falujából, amint az árvíz beözönlik a középületekbe, elmossa a gátakat, kidönti a villanyoszlopokat, és miközben boldog-boldogtalan nyakig sárosan adogatja a homokzsákot a töltéseken, az éjszaka egybefolyik a nappallal, az adományként érkezett kávé a vacogás elleni tömény szeszekkel. Ott a kerékpárversenyző, akinek fél lába lebénult egy balesetben, de paralimpikonként így is folytatta a sportolást, mígnem egy másik versenyzővel ütközve újabb balesetet nem szenvedett, és az ütközés után a kórházban újra el nem kezdte érezni tizenhat éve magatehetetlen végtagját. Ott az ember, aki lángszóróval próbálta kiégetni a fészer sarkából a darázsfészket, s az épület porig égett, egyetlen masszává szenesedett benne a korábban „valamire jó lesz még”-elven összeguberált mosógépmotorok, biciklibelsők, szemüvegkeretek, beszáradt festékek, lejárt műtrágyák, kilyukadt bakancsok, elrepedt vécéülőkék, kimustrált autóalkatrészek, kicsorbult szerszámok tömkelege. Ott a kőműves, aki rájárt a felújítandó ház pincéjében talált hordóra, melyből a legfinomabb rumot csapolta, még haza is vitt belőle, ám aztán a kiürült, szétvert hordóból a korábbi tulajdonos diplomata férjének mumifikálódott hullája került elő, melyet ilyen praktikusan tartósítva hozott haza Puerto Ricóból, és nem találta meg a módját, hogyan temesse el itthon.

Akkoriban kamionoztam, tudod. Látsz mondjuk egy átlagos, jó kis kocsit, olyat, amilyet Nyugaton simán, nyugisan összekeres egy középkáder pár év alatt, a sofőrrel összefutsz a benzinkútnál, elnézed, derék, nagydarab német, kicsit már őszül, te is lehetnél, eljátszol a gondolattal, nem az út mentén aludnál lefüggönyzött vezetőfülkében, hanem az anyud mellett, nincs a sok idegesség meg veszteglés a határon, hétvégén sörözöl és tekézel a fiúkkal, sramlinótákat énekeltek, hazatántorogsz, kialszod magad, kezded elölről. Egészen nosztalgiája lesz az embernek, hogy hát így is lehetne élni, milyen egyszerű ez! Aztán a pályán megelőz a pasas, nézel utána, mintha a saját másolatod után néznél lemondóan, és húsz kilométerrel odébb meglátod felfordulva. Tudod, hogy te is lehetnél az, véletlen, hogy nem te vagy, és hát az ember az ilyenen elgondolkodik.

Az egyik koma az úgy veszett oda, tudod, vannak Németországban ezek az extragyors vonatok, mennek kettő-háromszázzal is óránként, na, de kell is ahhoz olyan pálya, kerítéssel van elzárva oldalt, meg minden. Az átjárókhoz külön útvonalengedély szükséges a teherkocsiknak, minden. A haverom rendben is volt, nagy rakás betongerendát szállított, hát, ráhajt a sínre, de a rohadt betonelemek meg beakadnak a felsővezetékbe, azt se ki, se be. Nekiállt a srác leereszteni a kerekeket, ezt csináljuk ilyenkor, akkor húsz-huszonöt centivel alacsonyabb lesz a kocsi, és simán át lehet menni.

Egy ideig Rohadt Gazdiszomorítónak hívtam, aztán volt Zombi meg Láncfűrészes Gyilkos meg Fasírtbavaló meg minden, amit ki tudnál találni, meg az is, amit már nem. Simán előfordulhatott volna, hogy sose lesz normális kutyám, hogy faltól falig tapogatózom egy életen át, hogy gyökeret ereszt a seggem egy penészes fotelben, vagy élve megzabál az unalom, vagy magam rágom le kínomban kezemről a körmöket, aztán az ujjakat, aztán az egész kézfejemet, sőt, könyékig az egész kezemet. Nem nyújtottam volna szép látványt, de igazából nem nagyon izgatott, milyen látványt nyújtanék, a magam látványát úgyse látom, arra meg magasról teszek, hogy mások milyennek látnak, nem látom, hogy milyennek látnak engem azok, akiket úgyse látok.

Egyéves lett a kis vérszívó, el kellett küldeni suliba. Megsirattam, pedig pokollá tette az életem, igaz, elég izgalmas pokollá. Elvitték Sütit, és totál üres lett az életem.

Reggel füleltem, hol matat, mit csinál, s idő kellett, míg leesett a tantusz, hogy hiába erőlködöm...

Ne lógjak már állandóan rajta, mondja anyám, ekkora nagylánytól igazán túlzás, szerencse, hogy nem akarom babakocsiban tolatni magam, vagy cumikázni vagy az ujjamat szopni.

Övön aluli, hogy erre célzott, mert már évek óta nem, és biztos emlékszik, milyen nehéz volt leszokni róla, még néha most is, amikor felébredek, de még éppen csak felébredek, ott hintázom az ébredés legperemén, még most is elindul a hüvelykujjam magától, nem is én mozgatom, és csak, amikor hozzáér a szájamhoz, csak akkor riadok fel, mint akit áram rázott meg, gyorsan eldugom a kezemet, mintha bárki megláthatná, mintha történt volna valami, mintha lenne mit meglátni, mintha volna ott valaki.

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!