(Verdi: Traviata – Pécs, Expo Center, június 24.)

Domingo kategóriákon kívüli vagy kategóriák fölötti. Ha színpadra lép, még mindig minden őróla szól, és nem valamiféle sajnálkozós alapon, nem is az élő legendának kijáró rokonszenvvel, nem is azért, hogy elmondhassuk: én is láttam. Ez mind igaz, ahogy az is, hogy harminc év telt azóta, hogy magyarországi közönség teljes operában, jelmezben, felvonásokon át láthatta. Akkor álmodni sem mertünk volna ilyesmiről, már hogy röpke három évtized után ő még mindig kifesti a szemét, fölveszi a jelmezt, és indul a színpadra. És, ha már ott van, visz is mindent.

(Wagner: Siegfried – Müpa, június 17.)

Gerhard Siegel fenomenális volt Mimeként, ott sántikált, settenkedett, kellemetlenkedett az idegeinken, Alberichhel közös jelenetében már érezhető és hallható volt a Salome négy zsidója, ahogy pörölnek, az ember rácsodálkozhatott: nahát ez a két Richard a zenében tényleg antiszemita volt, de hát nem tudhatták, hogy nem szabad. Iréne Theorin érezhetően azzal a szándékkal lépett színre, hogy mindnet vinnie kell a rendelkezésére álló utolsó fél órában, és vitt is mindent. Hangoskodott és meglepően halk is tudott lenni, nőies volt és páncélos is, végletes és emberfeletti, az volna a csoda, ha nem imádná őt a közönség. De ilyen csoda nincs.

(Edita Gruberova és Michael Schade koncertje a Zeneakadémián, június 8.)

Amennyit lehet, segítünk a hangulaton, előttem négy lány ül, énekesnövendéknek tippelem őket, és ahogy belép Gruberova, ők hujjognak, örülnek, teljes hangerővel biztosítják az énekesnőt, hogy tisztában vannak, tisztában vagyunk a rangjával, tehetségével, tudásával, egyedülállóságával. De hát ezzel nem lehet tisztában lenni, vagy nem lehet megszokni, mert igazából nincs is ilyen, hogy valaki ekkora karrierrel a háta mögött a harmadháznyi, bevacsorázott (a koncert 9-kor kezdődött) hajókázó tiszteletére, vagy inkább tőlük függetlenül teljes odaadással, koncentrációval, folyton az újat keresve és folyton az újat megtalálva énekeljen. Olyan áriákat, amelyeket pályája során talán ezerszer elénekelt már, és most mégis más, mint ahogy szokta, ahogy más szokta, ahogy legutóbb volt, új díszítések, finom különbözések, rögtönzésszerű, apró eltérések.

(Dvořák: Stabat mater – Decca, 2017)

(Emmanuel Pahud és Eric Le Sage koncertje – Zeneakadémia, május 29.)

Koncertbeszámolói alapvetés manapság, hogy az ember a közönséget szidja, mintha nem tartozna ő is bele, most viszont hadd fordítsak a dolgon. Nem azért, mintha ezúttal az én mobiltelefonom szólalt volna meg (valakié megszólalt a második részben), hanem mert a hallgatóság valahogy rögtön vette a lapot. Míg én azon agyaltam, hogy ugyanez a páros lemezen mennyivel tisztább, pontosabb, mélyebb és sokszínűbb Schubertet játszott, a koncert egyetlen eredeti darabját, a Bevezetés és variációk az Elszáradt virágok című dal témájára, míg a szöveget keresgéltem fejben az élményhez, hogy a május megjött, és vége a télnek, a közönség alapvetően úgy szerette Pahudékat, ahogy voltak. És nagyon.

(Bellini: A puritánok – Müpa, május 22.)

Nagyon is hálás vagyok, amiért így játsszák A puritánokat, hogy sikerül ezeket a darabra rakódó népi bölcsességeket lehámozni. Nem igaz, hogy túl hosszú, nem igaz, hogy csak nagyon kifinomult ízlésű operabolondoknak való. Még az sem igaz, hogy olyan borzasztó ostoba volna a történet. Igaz, hogy Elvira elméje hajlamos a megbomlásra, de ez tényleg a belcanto egyik alapesete, nem ő az egyetlen bomlott agy az operaszínpadon.

(Bartók: A csodálatos mandarin és A fából faragott királyfi – Müpa, május 12.)

Sajnos ez minden jó, ami eszembe jut. A gúzsba kötözés többé-kevésbé azt az alapélményt hozta, hogy azért ez nagyon kevés. Már hogy Gergye Krisztián nagyon kevés a két nagy baletthoz, hogy elmesélni tudja csak a történetet, de értelmezni nem nagyon, újat mondani meg egyáltalán nem.  Mindez a két mű, A csodálatos mandarin és A fából faragott királyfi esetében nem teljesen azonos hatással járt.

(50 Years at Lincoln Center Gala – internetes közvetítés)

New York a zsebünkben, vagy hogy is mondjam. (…) Az ő ügyeik a mi ügyeink is, egyszerűen azért, mert annyira jók ezek a közvetítések, és mert ők kezdték, úgyhogy rohannia kell utánuk Bécsnek, a Scalának és a Covent Gardennek, ha azt a szerepet akarják betölteni zenei közéletünkben, amit a Metropolitan már betölt. Az ő évfordulójuk a miénk is, márpedig ünnepi évadjuk volt, ötven éve költözött a ház a Lincoln Centerbe, Chagall freskói mögé.

(Marcelo Álvarez áriaestje – Müpa, április 28.)

Csoda, ha össze vagyunk zavarodva? Csoda, hogy ha jön egy ilyen klasszikus tenorőrült, mint Marcelo Álvarez, akkor egy ideig fogalmunk sincs, hogy mit kezdjünk vele? Mert hangja az van, nem is kérdés. Szép is a hang, sötétes színű, amit alapvetően az emberek jobban szeretnek, mint a kukori csodákat, mert akusztikailag nagyobb élmény, és valahogy a valószínűtlenséget, a mutatványt is jobban érezni bennük. Ha valakinek magas a hangja, még szép, hogy kipréselgeti magából a magas C-ket, mi abban a nagy szám. De egy sötétebb jellegű orgánumnál még a csúcshoz közelítve sem lehetünk biztosak benne, hogy meglesz, oda jutunk, ahová szeretnénk. Persze, ha nem jutunk oda, akkor nincs világhír, nincs koncert sem, de azért jó dolog ez a bizonytalanság.

(Csajkovszkij: Anyegin – a Metropolitan előadásának élő közvetítése, április 22.)

Nem, nem Haydn a téma, hanem Csajkovszkij, az Anyegin, ami tavaly vagy tavalyelőtt is benne volt a Metropolitan-közvetítések sorában. Amikor idén meghirdették, még az volt a fő vonzerő, hogy Dmitrij Hvorosztovszkij lesz a címszereplő, mire április lett, csak a jókívánságokat tudta küldeni neki a színház, Hvorosztovszkij egészségügyi állapota miatt kénytelen volt mindent lemondani. Helyette Peter Mattei lett Anna Netrebko párja, már ha az Anyeginben lehet párokról beszélni, hiszen éppen ez volna a lényeg: nem párok. Mindig rosszkor találkoznak.

(A Mahler Kamarazenekar koncertje – Müpa, április 17.)

Annyival mindenképpen tartozunk hideg szívünknek, hogy elmondjuk: Daniele Gatti visszahúzódásának tényleg vannak rossz oldalai is. Mintha gyönyörűen szétszedte volna Schubert műveit, aztán nem egészen úgy rakta össze azokat, ahogy kellene. A tételek mintha mind moderáltan mennének, moderáltan gyorsak, moderáltan lassúak, moderáltan moderatók, nyolc hasonló gondolat két szimfóniában.

(Verdi: Macbeth – a Pécsi Nemzeti Színház vendégjátéka, április 9.)

Nem akarok sokat kicsinyeskedni, annál sokkal fontosabb az előadás. Nem is az előadás, maga a darab, amit eredetileg olyan városban játszottak, ahol évente csak egy operabemutató van. Hogy ez az egy épp egy ritkábban játszott darab, az önmagában értékelendő gondolat. Akkor is, ha a Macbethot nehéz jól kiosztani, nemcsak Pécsett nehéz, de Pesten is, nemcsak Pesten, de bárhol a világban.

(Mozart, Rachmaninov Concertos – Deutsche Grammophon, 2016)

Egyelőre a Deutsche Grammophon sem tudja, mit kezdjen a világ legszokolovabb Szokolovjával, aki rendületlenül nem hajlandó sem nyilatkozni, sem stúdióba menni, és mintha a koncertfelvételei is rendszertelenebbek és követhetetlenebbek volnának. Az új albumon két régi hangverseny, az egyik 1995-ből való, a másik 2005-ből. A Wikipedia szerint ez Szokolov elveszett két évtizede 1995 és 2015 között, amikor nem jelent meg új lemeze. Körülbelül annyira megdöbbentőek, amennyire várja tőle az ember, hallani a technikai kikezdhetetlenséget, a zongorahang rendkívüli szépségét, a legsűrűbb zenei szövetben való biztonságot és tisztaságot.

(A New York Philharmonic hangversenye – Müpa, március 28.)

Ez most komoly? Nem csak arról van szó, hogy mennyire üres az interpretáció, hogy elhangzanak mindenféle rokonszenves nyilatkozatok arról, hogy Bartóknál milyen egyensúlyban van szív és fej, értelem és érzelem, aztán elhangzik egy ilyen interpretáció, amelynek egyetlen igazán érdekes momentuma, hogy közben a zenekar kevéssé érzékeny lelkű fagottosa a színfalak mögött fújja a hangszerét. Zene húros- ütőhangszerekre, cselesztára meg fagottra. Az első tétel után szólnak neki, hogy menjen inkább a klotyóba.

(Wagner: Siegfried – Magyar Állami Operaház, bemutató: március 19.)

Ne barcogj, csukd be a szemed, ha nem tetszik, súgja a fülembe Wagner szelleme, úgyhogy csukom és hallgatom, és tetszik. Valami hiányzik, de hogy pontosan mi, arra csak az utolsó húsz percben jövök rá. Amikortól Sümegi Eszter is énekelni kezd, és egyszerre egy másik minőség kerül a színpadra. Nem hangminőség, bár az is, nem volumen, bár az is, de maga az operai emelt színvonal, az érzelmek, indulatok, ámulat és szerelem, mindaz, ami indokolttá teszi a zenekart, a díszletet, magát az egész épületet. Hogy ennyire fontos dolgokról csak ilyen körülmények között lehet érvényesen, vagy legalább a dolog súlyának megfelelő körülmények között beszélni.

(Johann Sebastian Bach – Rafał Blechacz, Deutsche Grammophon 2017)

Nagyon-nagyon tetszik a lemez. Hallgatom napok óta, egyrészt ámulattal, másrészt derűvel, hogy lám, mondhattak akármit, nem lett kevesebb a jó zenész, nem lett kevesebb azokból, akik az életüket adják a billentyűkért, és mindazért, amit ezek a billentyűk ki tudnak fejezni. Hallgatom újra és újra, és csak lassan jövök rá, hogy valami kis dolog hiányzik. Hogy éppen azért olyan könnyű újra meg újra meghallgatni, mert nincs benne semmi ijesztő. Semmi misztikus, semmi szenvedő, semmi olyan, ami fölkavarná az ember lelkét, amitől nem tudna elaludni.

(Rachmaninov, Prokofjev: Cello Sonatas – Warner, 2017)

Néha kifejezetten megható a két zenész együttese, ahogy a csellón megszólaló témát úgy veszi át a zongora, hogy szinte föl sem tűnik a hangszerváltás. Nagyon is élvezhető az album, elcsépeletlen darabokkal. A dekoltázs csak ráadás.

(Fazıl Say a Cziffra Fesztiválon – február 23.)

„Hol van most a tehetség? Hol a boldogság? Komoran bedöcög, és gyorsan elkezdi a Török indulóval záródó Mozart A-dúr szonátát. Nem azt mondom, hogy akár egyetlen Mozart-mű nem lehet a végtelen felfedezések, kísérletezések, újdonságok terepe és forrása, de talán mégsem lehet folyton ezt játszani. Mint valami cirkuszi tigris, aki egyre csak keresi a karikákat, amelyeken átugrálhat, Fazıl Say is egyre ugrik, Mozart ritmusára, de ugyanazzal a mozdulatokkal. Hogy nem unja? Unja.”

(Philippe Jaroussky áriaestje – Müpa, február 19.)

„Zenébb ez az előadás minden átlagos áriaestnél, éppen azért, mert a szöveg fölöslegesnek látszik, hiába nézek újra és újra a kivetítőre, a következő pillanatban már el is felejtem, mi volt kiírva, annyira mellékesek a szavak. A hang a fontos, a melankólia szárnyai, ez a különös fél-megtisztulás. Senki nem lesz jobb ember attól, mert Händelt hallgat Jarousskyval, de marad valami furcsa megszégyenülés utána.”

(Várdai István és a Liszt Ferenc Kamarazenekar – Zeneakadémia, február 14.)

„Várdai István is beült a csellisták közé, így a mélyvonósoknak Kertész Ottóval és a nagybőgős Horváth Bencével lett is némi túlhatalmuk a hegedűkkel és főleg a brácsákkal szemben. Talán a Scherzo-tétel sínylette meg ezt leginkább, táncos lábú tündérek helyett egy kissé nehezebb léptű szatírok lepték el az erdőt. Nem is szatírok, inkább kentaurok, félig cselló-félig embertestű lények. Nyilván el lehetett volna venni belőlük, de az valószínűleg súlyosabb bűn lett volna, mint az akusztikai szempontból kissé jobbra dőlő pódium.”