(Verdi: Az álarcosbál – Operaház, április 21.)

Sümegi Eszter persze hibátlan, Agache meg fenomenális, de csak a hangot illetően. Hogy itt összetört lelkekről volna szó, barátság és szerelem, nagy érzelmek között verődő nagy emberekről, azt csak nagyon ritkán lehet megsejteni.  Pedig elvileg ezért énekelnek.

(Martha Argerich és a Kremerata Baltica koncertje, Müpa, április 12.)

Lehet vitatni Argerich Liszt-értelmezésének mélységét vagy magasságát, tényleg úgy verte a hangszert, mintha haragudna rá, vagy mintha indulatkezelési problémái volnának, és végre kiélhetné magát ebben a nyilvános gumiszobában. Egyfelől. Másfelől meg ott van ez a hihetetlen elán, ez a gyerünk, gyerünk, essünk neki, ne csak bámuljunk, de másszunk föl a hegyre, nézzünk körül a magaslatról.

(Khatia Buniatishvili és a Concerto Budapest koncertje, Zeneakadémia, április 7.)

Szóval: Khatia Buniatishvili nem zseni. Jön, és bírom a közönséget, ahogy szépen fölpattannak az oldalerkély hátsó soraiban, hirtelen nem elég alkarra hajtott fejjel feloldódni a zenében. Buniatishvili pedig nem játszik rosszul, nem játszik karakter nélkül, még azt is megkockáztatom, hogy igenis van valami egyéni meglátása  Csajkovszkij b-moll zongoraversenyéről. Líraibban vagy legalábbis halkabban játszik, egy kicsit rögtön az elején meg is lassítja a száguldást, amit igen szépen érzékel és követ a Concerto Budapest és Keller András.

(A City of Birmingham Symphony Orchestra koncertje – Zeneakadémia, április 2.)

Eleve nyúlósan lassú az első tétel, durván dörömbölős a zongorahang, és nem azért, mert közel ülök, még közelebb ültem egy nappal korábban Danyiil Trifonovhoz, az mégsem fájt, sőt. Ez meg csörömp és durung, és mintha mást sem akarna üzenni ez a rokonszenvesen polgári Buchbinder, mint hogy normális ember is tudhat zongorázni. Ellenállok a kísértésnek, és nem teszem föl a kérdést: tudhat, de minek. Tudhat, de nem tud.

(Christa Ludwig Sings Brahms, Wagner, Mahler & Beethoven – Warner, 2018)

Akkor is ellen kell állni a kísértésnek, hogy a régi időket emlegessük, meg hogy a mai törpécskék nyomába sem… Szóval, valami hülyeséggel akartam kezdeni, úgyhogy meghallgattam vele a Carment németül, abból nem lehet jól kijönni. Azt kell énekelni a nagy csábítónő, a nőnemű Don Juan szerepében, hogy ja, die Liebe hat bunte Flügel. Az ő hangján, az ő kedves, német háziasszony arcával és habitusával… Jó tudni, hogy ő sem tökéletes. Valószínűleg nem tökéletes, de a Carment úgy énekli, ahogy kell.

(Mahler: Des Knaben Wunderhorn – Warner, 1968–2018)

No, de Fischer-Dieskau! Fiatal negyvenesként, csúcsformában, edzett előadóként, a világ legnagyobb dalénekeseként. Hm. Csodálatos. Ezerhangú. De tényleg, a Riadó alatt még arra is van figyelme, hogy kicsit kifusson a szuszból, mintha egyszerre kellene menetelni és énekelni. Megfilmesíteni való interpretáció, mondanám, de minek filmesíteni, ha ilyen láttató ereje van.

(Született muzsikusok – sorozat a You Tube-on)

Szóval: miért kell egy harminchét perces filmecskének rögtön az elején olyan súlyosan ostobának lenni, hogy az ember csak azért nézi tovább a filmet, hogy lássa, mi fog ebből kisülni. Nem sok. Kiindulási alapként megtudjuk, hogy Keller azért lett karmester, hogy itthon is dicsőséget szerezzen a hazájának, igazán imponáló ez az önfeladás és közszolgálat.

(Verdi: Falstaff – Müpa, március 4.)

Életem Falstaffját játszotta a Fesztiválzenekar a Müpában, de életem operaelőadását is, valamit megmutattak, amiről mindig tudtam, hogy létezik, de csak elvétve tapasztaltam. Ezt az operai teljességet vagy kerekséget, hogy van a mű, ami akkor is egység, ha van külön zenéje, szövege, színpad, és el lehet képzelni olyan előadást, ahol ez az egység valóban létező.

(Offenbach: A rajnai sellők – Erkel Színház)

Nem akarok úgy tenni, mint aki nagyon érti ezt az operai üzemmenetet, de az biztos, hogy ha a cél egy ismeretlen mű felfedezése, megmentése, bemutatása, akkor érdemes volna megpróbálkozni olyan énekesekkel, akiknek hangja is van. Az semmiképpen nem állapot, hogy a női főszereplőt, Armgardot Keszei Bori énekli, mert ő olyan, mint a szomszéd szobában zümmögő légy. Már ha sikerül beszorítani a két ablaktábla közé. Egyébként sem érti az ember, mi ez marhaság, kinek lehetett szívügye ez a germán germánnak farkasa történet, amelyből a legjobb részeket már ismerhetjük a Hoffmann meséiből. De egyáltalán szívügy ez?

(Fonográf-koncert – Papp László Sportaréna, február 16.)

Hogy a túl sok jó szám ellenére a Fonográfból miért lett egy „na, azért mégsem az Illés”, annak nyilván van ezer oka. Elkerülhetetlen oka is, megváltozott a popzene helyzete a hivatalos kultúrában, meg elkerülhető oka is. Hogy mást ne mondjak: szerintem már a név sem telitalálat. Tudom, hogy a folyamatosságot jelentette, a Fonográf valami Illés-kiadvány volt, de ki az, aki egy viaszhengertől várja el, hogy megmondja neki, merre is van az előre meg a fölfelé. Erősítő, meg gitár, meg hangfal, azt értem.

(Beethoven: Piano Sonatas – Deutsche Grammophon, 2018)

Mindezt zongorára fordítva: hihetetlen boldogság Murray Perahia új Beethoven-lemeze, éppen azért, mert nincs benne semmi csalás, semmi átverés, bűvésztrükk. Egy vége felé közeledő, hosszú pálya tanulságai, most éppen Beethovenre vonatkoztatva. Így aztán már maga a műsor is szokatlan, a nagy Hammerklavier szonáta mellé jött a kis Holdfény, vagy lehet, hogy nagy az a Holdfény, csak a neve furcsa. Glenn Gould mondta, hogy a mellékneveket viselő Beethoven-szonáták közül csak a Holdfény az igazán jelentős, újszerű, zenetörténet-fordító.

(Sheku: Inspiration – Decca, 2018)

Némileg más a helyzet Matt Haimovitzcal, aki mint valami Dávid király pásztor korában jelent meg a kilencvenes években a Deutsche Grammophon lemezborítóin, de viszonylag hamar kiábrándult ő is a neki tervezett pályából. Saját lemezcéget alapított, most afféle ápolatlan felnőttként csellózgat a világban. Ezek után kicsit féltem a Sheku mosolyát, de ez, ha egyáltalán valami, akkor a jövő. A jelen ez: ő az első színes bőrű (afro-brit?) nyertese a BBC fiatal művész programjának, és itt az első lemeze, és eszemben sincs elkövetni azt a hibát, hogy most Rosztropoviccsal is meghallgassam a Sosztakovics 1. csellóversenyt.

(Puccini: Tosca – a Metropolitan előadásának élő közvetítése, január 27.)

Ami a Metropolitan-közvetítéseket illeti, néha tényleg érdemes a szünetért is menni, most például interjút készítettek a kissé karót nyelt díszlet- és jelmeztervezővel, John MacFarlane-nel, aki egyrészt elmesélte, hogy a Tosca jelmezköltségeinek 80 százaléka a darab mindössze hét percére megy el. (…) Elmondta azt is, hogy őt mindig utálták a perfekcionizmusa miatt, hogy a gombokat is úgy kellett megvarrni, hogy igaziak legyenek, meg ő arra is ügyel, hogy miféle iratok vannak Scarpia asztalán, így aztán egy ilyen HD-közvetítés számára a nagy igazolás, mert ilyenkor látni mindent, ami silány, talmi, díszletnek való, azt rögtön kiszúrja a néző a mozivásznat figyelve.

(Cseh Tamás 75 – MOM Sportcsarnok, január 21.)

Meg kellene tagadni valahogy Cseh Tamást, letagadni, hogy most is ilyen hatással van, mert az embernek ki kell jönnie ezekből a pózokból. Vagy ha ő élne, a gyermek Karinthy humorával szólva: a nemzet cselegénye (cseh legénye), nyilván már ő se volna ez a galamblelkű rajztanár, aki pengeti, pengeti sírván.

 (50 éves a Táncdalfesztivál – Aréna, január 13.)

Vannak óvatosabb csodák is, Zalatnay Sarolta, akiről nyilván már a hatvanas években is lehetett tudni, hogy a kétezres években nem fog énekelni, mert csak nyomatta torkaszakadtából, ami nem tesz jót a hangszálaknak. Amit most használni tud, az már a maradéknak is csak maradéka, az a csoda, hogy így is neki mer futni az alapdalainak. Elhangzik a Fák, virágok, fény meg a Nem várok holnapig, és ami még furább, hogy valami kisül ebből is, hang nélkül is, amitől utólag is kénytelen átértékelni az ember a Zalatnay-jelenséget, nemcsak a nyers hang számított, de van itt, és ha van, akkor volt itt valami színpadra termettség.

(We Will Rock You – BOK csarnok, január 6.)

Kétségkívül nem a sztori a Queen-musical legnagyobb erőssége. Nem is azért megyünk, bár érdekes észrevenni ezt az az ellen harcolunk, amik vagyunk hozzáállást. Valaha ezzel dolgozott egy másik rock-musical, a Képzelt riport is, de a rock szinte rá van erre kényszerítve. Lázadni kell, és nemet mondani az uniformizált világra meg a pénz hatalmára, lehetőleg uniformizálással és pénzzel.

(Haydn: A teremtés – Müpa, január 1.)

Nehéz is lett volna nem hallani meg, hogy Fischer Ádám az eddigi leggyengébb csapattal kezdett neki A teremtésnek, az őskáoszból csak a káoszt lehetett hallani, de az őst egyáltalán nem, hogy itt valami nagyszabású dolog kavarog, amiből majd világ lesz. Már annak is örültem volna, ha legalább a klarinétot hallom. Ahogy később már annak is örültem volna, ha a kürtöt nem hallom, mert nevetséges ennyi gikszert fújni, ha nem megy, tessék cserét kérni.

(Dmitrij Hvorosztovszkij 1962–2017) 

Mert jól énekelt. Nem is technikai szempontból, hanem összességében. Világszép hang, és hozzá ez a termet, izomzat, a fehér haj, ami bármilyen különös volt, soha nem láttam, hogy a rendezők intézkedtek volna, fessék be, dugják paróka vagy nagy kalapok alá. Legyen csak ő az, aki, ismerjék föl azonnal, senkiben ne legyen valami színházi kétely, hogy ki is az, akit lát és hall. Nem Anyegin, nem Luna gróf, nem Rigoletto. Hvorosztovszkij. Lehet, hogy az ő nevét nehezebb kimondani, de muszáj lesz.

(Mozart-arias – Sony, 2017)

Nem valami nagy leleplezés akar ez lenni, inkább elismerés. Három évtizede egy ilyen tenor labdába se rúghatott volna, pontosabban más labdába kellett volna rúgnia, elsőrangú Rossini-tenor lett volna egy olyan operavilágban, amelyben nem a tenor körül zajlanak az események. Talán Mozart is az övé lehetett volna, de Verdi közelébe sem engedik. Az más hang, más súly, ott nem elég, ha megvannak a magasságok, teljesebb figura, emberibb hang, hősibb hozzáállás kell a dolgokhoz. Most viszont Flórez az opera egyik központi figurája, a decemberi hangversenyműsor csillaga.