(Songplay – Erato, Warner, 2019)

Pont ezt érzem most Joyce DiDonatót hallgatva. Egyfelől csodálatos, másfelől fölösleges. Nem megy. Még jó pillanataiban sem, amikor Vivaldiból lesz jazz, és rácsodálkozik az ember ennek a zenének a lazíthatóságára. Klassz. De nem olyan klassz, mint eredetiben. Ha pedig Ellingtont énekel DiDonato, az is klassz. Csak valahogy szétmegy az ember füle ettől a hangképzéstől, és úgy érzem magam, mint Vanek úr, miközben Laura de Pirelli kisasszony énekelt a szomszéd szobában.

(Mozart: Così fan tutte – Erkel Színház, március 8.)

Horti Lilla olyan rondót énekelt, hogy nem is emlékszem, mikor hallottam élőben ilyet utoljára. Talán azért nem emlékszem, mert amikor utoljára láttam ezt a rendezést, Szinetár Miklós munkáját, a rondót nemes egyszerűséggel kihagyták az előadásból, nyilván úgysem ment volna, meg különben is: ensemble-opera. Közben pedig volt egy bukott Menzel-változat, nem tudom, tényleg bukóban van-e, vagy csak az Opera volt ez eredeti helyszín, nem cipelték át az irdatlanul ronda díszleteket az Erkelbe. Szinetár rendezése világos, nem bonyolult, érthető és értelmes.

(Donizetti: Az ezred lánya – A Metropolitan előadásának élő közvetítése – március 2.)

Végig ott ülünk a hullámvasúton, jönnek a kóristák, tiroli népfölkelők, kapára-kaszára, de legalábbis vasvillára kapva, a fejükön különböző háztartási edények. Sírjunk vagy nevessünk? Nevessünk. Laurent Pelly úgy dolgozik, mint annak idején a nagy Jean-Pierre Ponnelle, szinte koreografál, míg Camarena az áriával tündököl, mögötte a kórus a fejét lóbálja. Ámuljunk vagy nevessünk? Mindkettőt egyszerre.

(Ponchielli: Gioconda – Erkel Színház, február 22.)

Megint csak azt mondom: ha valakinek ennyi a Gioconda, talán nem kellene megrendeznie. Nem hinném, hogy ez kötelező feladat volna. Lebeszélni igazán könnyű az embereket az operáról, de ha az egész intézmény nem valami végső, halálos zuhanásra készül, akkor legalább neki hinnie kellene önmagában: nem azért jöttünk össze, mert nincs jobb dolgunk.

(A Gürzenich Zenekar hangversenye – Müpa, február 15.)

Szóval lehet, hogy ismeretlen hegedűsnél nem veszi mindezt olyan készségesen észre az ember, de Isabelle Fausttól nekem jólesett. És mintha az egész előadás voltaképpen a ráadásból indult volna ki, Kurtág Dolorosójából, hogy ez a bánat benne van a versenyműben is, csak ott nem szokás meghallani. Tudom, hogy Mahler szerint az érdekes könnyű, a szép a nehéz, és ez a Hegedűverseny inkább érdekes volt, mint szép, de gazdagok vagyunk, szépet hallhatunk máskor is.

(Donizetti: Lammermoori Lucia – Erkel Színház, február 9.)

Csodálatosan énekel, de nem úgy. A hang elfáradt valamelyest az idők során, időnként bizonytalan az intonáció, bár az énekesnő most szépen meg tudja fújni a magasságokat, és azok többé-kevésbé a helyükön vannak. Ez nem a régi Edita Gruberova, aki olyan valószínűtlen könnyedséggel és csendességgel időzött el a hangi ritka levegőn, megharcol most azért, amiért más énekesnők már a karrierjük csúcsán is harcolni kénytelenek. És az értő közönséget ez láthatóan nem zavarja.

(Sümegi 25 – Erkel Színház, február 1.)

Jobban esett volna azért nagyobb felhajtást látni, Sümegi Eszter nemcsak két és fél évtizede énekel az Operában, de, ahogy arra Ókovács Szilveszter igen helyesen rámutatott, csupa főszerepet. Meghatározó énekes, lehetne beszélni éppenséggel Sümegi-korszakról is, csak valahogy mégsem lehet. Mert most sincs telt ház, viszont a szakma, mármint az énekes szakma erősen jelen van, mintha Sümegi Eszter az énekesek énekese volna, nem fogyó hanggal, biztos technikával, mintha mindenki tudná, hogy ő itt a királynő, és tényleg, mondj nála jobbat, de nem lehet.

(A Nemzeti Filharmonikusok koncertje – Müpa, január 24.)

Ez persze nem a szürkeség apoteózisa, kacsintgat ránk a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Mert azt épp ők képviselik, az örömtelenséget, de nem is tudom, minek kellene örülniük Sylvain Cambreling vezényletével. Van egy karmesterük, rutinos róka koma, tudja, hogy nem érdemes itt senkinek sem megkeseríteni az életét, az előadás lemegy, ő másnap hazautazik, kár volna belerokkanni egy Berliozba.

(Igor Levit és a Bécsi Filharmonikusok hangversenye, Müpa, január 21.)

Mostantól ellenségek vagyunk, mondom magamban Igor Levitnek, akit a dolog nyilván nem nagyon fog megrázni, szépen halad a szekere a világ klasszikus zenei piacán. Csak tudnám, miért. Számomra elég egyértelmű szélhámosság az, amit művel, játssza az egzaltált művészt, aki ingatja a fejét, beleveri a nóziját a klaviatúrába, mindent megtesz, amit a közönség egy elszállt, életidegen, csak a zenének élő zongoristától elvár.

(Verdi: Simon Boccanegra – Müpa, január 10.) 

Vajon mi ennek az értelme? És ha van, akkor miért épp a Müpában nincs? Miért jött ide az Operaház társulata, ha van nekik Erkel Színházuk is, bénáskodni ott is lehet. Mi értelme van kijönni a kuckóból, jól lebőgni, és aztán visszamenni?

(Cecilia Bartoli: Antonio Vivaldi – Decca, 2018)

Én is tudom, hogy nem fogja ez a lemez úgy fejbe csapni a világot, mint az 1999-ben megjelent album. A közönség is hozzászokott a gondolathoz, hogy Bartoli köztünk van, és ha szerencsés vidéken lakunk, akkor időnként hallhatjuk is őt. Hozzászoktunk az énekelhető Vivaldihoz, még nálunk is játszották a Farnacét, és nem is rosszul. Nem lett tőle nagyobb a barokk operák rajongói tábora, ahhoz túl sok ellenállást kellene legyőzni, túl nagy erőfeszítést kellene tennie a közönségnek, és jelenleg nem dolgozik olyan operarendező az országban, akinek a kedvéért az operabarátok vagy -ellenségek meg is tennék ezt az erőfeszítést. De az áriák itt vannak, és néha figyelmeztetnek, hogy valami mellett elmegyünk.

(25 éves az Óbudai Danubia Zenekar – Zeneakadémia, december 30.)

Hámori Máté vezényletével a Hunyadi László nyitánya alapvetően érdekes kísérlet volt, főleg a régi előadások emlékének fényében (árnyékában), szépen össze volt rakva, mellőzték az olcsó hatásvadászatot. Viszont érezni lehetett a zenekar gyengébb pontjait, vagy a pontok gyengébb pillanatait is, hogy a fuvolista a hosszú futamok végére oxigénhiányos állapotba került, hogy a fúvósok talán túlságosan is lelkes közreműködése miatt, és a Zeneakadémia szűkebb terének hatására a mű egészének mégis volt valami olyan jellege, mintha kavicsokat raktak volna egy konzervdobozba és azt közvetlenül a hallgató füléhez tartva ráznák.

(Abbado Rediscovered – Deutsche Grammophon, 2018)

Most visszafelé élhetjük az életünket, kiadatlan Abbado-felvételeket tettek lemezre, két Schubert-szimfóniát 1971-ből. Abbado már Abbado, de még nem Abbado, mindent tud, úgy is tekintenek rá, mint a nagy utódra, a következő karmester-generáció csillagára, de fölfelé megy az úton. A Befejezetlen szimfóniát vezényli, a mű elkíséri egész életén, egyik legutolsó koncertjén is műsoron van Luzernben, elkészített belőle egy igazán fölemelő stúdiófelvételt, amelyből hiányzik minden hamis pátosz, sistergős és súlyos, fiatal zenekar, érett karmester, ő szívja az ifjak friss vérét, azok meg élvezik a vezető tudását, biztos ízlését, közben együtt azért megtesznek mindent, amit mások addig elmulasztottak.

(A Fesztiválzenekar hangversenye a Müpában – december 8.)

Ez meg itt a Fesztiválzenekar, egy meglehetősen vesztésre álló hangversenyen, ahol az első részben Reineckét és Coriglianót játszanak, és a legutolsó pultnál is úgy hegedülnek, mintha. És akkor már mindjárt nem mintha, hanem a földszinti széknek én is a szélére ülök, mert ha neki fontos, akkor nekem is fontos.

(Puccini: A Nyugat lánya – Erkel Színház, december 1.)

Olyasmi, amit már régen várt az ember, és már régen nem remélt: egy rendesen színpadra vitt, okos, ötletes és szép előadás, ami zeneileg sem szörnyű. Még úgy a legkevésbé ép, mert vannak nehezen meghaladható problémák. Például az, hogy nincs egy igazi bariton. Egy seriff-bariton. Nem csak nálunk nincs, a világban is nagyon kellene keresni, abból főzünk hát, amink van. Csakhogy Szegedi Csaba hangilag kissé könnyűsúlyú, ami érdekes ellentétben áll a testi megjelenésével, de itt aztán vége is az érdekességnek.

(Händel: Serse – Deutsche Grammophon, 2018)

Franco Fagioli a címszerepben mennyire hihetetlenül jól énekel, szép hangon, kiszámíthatatlan díszítésekkel. Annyira kiszámíthatatlanokkal, mint amilyen a történet főhőse, jön, robban, öl vagy öletne, aztán megbocsát, állandóan a szélsőségekig hergeli magát, ezt imádja, azt utálja, aztán fordítva, úgy járkál a történetben, mint valami bősz oroszlán, nem lehet tudni, hogy most megmar vagy megnyal.  

(A Nemzeti Filharmonikusok koncertje a Müpában, november 18.)

Ahogy a koncert kezdődött, azt vagy büntetésként kell felfogni, vagy büntetendő cselekmény. Schubert Rosamunde-nyitánya, ami még akkor is csodazeneként funkcionált, amikor az Erkel Színházban játszották balettzeneként. Most meg az ember nem hisz a fülének. A lassú bevezetés mintha arról akarna szólni, hogy voltaképpen fogalmunk sincs, milyen tempóban kellene játszani a darabot, tétova toporgás az egész, pedig valahogy el kellene jutni a központi gondolatig.

Novemberben két korszakos zseni tette oda magát és mutattak be olyan programokat, amikhez egyszerűen nem volt mit hozzáfűzni, nagyobb hatást már további számokkal sem érhettek volna el. Más-más korszakok ikonjai ők, pályafutásaik a jazz képzeletbeli egyenesének két végpontján helyezkednek el, szándékaik is mások, de bizonyosan vannak átjárási pontok.

(Várdai István, Frankl Péter: Beethoven cselló-zongora szonátái. Müpa, november 10.)

Itt valami más tudás egyesülhet az ifjúi mindentudással, friss vér keveredik a lassabban csobogóval. Az a baj, hogy ebből aztán a gyakorlatban szinte semmit sem hallottam. Mintha egyszerre lettem volna két koncerten. Az egyiken Frankl Péter zongorázott, egy hagyományos Beethoven-esten, ami, mondjuk 1970-ben is érvényes lett volna, markáns, hangos, határozott hangok, összevont szemöldök, a háttérben mennydörgés. A másik koncerten Várdai István gordonkázott, ékesszólóan és választékosan, mindig a zenéből indulva ki, vagy oda is érkezve, soha nem a mögöttesbe bonyolódva.